Széppróza

Buksika: A halál mosolya

Szerző:

Beszélgetünk, elmélyedve sztorizgatunk. A kórteremben haldokló betegek fekszenek, akiknek
csendre és nyugalomra lenne szükségük. De nem úgy volt ám az! Két hölgyemény izgatottan
sztorizgatott, amibe bevonta sorra a betegeket, és kérdezgette őket, kik voltak a nagybetűs
életükben. Zsuzsika mondja, ő ápolónő volt. Pipi néni tanítónő volt, és hozzátette, hogy igen
szerette a munkáját, és még most is bejár időnként a tanintézménybe látogatóba. Nagy élmény
volt neki, hogy egész életét úgy tölthette el, hogy azt csinálhatta, amit szeret. Kató néni
felnevetett, és mondja, na, nálam ez nem így volt. Dolgoztam a Ganzba’, semmi kedvem nem
volt hozzá, de apám rákényszerített. A 95 éves Juliska – kikérte magának: ne nénizzük –
felnevetett, és visszakérdezett: hol dolgoztál Katókám, a gazba??? Nem, Juliska: a Ganzba’. Jól
van, már félrehallok, a füleim még nem melegedtek be. Nevetünk, nevetünk, nem bírunk
magunkkal. Pipi néni igen jó kedvében volt, és Juliskával vicceket kezdett el mesélni.
Megelégelte Viktória, és nagy bölcsen megszólalt: ki gondolná, hogy a nevetés lényegében
szabadságharc? Viktória feldobta a labdát ezzel a kérdéssel, és jöttek az idézetek tovább. Hát
azt tudjátok-e, hogy minden nevetés győzelem? Honnan tudtuk volna, mi csak nevetünk, de
miért győznénk? Azért, mert „az élet nevet, a halál soha, tehát ifjúság, erő, ígéret és jövő van a
nevetésben”.
Telt az idő, jött az ebéd, egy kevéske kis korpalevest kaptunk, meg nokedlit pörkölttel.
Nem volt nagy adag, de enni muszáj, mondta a nővérke. Tessenek csak enni, mindenkinek jó
étvágyat! Köszönjük, mondtuk kórusban. De hát a szánk ebéd közben sem állt be. Főleg Juliska
bírta szóval tartani a társaságot, hiába a kora, de ő bírta legjobban szusszal. Azt mondta, az
univerzumban mi csak emberi porszemek vagyunk, és magunk alkotjuk börtönünket. Miért
kéne börtönben élni, mikor a nevetés felszabadíthat? Igazad van, Juliska, helyeselnek a többiek.
Megvolt az ebéd, és Zsuzsika is néhány szót mondott és nevetgélt velünk. Igen nagy kínjai
voltak, egész éjjel nyögdécselt, igyekezett csendes lenni, de hát a néma sötétségben a hangok
sosem némák. Ebéd után illene kicsit sziesztázni, de a vénkisasszonyoknak nem ment, mert a
95 éves Juliska már nagyon érezte, hogy hamarosan hazamehet, és addig is el kell ütnie
valamivel az időt. Egyszer csak Viktória a nagy nevetése közepette odafordul Zsuzsika ágya
felé és felkiált: heh, nézzétek már, arcára fagyott a mosoly! Jaj, Istenem, a nevetésének már
nincs többé hangja, se szava. Elnémult ajka, és ő valami nagyobbá, valami magasztosabbá vált,
eltávozott egy érzékeny lélek, s arcán a halál gyöngéd mosollyá szellemült. Gizi közben
csengetett, hogy jelezze, baj van, jöjjenek, szegényt vigyék ki, már elszenderült. Hosszú ideig
semmi nem történt, nem jött senki. Mi nem is zavartattuk nagyon magunkat tovább. Szerény
önbizalommal megszólal Juliska, hogy a nevetés „csuda-gyilok”. Sziporkázunk ott nagyban,
amikor körülbelül eltelt két óra, és bejöttek megkérdezni, miért nevetünk halkabban, talán nem
jól vagyunk? Mondtuk, mi igenis jól vagyunk, de a Zsuzsinak ráfagyott a mosoly az orcájára.
Az ápolónő kirohan ordítva: doktor úr, doktor úr, tessék jönni, az aprósejtes elhunyt.
Pár perc múlva bejött a főorvos, és mélyen a szemébe nézett Zsuzsinak, aki már órák
óta az igazak álmát alussza. Hidegen megállapította: meghalt.
Főorvos úr, szólt közbe Juliska, drága főorvos úr, mondja már meg nekem, hány éve
tetszik orvosolni? Már lassan 25 éve is elmúlt, válaszolta. Kedves főorvos úr, Önre mosolygott
már a halál? De drága Juliska néni, hogy kérdezhet ilyet tőlem? Hát csak azért kérdeztem meg
magától, mert most Önre mosolygott! Áll gondolkodva, sorvasztó gondolatok kavaroghattak a
fejében, látszott rajta, hogy efféle ismeretei nincsenek. Juliska nem hagyta sokáig mélázni a
doktort, és megkérdezte tőle, hogy a nevetés egészséges-e? Nem tudom, Juliska néni, nem
tudom. Ha a Zsuzsikára nézek, akkor nem, ha magára, akkor igen.
Főorvos úr, ahol a könny és a nevetés élete végleg megszakad, ott dermesztő tél, ijesztő
csend honol. Zsuzsika az ijesztő csendbe költözött. De ahol a könny és a nevetés egymást értő szeretetben élnek, ott a jótékony meleget árasztó nap világít. Ahol hangos kacaj, nevetés van,
ott Isten örök tüze lángol és ragyog!

Kapcsolódó írások