Bachot hallgatok. Mindig őt. Csak őt. Nem vagyok vallásos, de sze-rintem Bach Isten ajándéka. Nagy lemezgyűjteményem volt, de nem hozhattam be ide mindent. Kicsi ez a szoba, pár négyzetméter. Nem férnék el a sok lemeztől. A legfontosabbak szerencsére itt vannak velem. A zene megnyugtat. Kellene persze új zafírtű a lejátszómba, de ehhez a típushoz már nem kapni. Talán majd egyszer veszek egy újat, addig pedig használom ezt.
Az előző életemben sosem jelentett gondot lemezeket venni. Pén-zem is volt rá, szabadidőmben pedig jártam a boltokat, a város összes lemezkuckóját ismertem. Az eladók is engem. Volt, ahol nem szerettek, mert macerás vevő hírében álltam, ha hibás volt a lemez, ugrott rajta a tű, vagy recsegett, akkor visszavittem és cserét kértem. Ezt nem sze-rették, de nem hagytam magam. Mindig kaptam új példányt. Bach és Glenn Gould együtt, az maga a csoda. A Hungaroton Gould lemezét, a Goldberg-variációkal a megjelenés napján vettem meg.
Koncertekre is rendszeresen eljártam, őszintén szólva erre sosem saj-náltam a pénzt. A kollégák időnként gúnyoltak emiatt, de szerintem csak irigyelték, hogy van egy szenvedélyem, nekik pedig nincs.
Munka közben nem lehetett zenét hallgatni, pedig jó lett volna. Lent az alagútban csak a kerekek csattogását és a sínek csikorgását lehet hallani. Monoton munka, nagyon kell figyelni. Mi nem hibázhatunk. Minden rajtunk múlik. Vagyis múlott. Észnél kellett lenni.
Ötször vészfékeztem a tizenyolc év alatt, de mindig meg tudtam áll-ni. Öten ugrottak elém. Szerencséjük volt. Szerencsém volt. Túlélték. Egyszer egy fiatal gyerek lépett le elém a peronról, talán ha 16 éves volt akkor, de néhány karcolással ő is megúszta. Tavaly volt bent nálam először, a facebookon talált rám.
Sokat beszélgettünk arról a délutánról. Akkor én segítettem neki, most ő. Ha megkérem, hogy vegyen meg nekem egy lemezt, akkor el-megy érte, és behozza ide. Rendes fiú. Vagyis most már felnőtt férfi. Kár, hogy nem látom őt, és nem is emlékszem, az arcára. Ő mindenre emlékszik, de arra kértem, ne mondja el, milyen voltam régen. Minek meséltessem? Olyan már sosem leszek. Elfogadtam, amit a sors adott. Ezt adta. Vak vagyok és összeégett.
Jó lenne nem emlékezni, csak hallgatni Bachot és várni az elmúlást. Sajnos mindenre emlékszem. Az évekig tartó kínlódásra, mikor újítják fel végre a síneket, a kocsikat, mert mi, akik lent dolgoztunk, tudtuk, hogy nagy a baj, és előbb-utóbb bekövetkezik a szerencsétlenség. Csak a „mikort” nem tudta senki. Ma már tudom. Hirtelen sötét lett és rettentő forróság. Az utasoknak még ki tudtam nyitni az ajtókat, ők ki tudtak menekülni. Én nem. Ugye azt mondják, a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót. Ez a metróvezetőkre is igaz. A kórházban az orvosok azt mondták, csoda, hogy túléltem.
Négy éve élek itt az intézetben. Rendesek velem, tudják, min men-tem keresztül. De ez már örökre így marad. Egyik nap olyan, mint a másik. Még szerencse, hogy jó lemezeim vannak. Hallgatom Bachot, és elfelejtem a világot.
Olvasson több Gellért Andrást! Megjelent a szerző Befalazott csőgörény c. kötetében, kapható terjesztőinknél és szerkesztőségünkben.
Gellért András napjaink problémáit tárgyaló, groteszk novellái Koltai Róbert tolmácsolásában a Fidelio.hu Heti Groteszk című rovatában, új részek vasárnaponként.
