„Nincs erőm elviselni az elnyomást”
interjú Bakonyi Alexával
Szerző: Werner Nikolett
A PopUp Produkció új színházi szemléletet vezetett be Magyarországon. Színpad lehet bármi és a helyszín lehet bárhol, a díszlet egyszerű, a téma erős, a feldolgozás üt. A projektalapú társulat hat éve játszik teltházzal, élén Bakonyi Alexával, aki egyszerre színésznő, producer, kreatív és üzletasszony. Épp olyan összetett és lenyűgöző, mint az új színházi nyelv, amin a PopUp szól.
A 747. lapszámunkban közölt, Bakonyi Alexával készült interjút nem végleges formájában publikáltuk. A hibáért ezúton kérünk elnézést a művésznőtől és minden kedves olvasónktól! Az interjú kész, jelentősen bővített szövegét itt olvashatják.
Mikor is beszéltünk először erről az interjúról?
Decemberben.
Akkor külföldön voltál. Hetekre eltűntél, hogy teljesen kikapcsolódj. Feltöltődtél?
Tanulságos hat hét távol mindentől. A pandémia alatt egyedül voltam, és nagyon élveztem. Szükségem volt regenerálódásra, kiszakadásra, és megfogadtam, hogy ennek mostantól gyakrabban teret adok. De azért más ez a saját otthonodban, és más egy idegen helyen. Akkor lett kerek a töltekezés, amikor újra láttam az itteni embereket, a helyeimet, barátaimat, és találkoztam a csapattal és a közönséggel is. Most a fókusz ismét az Egykutya című előadáson van, sok új ötlet és együttműködés alakul a darab kapcsán, pl. májusban meghívtak minket Berlinbe.
Három éve játsszátok teltházzal, mégis formálni akarod. Miért?
Mert attól lélegzik, hogy vissza lehet rá hatni. Nincs rendezői vízió, amit követni kell, így a nézők sokszor tudnak olyat mondani, amit beépítünk. Sok van még benne. Különböző formák és kóperációk. Ő a prototipus. Volt több bemutatónk is tavaly, mégsem játszuk őket. Nem engedek ki állandó játszásra olyan előadást, ami engem nem szippantana be nézőként. bár csábító és könnyebb út lenne önfenntartás szempontjából minél többet játszani – sőt, konfliktusos is ennek ellene menni- de ha nincs meg a tökéletes team, ha nem hangolódnak össze az alkotók a popup arcuálatával, akkor inkább nem. Ugyanis a nézők pontosan érzik, milyen a kémia a színpadon -a darabbal, a hellyel, egymással. Azt szeretném, hogy aki volt már előadásunkon, és meglátja, hogy új popup produkció esemény lesz, az ott akarjon lenni. Nekem vállaltan a nézői élmény a legfontosabb. Ezért is „pop”. Ez sokaknak furcsa lehet. De azt hiszem, ehhez a kohézióhoz van a leginkább érzékem, szervezőként és alkotóként egyaránt. Hogy hogy lesz valami unortodox és otthonos egyszerre. ettől nem egy szépen kiöltözős kötelező kör találkozni velünk, hanem egy ünnepi villanás a mindennapokban. És ehhez rengeteg dolgot kell összehangolni, egységes irányba. Sokszor kérdezik, hogy akkor én most pontosan mi vagyok ebben. Szerintem nem véletlen, hogy az úgynevezett kreátorok időszakát éljük. Egyelőre főleg a filmes világban elterjedt, hogy van valaki, aki minden divíziót összefog, és egységet teremt. Őket hívjuk kreátornak, esetleg showrunnernek. Rálát az anyagi részre, a jelmezre, az írott anyagra, mindenre. Így könnyebben elkerülhető, hogy az egyik kéz ne tudja, hogy mit csinál a másik. Hogy ne legyen az, hogy dolgozik mindenki, mint a kisangyal, de nem hozza meg a várt hatást, mert valami kilóg, vagy eltolódnak az arányai. Mivel ez új módszertan, könnyű rávágni, hogy ez csak egy ember egó túlsülése. Valójában, ha jól akarod csinálni, azt pont le kell adni. Nagyon igyekszem ezt megtanulni, belenőni a kabátba, mert azok a pillanatok, amikor világít ennek az eredménye sok hitet adnak ehhez a metódushoz. Főleg, amit előadás után látok a nézők szemében. Ez az talán, amiért még nem kellett hirdetést tennem erre az előadásra: a szájhagyomány. A világban most mindenben új rendszert keresünk, hogy fenntartható legyen. Talán nekünk ez: a közösség és a kreátor kettőse lehet egy ilyen hatékonyabb mód. Nagy kísérlet. A mi szakmánkban sokszor azt tekintjük profi hozzáállásnak, ha valaki távolságot tud tartani, és „csak munkaként” kezeli az előadásokat. Ez érthető, ha belegondolunk, nem lehet havi huszonhatszor szétszakítani a lelkedet napi háromszor: reggel próbán, délután szinkron közben, majd este előadáson. Ezért fontos, hogy a popupban öröm munka kell legyen. És ez közös keresés, ide „csak melózni” nem érdemes járni. Rögtön kilóg. Túl közel vagyunk, minden szempontból. És én ezt szeretem is, ettől nem olyan színházi, amit csinálunk, szokták mondani, hogy kicsit terápia. Na ahhoz, hogy az működjön, nyitottnak kell lenni. Nekünk különösen. A nézők, ha nem is tudatosan, de nagyon pontosan látják, ha bizalommal, és élvezettel játszanak együtt az emberek, és azt is, ha csak technikásan teljesítenek. Ez utóbbi (bár nagyon tud hatni, sok néző erre a játék stílusra van kondicionálva, és én is tudom tisztelni, mégis) teljesen hidegen hagy, és nem való ebbe a formátumba. Szeretném, ha egyértelmű minőséget kötnének a popup produkcióhoz. Ezért akár konfliktust is vállalok, bár megviselnek.
A legutóbbi felkérésünk, a novemberben bemutatott, Telekom és JCDecaux közös novellapályázatának nyerteseiből írt Ébresztő-t például nagy valószínűséggel új szereposztásban egyszer tovább játszuk. De újragombolni majdnem akkora meló, mint megcsinálni, és itt bejön az érzékeny mérleg a személyes karrierem és a popup fejlődése közt. Néha várniuk kell egymásra. Minden évben vállalok egy kőszínházi munkát is: nagyon jól esik néha kizárólag a színészi feladataimra koncentrálni. Azóta mindent még jobban értékelek és különös élvezetet nyújt a csapat egyik fogaskerekének lenni az összefogása helyett, amióta járok a másik oldalon is. Sokan azt hiszik, hogy nem is vállalok a sajátokon kívül mást, pedig kell a kitekintés és a külső élmény is minden szempontból.
Idén májusban a Thália színházban lesz egy bemutatóm.
Marad az alapkoncepció?
Az Egykutyában jól működünk (Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly), mert alapvetően ugyanazt kerestük – egy olyan színházi nyelvet, ami több emberhez eljut. Mindannyiunknak fontos a közvetlenség. Ezért nem próbatermet bérlünk, nem színházban mutatjuk be az előadásokat, hanem közösségi terekben, mint reklámügynökség, kávézók vagy műtermek. Így többféle embert tudunk megszólítani, és ezzel a helyek is jól járnak, akik így támogatnak minket: a már felfűtött, működő helyüket egyszerűen csak odaadják. A személyesség a PopUp Produkció varázsa. És meg is keresnek minket helyszínek hálistennek. Szándékosan készítünk olyan előadást, amihez a díszlet bárhol fellelhető (egyik kedvenc helyszínem eddig egy mező közepén volt) ahova meghívnak, és ahol mi is szívesen játszunk. Áprilisban egy magyar cég harmincadik szülinapjára minket ad ajándékba a partnereinek. Ezek nagy dolgok. A harminc év is, meg az is, hogy egyre többen ismerik fel, hogy egy ilyen program, mint mi, más minőségű kommunikációt indít el az emberek között, kinyitja őket, és ez sok helyzetben hasznos és felemelő. Pont ezért érdemes nekünk is ennyire flexibilisnek lenni. A jegyeink is diverzek, reagálunk a helyzetekre, volt amikor a tanárok ingyen jöttek vagy biztosítunk tíz széket olyan nézőknek, akik vidékről érkeznek, és már az útiköltség is megterhelő nekik. Épp erről is szól a támogató jegyünk, ami jelenleg 23.000 Ft. És van, aki megveszi. Ezzel erősítjük az emberekben az egymás közötti felelősségvállalást is – aki ilyen gesztust gyakorol, és ennyiért vesz jegyet, az segít három másik embernek élményhez jutni.
Többesszámban beszélsz, de te vagy a társulatvezető.
A végső döntéseket én hozom: enyém a felelősség, én tárgyalok, és engem érdekel a legjobban, hogy milyen a popup élmény összképe. Én látom például, hogy mit lát az, aki több előadásunkat látta, nagyobb képet látok, mint az adott darab, és én beszélgetek a nézőkkel. De legalább ilyen fontos nekem kikérni a munkatársak véleményét. Több agy mindig izgalmasabb, mint egy. Ez sokszor még zavarba is ejti az embereket, mindenkinek tanulni kell azt is, hogy se kiszolgáló személyzet se parancsnok ne legyen, sőt nem is lehet a popupban. Brutális mennyiségű kommunikáció a kulcsa ennek, amit nem mindenki rak bele – s aki nem, azzal nem is működik. Fontos, hogy megosszuk egymással, hogy eddig mikben sérültünk vagy mi okozott sikert, vagy hogy épp miben vagyunk – és felismerjük egymás határait. Projektről projektre tisztulnak az alapfogalmak az én fejemben is. Például, demokratikus színháznak tartom magunkat. Értem ez alatt azt, hogy a színész beleszólhat, hogy milyen elrendezésben játszunk, mennyi szünet kell neki, hogy érezte magát a szerepében és mire vágyna másképp, vagy a darab leírásába, hogy tetszik-e a kép amit kiraknánk róla – tehát hogy hogyan a legésszerűbbek mindenki számára a helyzetek. Nekem ettől demokratikus, hogy van voks, nem csak kész tények. Nos, kiderült, vannak, akiknek a demokrácia egyenlő az anarchizmussal, ami szerintem nem igaz. Számomra egyértelmű, hogy a demokráciában mindenkinek van szavazati joga, de nem mindenki döntéshozó. Sajnos alap, hogy kis körben kötelezően köpködünk a döntéshozókra – valószínűleg, mert nagyban nem merünk. A popup produkcióban nincs olyan kérdés, amiről ne lehetne, vagy ne igényelném én is, hogy beszéljünk. Nincsenek tabuk. De ez nem azt jelenti, hogy mindenki pillanatnyi elképzelései szerint kell menjen minden, csupán annyit, hogy jobban értjük egymást, megismerkedünk és számolunk a másik szempontjaival. Itt nem lehet válasz semmire, hogy „csak, mert azt mondtam”. De ehhez tudni kell érvelni. Azért beszélek többes számban a popupról, mert csak közösségi gondolkodásban működik. Egyedül semmit nem érek, de a szólistákkal sem.
Szerintem ez az igazi művészet: egyszerre működsz üzletasszonyként és színészként. Hogyan lavírozol a feladatok között?
Időbe telt, mire összehangoltam. Mindegyikhez kell nyitottság – a közhiedelemmel ellentétben szerintem az üzlethez is, különben egy szint felett hamar elakadsz. Nálunk népbetegség a rövidtávú előny harácsolás. Könnyű is uralkodni rajtunk. Bennem a win-win működik erősen, erre vagyok drótozva. Szüleim vállalkoztak, természetes számomra az üzleti gondolkodás. Nemrég megkaptam, hogy anyagias vagyok… Egy fiatal kolléga felkeresett, hogy készítsünk együtt előadást, a popup keretein belül: amiben én elsőd sorban alapító és kreatív producer vagyok. Majd amikor számokról beszéltem, anyagiasnak címkézett. Nagyon jót nevettem. Igen. A producerek számokról beszélnek. A matériáról. Ez a dolguk. Meg amúgy jó volna, ha mindenki így tenne, aki dolgozik és annak értékén megy be a boltba. A megszégyenítés elég klasszikus technika, ha véletlen konkrét elképzeléseid lennének valamiről. Van az a vicc az üstökről a pokolban, meg a szomszéd tehenéről. Remélem, a következő generáció erről már leszokik. Igenis meg kell tanulnunk, hogy a munkánk értéke pénzben is mérendő, amíg ez a látszatkapitalizmus van a világunkban, addig mindenképp. Terjedjen csak el, hogy a szerelem munka az nem alap, hanem ajándék. Rosszul vagyok az „örülj, hogy dolgozhatsz” felfogástól. Részben ezért vannak most a színészek a tápláléklánc alján. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyjuk a karitatív szcénát, az is nagyon fontos, óriási társadalmi haszna van. Szívesen is vállalok ilyesmit, viszont megtartom az egyensúlyt.
Biztosan te is vállaltál nehéz munkát kevés fizetésért cserébe. Mindannyian vállalunk így munkát.
Persze! Abnormális egzisztenciális nyomás nehezedik ránk. Én az egyetem mellett pincérkedtem. Sokszor úgy éreztem, hogy még egy nap, és nem tudok lábra állni. Aztán visszatérő lettem a vendéglátásban. Először akkor mentem asztalokat törölni, amikor visszamondták az Aranyélet című sorozat egyik nagy szerepét nem sokkal forgatás előtt, de a későbbiekben is többször nyúltam ehhez, amiért utólag hálás vagyok. Igazából így tanultam meg, hogy mi az a munka. Ha kell, képes vagyok 24 órán keresztül dolgozni. De nem hiszek a művészetben sem a kizsigerelésben, hiába vagyok fanatikus. Egy embernek napi 4 óra énidőre lenne szüksége az egyensúlyért. Mostmár inkább ezzel kezdeném azt a 24 órát.
Nagyon határozott vagy. Létezik érzékeny Alexa is?
Hogyne. Sőt. Ez mindig önvédelem. Az érzékeny részek védelme. Ebben hajlamos vagyok az aránytalanságra. Nemrég a Nyugatinál, óriási tömegben észrevettem egy lányt, aki kétségbeesetten menekült egy férfi elől. Odaléptem az üldözője elé és megállítottam. nem tudhattam, hogy mi van a csávó fejében vagy zsebében, de ilyenkor sajnos nem érdekel. A lány zokogott, feltettem a metró pótlóra, és megkértem, hogy csak akkor fusson el bárki elől, ha egyedül van. Akkor, mint a nyíl. De ahol emberek vannak, ott kérjen segítséget. Nem fagyok le krízisben, sőt, kiélesedem, és olyankor nem nagyon érdekelnek a következmények. Nem bírom amikor valaki kihasználja az erőfölényét. Akkor is beleállok, ha egyáltalán csak céloz rá. Kicsit néha feleslegesen. De ez nem azért van, mert olyan erős vagyok. Hanem pont azért, mert már nincs erőm elviselni az elnyomást. Könnyen adoptálódok stresszhelyzetekhez, viszont később minden kijön rajtam. szomatikus is vagyok. Az idegrendszerem látszólag sokáig terhelhető, aztán egybe jön ki, akár úgy, hogy elmegyek külföldre, mint decemberben… Amit nagyon igyekszem megtanulni, az az, hogy nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy magunkban tartjuk a feszültséget. Attól eltorzulunk, és a kommunikációnk is. De másokon sem vezethetjük le, még ha ők is a forrásai. Na ez az egyensúly szerintem a művészet. És ezt a tudatosságot saját magunknak kell előteremteni, mert a társadalmunk egyre kevésbé érzékeny.
Ez egészen biztos. Mielőtt ideértem, egy banda a szemem láttára vert félholtra egy férfit az utcán, délután egy órakor. Kisebb tömeg állt körülötte, de senki nem lépett közbe.
Érdekes kérdés, hogy meddig mehetünk el. Hogy én mit tettem volna ebben a helyzetben? Nem tudom. kamaszkoromban megtapasztaltam, hogy milyen, ha menekülni kell. Voltak emberek, akik úgy gondolták, hogy büntetni fognak engem mert kreol vagyok, meg még bindit (indiai testékszer a homlokon) is hordtam, és vietnámi barátnőm is volt. Igaz, hogy erdélyi és spanyol felmenőim vannak, de ez az ilyen tipusú embert nem érdekli. És amúgy engem sem. Szóval több tőről fakad, hogy ma is nagyon dühös vagyok, amikor valaki megpróbál lenyomni, akár verbálisan, akár cselekedetekben. Feszélyez, amikor nem vagyok szemmagasságban egy emberrel. Ezt nevezhetjük egyenlő esélyeknek, én ebben hiszek, legyen szó színházról, üzletről vagy kapcsolatokról.
