Ha tudnátok olvasni a gondolataimban, és azt éreznétek, amit most én, talán megkímélnétek az életemet. De csak nagyon kevesen tudtok, és aligha szállhattok szembe azokkal, akik kapcsolati előnyeik és üzleti fölényük miatt nélkületek dönthetnek sorsomról. Noha egyikük-másikuk villájának kertjében jól mutatnék, inkább végezném a rozsda fogának martalékául, mintsem hogy elhurcoljanak innen, ahol száztíz esztendeig szemléltem a változó időt. Fel sem foghatom a harangok fájdalmát, amikor az élet hírnökeiből a halál szószólóivá gyalázták őket. Nem akarok túl patetikus lenni, viszont egy búcsúlevél némi érzelgősség nélkül megjátszott keményszívűségre vallana.
A minap tudtam meg, hogy a városvezetés, azon belül is egyes egyének mit terveznek velem. Verőfényes késő tavaszi napot írtunk, jöttek-mentek az emberek, vidáman, mint jó időben általában szokás. Egyszer csak megáll mellettem két alak, egy hölgy és egy férfi. Hallom, amit beszélnek, miközben különböző szögekből fényképeket készítenek rólam, és jegyzeteket egyeztetnek. „Archiválnak”, mondják, a nő lágyan végigsimít, megjegyezve, hogy kár értem, de legalább így a történelem emlékezetében jelen leszek. Tudtam, előbb vagy utóbb rám kerül a sor, a bérház többi ékességét, a mozaikokat, ólomüvegablakokat már archiválták. Akkor nem gondoltam semmi rosszra, csak miután a munkások nekikezdtek a részleges bontáshoz. A helytörténész érintése felkavarta emlékeim állóvizét.
Nosztalgikusan visszaidéztem, mennyi első csóknak voltam szemtanúja, hozzám dőlve… Hány ember vénült meg e házban, akik addig rám se bagóztak, míg el nem jött a nap, mikor kénytelenek lettek igénybe venni a segítségemet pár lépcsőfok leküzdéséhez a bejáratig. A háborús időkben számtalanszor borított be nyakig a törmelék, folyt rám vér és könny, markoltak kétségbeesetten sietve vissza a pincébe a légiriadók alatt… Jobban szerettem a békét. Olyankor nyüzsgött az élet, pedig csupán három családnak adott otthont e ház. A legalsó szinten hentesüzlet működött. „Nyilvántartásba vételemkor” megütötte a fülemet, miszerint szecessziós a jellegem, és hihetetlen, miért nem álltunk mindannyian műemlékvédelem alatt. Ez van, barátaim, a bankban szigorú hangulat fog uralkodni, a felakasztott negyed marhák, kötözött sonkák, egyéb húsáruk közül bezzeg micsoda nevetések szűrődtek ki annak idején, főleg alkudozáskor! Sőt, a rövidáruüzlet és az antikvárium szintén barátságosabb bármely banknál, szerény véleményem szerint. Kíváncsi, izgatott emberek látogatták ezeket a boltokat, és mindig valami rejtélyes, megelégedett arckifejezéssel távoztak. Annak előtte pedig, a hentesüzlet fénykorában a házmester külön ügyelt rá, hogy makulátlanul tiszta maradjak. Bizony, akkoriban becsülték a magamfajtát, közétek tartoztam… Milyen fájdalmas ez nekem, múlt időt használni!
Mindenesetre elhatároztam, semmi esetre sem fogok haraggal tekinteni arra, aki levált, hiszen mégiscsak a testvérem. Ő tán tehet arról, melyikünk melyik században született? Igen-igen, rozsdamentes acél, bocsánat, inox (így, becézve), vandál- és korrózióálló, a kivitelező állítja, esztétikus. Én az utóbbi állítást sem kétlem, mert tényleg fura benyomást keltenék egy csupa üvegből, hideg fémből álló, luxuslakásokkal teli épület kapujában, ráadásul közös élmények hiányában miféle témákról diskurálhatnánk naphosszat? Arról, milyen idiótán festünk egymás mellett…?
Annak azért örülök, hogy ilyen szép kort megéltem. Kérlek titeket, gondoljatok rám szeretettel. Ráér majd télen, a meleg szobában, képeskönyveket lapozgatva. Lassan nyár lesz, élvezzétek ki a nap erejét, legyetek együtt minél többet! S ha lehet egy utolsó kérésem, ennyi kíméletre, koromra való tekintettel számítok: véséssel távolítsanak el a helyemről, csak flexszel ne, könyörgöm…
Pethő N. Gábor: Egy régi lépcsőkorlát üzenete
ápr 08, 2023