„Az irodalom egésze érdekel”
Interjú Krusovszky Dénessel
Fedél Nélkül 2021. június 03. 700. szám
Krusovszky Dénessel arról beszélgettünk, hogyan kapcsolódott be igen fiatalon az irodalmi életbe, hogyan lett költő, és milyen kérdések foglalkoztatták nagyregényének írása közben..
Már diákként sorozatos sikereket ért el pályázatokon a verseivel. Hogyan kezdődött?
Tizennégy-tizenöt éves koromban jött el a pillanat, amikor rátaláltam az irodalomra, először természetesen olvasóként. Irodalomórán eljutottunk oda, amikor egy-egy költőt, írót nem mint nemzeti klasszikust olvastam, hanem úgy éreztem, hogy hozzám beszél. Nagyon érdekelni kezdett, hogy mi is az irodalom, mi ez a viszony a szerző és az olvasó között. Az egyik első költő, aki tananyagból hirtelen személyessé vált számomra, Radnóti volt. Verseinek olvasása inspirált, hogy magam is megpróbáljak verseket írni. Nem a későbbi nagy, tragikus, munkaszolgálatos, hanem a korai, harmincas évek végi, szerelmes, archaizáló, pásztor költészetet művelő Radnóti érintett meg először. Megpróbáltam ilyeneket írni. Elég szörnyű versek lettek, de valahogy ráéreztem a versírás ízére és függővé váltam. Minél rosszabbak lettek a versek, annál inkább akartam, hogy a következő jobb legyen. Hogy fejlődjek, rengeteget olvastam, a világirodalomra is ekkor találtam rá. Alakult lassan a dolog, úgy tizenöt-tizenhat éves korom körül mertem először megmutatni a verseimet valakinek.
A vidéki kisvárosban, Hajdúnánáson, ahol felnőttem, viszonylag szűk volt az a mozgástér, amiben egy szárnypróbálgató költő el tud indulni. A gimnáziumi magyartanáromat avattam be először. Pozitív visszajelzést is kaptam, meg vegyeset is, aztán egyszer szóltak, hogy van egy pályázat, hogyha ezt így komolyan gondolom, akkor miért nem küldöm el a verseimet oda. Ez a sárvári diákírók, diákköltők pályázata volt, amiről akkor semmit nem tudtam. Később kiderült, hogy ez egy évtizedek óta működő, országos, sőt nemzetközi pályázat. Sárvár a helyszíne, ma is működik, nagy hagyományokkal rendelkezik, és a kortárs költők, írók, akiket ma nagyra tartunk, fiatal korukban szinte mindannyian jártak ott. Azokat, akik helyezést értek el, a zsűri már középiskolás korukban hozzásegítette egy-két publikációhoz. Belekóstolhattunk kicsit, hogy működik az irodalmi élet.
Ez vezetett oda, hogy később alapítója lett irodalmi társaságnak, folyóiratnak?
Ez az egész arra lökött engem, hogy bölcsészkarra menjek, és mivel ebből a körből mindenki Budapestre jött tanulni, én is ide vágytam, mert azt gondoltam, hogy itt van az irodalmi élet központja. Az egyetemi évek is egy nagyon jó időszaka volt az életemnek. Lehetőség volt irodalmi folyóiratot szerkeszteni. Hagyomány a bölcsészkaron, hogy minden generáció megcsinálja a maga irodalmi lapját, mi is megcsináltuk. A mindenkori fiatal irodalmárok identitásépítésének fontos része, hogy az ő generációjuknak is legyen lapja, és legyen más, mint az előzőek, lehetőleg legyen jobb, és jelenjenek meg benne azok, akik ehhez a csapathoz tartoznak. Összejártunk a már Sárváron megismert barátainkkal, versekről beszélgettünk, létrehoztuk páran a társaságot, amit Telep Csoportnak neveztünk el, és csináltunk egy blogot, ami akkoriban nagyon újszerű formának tűnt.
Nem kellett hozzá pénz, nem is volt senkinek, csak regisztáltunk egy blogos felületen és elkezdtük oda feltenni a verseinket. Az olvasók kommentelhették, voltak kritikusai, kvázi generációs folyóiratként működött. Azt láttuk, hogy az idősebbek is szerették, mert egy helyen meg tudták találni a fiatal költőket. Ezzel párhuzamosan csináltunk egy egyetemi folyóiratot Puskin utca címmel. Pár évig működött csak, talán hét-nyolc száma jelent meg, de nagyon jó volt. Megtanultuk, hogyan kell szerkeszteni, nyomdával levelezni, az egészet lebonyolítani. Nagyon hasznos volt, mert később többen könyvkiadóknál vagy újságoknál kezdtünk dolgozni.
Az egyetem vége után elindult számomra a szabadúszó élet, ami nagyon izgalmas volt, meg szórakoztató, bár voltak nehéz pillanatok is, és nyilván nem anyagilag érte meg, de ez a relative nagy szabadságban eltöltött pár év alkotóként nagyon fontos volt. Intenzíven lehetett dolgozni, ebben az időszakban jelentek meg az első versesköteteim.
Mikor és hogyan kezdett prózát írni?
Miközben szerzőként főleg a költészetre koncentráltam, befogadóként az irodalomnak mindig az egésze érdekelt. Az irodalom összetettségében az tetszik legjobban, hogy nagyon átjárható, aki benne van, nincs beszorítva egy területre. Lehet fordítani, szinte minden költő fordít, mert nagyon jó gyakorlat, ha épp nem jön az ihlet. Nekem fontos az is, hogy a miközben a saját írásaimon dolgozom, másokéról is írjak. Erős hagyománya van ennek a magyar irodalomban. A nagy klasszikusok Kosztolányi, József Attila és mások kritikusok is voltak. A nagy kortársak közül is esszéket, kritikákat mindenki ír. Az irodalom dinamikája, hogy az ember erősen reflektál a többiek szövegeire. Bevett út fiatalon költőként indulni, majd más műfaj felé ellépni. Nem jellemző, hogy valaki huszonévesen nagyregényt írjon. A fiatalok állandóan zizegnek, pattognak, ott akarnak lenni mindenhol. A többszáz oldalas művekhez túl kell esni egy érési, megnyugvási folyamaton. Mindig is érdekelt a próza, de harmincéves koromig a figyelmem a vers, a kis formák, a gyorsaság felé fordult. Egy verset, amit megír az ember, egyből meg lehet mutatni, lehet beszélgetni róla a barátokkal. A regény pedig évekig készül. Azt szokták mondani, hogy a vershez ihlet kell, a prózához meg segg.
Amikor úgy éreztem, hogy tudok magamnak időt adni arra, hogy évekig egy szöveggel foglalkozzam, nem tudva, hogy az mikor jelenik majd meg, akkor fordultam a próza felé. Addigra már sok ötletem felgyűlt és nem azon kellett gondolkodnom, hogy miről akarok írni, hanem hogy hogyan. A novelláskötet volt az első, ami megjelent (A fiúk országa, 2014.) amit nagyon szerettem írni, és azt is éreztem közben, hogy lesz folytatása, mert nagyon jó alkotói periódus volt. Közben az is egyre inkább kirajzolódott, hogy van egy regényötletem, amit napról napra közelebb éreztem magamhoz. Ebből lett az Akik már nem leszünk sosem pár évvel később. A szintén nagyon izgalmas alkotói időszak alatt nem csak megtanultam, hanem megszerettem ezt a fajta prózaírói türelmet. A legfontosabb, hogy otthonosan éreztem magam az alkotói folyamatban, a második legfontosabb, hogy az elkészült regény jó visszajelzéseket kapott.
A nagyívű regény sok izgalmas kérdést vizsgál. Egyik témája az emlékezet, hogy mi történik, ha felidézzük vagy éppen elnyomni próbáljuk, amit átéltünk.
A regény egyik legfontosabb, mondhatni klasszikus poétikai problémája, hogy az emlékezet hogyan működik, ezen belül nagyon érdekelt, hogy milyen a kortárs emlékezet. Ma egyébként épp a memoárirodalom reneszánszát éljük, az olvasók is nagyon rátaláltak az emlékiratokra, de a szerzők szépen visszafordultak hozzá. Sorolni is felesleges talán Nádas Pétertől Bereményi Gézán át Bartók Imréig az utóbbi időben memoárprózát is kiadó szerzőket. Ugyanakkor ez nem csak irodalmi jelenség, a Magvető Kiadó újraindított sorozatában, a Tények és Tanúkban sok csodás visszaemlékezés jelent meg alapvetően nem irodalmárok tollából is.
Engem személy szerint az érdekelt a regény írása közben, hogy az aktív generációknak mi a viszonya az emlékezethez. Ez nem egyértelmű és nem is ugyanazok a stratégiák működnek ma, mint a megelőző évtizedekben. Olyan regényszerkezetet akartam létrehozni, amelyben többféle emlékezetforma tud egymás mellett megjelenni. Van olyan fejezet, ami száz oldal, és több évet fog át, és van olyan, ami ugyanakkora terjedelmű, de csak egy estéről szól. Érdekelt, hogy ezek egymás mellett milyen módon működnek, mennyire lesz feszült a viszony a fejezetek között. Fontos volt, hogy az emlékezet tempója különböző legyen, különböző rétegek legyenek egymás mellett, hogy az emlékező személyisége és a hozzáállása is változzon, hogy több fajta nézőpont jelenjen meg.
Az 56-os rész az egyik oka, hogy egyáltalán elkezdtem ezzel foglalkozni. Egy csekély jelentőségű helyi esemény, mégis valami olyasmi, ami nem hagy nyugodni, és ami épp azért válik jelentőségteljessé, mert nincs a helyén kezelve. És ez pedig rögtön felveti azt a kínos kérdést, ami ránk, az utódokra, továbbélőkre tartozik. Tudniillik, hogy mi is lenne a helyes kezelése a dolognak? Van-e ilyen, lehet-e még ennyi idő elteltével egyáltalán, vagy ez a hajó már végképp elment?
2020 sajátos nyarán jelent meg az Áttetsző viszonyok című verseskötete. Milyennek érezte a fogadtatását?
A kötet nagyon fura, kiszámíthatalan időszakba érkezett. Elmaradt a könyvhét, a könyvbemutatókat sem lehetett megtartani, a könyvesboltok sem voltak nyitva. Ehhez képest az láttam, hogy sok olvasói visszajelzés érkezett, sokan szerették. Szomorú voltam, hogy nem lehetett találkozni az olvasókkal, ezzel együtt nem mondhatom, hogy elégedetlen lennék, örültem, hogy szépen reagáltak rá. Izgultam, hogy a regény után az olvasók hogyan ítélik meg a visszatérésemet a költészethez, ami számomra nem jelentett visszatérést, mert versek regényírás közben is születtek. Örülök, hogy a kötet megtalálta a helyét a nehezített pályán is.
Min dolgozik most? Mi lesz a következő megjelenés?
Ami biztosnak tűnik, hogy a következő egy gyerekvers kötet lesz, szintén a Magvetőnél. Az eredeti tervem az volt, hogy elkezdek prózán dolgozni, meg is vannak az ötleteim. Nagy vágyam, hogy A fiúk országa után egy második novelláskötet is elkészüljön, meg regényötleteim is vannak. Csak hát bejött ez a vírushelyzet, és össze lettünk zárva. Családilag jó időszak következett, együtt voltunk, de dolgozni nem lehetett. Három gyerekünk van, a legkisebb, 2019. decemberében született, pár hónapos volt a záráskor, a középső négyéves, és a nagyobb nyáron lesz hétéves. Egyszerre kellett óvónéninek, óvóbácsinak lenni, tanítónak, és ellátni egy csecsemőt. Nagyon élveztük, de hamar kiderült, hogy ez nem az elmélyült munka időszaka, nem most fogom a második regényemet megírni. Egy idő után adódott, hogy a gyerekekről, a velük kapcsolatos helyzetekről, és az ő nézőpontjukat átvéve kezdtem írni, gyerekverseket. Összejött egy kötet, már az illusztrátor dolgozik rajta. Ha minden jól megy, őszre megjelenhet. Ha szerencsés időszak jön, és megint lesz a napnak olyan része, ami munkaidőként használható, újra prózával szeretnék foglalkozni.
Az írói vágyam az lenne, hogy jelenjen meg a gyerekkötet, tudjak novellákon dolgozni, és szépen ráhangolódjak a következő regényre.
Fridrich Piroska
