Ma boldoggá tettek a gyerekek. A mások gyermekei. Igen, a „m á s o k” gyermekei, ahogy azt sokan gyűlölködve mondják. A mások gyerekei az én gyermekeim is.
Színházban voltam – egy főpróbán. Huszonhat csodálatos gyermek adott elő egy színdarabot. Huszonhat olyan gyermek, akik talán elvesztek volna, de most már nem fognak. Megvannak, itt vannak bennem.
Megérkezem a színházba. Na, jó, nem is színházba, hanem a ferencvárosi kultúrház színháztermébe. Éppen vége volt az első próbának. Gyermekek lézengtek a színpadon. Megláttam a fényképről oly ismerős pofit. Barbó! Felszóltam a színpadra. „Barbó, Barbika!” Ahogy vártam – semmi, tehát rögtön felismert. Hátam mögül valaki a segítségemre sietett.
„Barbiiiiiiiiiiiiii”, üvöltötte le a fejemről a hajat a segítség. A kislány megismerte a kiabálót, naná, ő volt a segédrendező. Elsétált mellettem, odament hozzá. Az ember engem méregetett, majd rám mutatott. „Hozzád jöttek, Barbi.” A kislány kíváncsian nézett rám hatalmas bogárszemével. Bemutatkoztam. Fogalma sem volt, ki vagyok.
– Nem Tom, ki tetszik lenni.
– Az vagyok.
Elvigyorodott.
– Sokkal soványabbnak gondoltam tetszik tudni téged.
Na, ezt jól megmondta. Ezek a gyerekek már csak 3 D-ben tudnak gondolkodni. Annyi én is vagyok.
Kaptam tőle egy puszit. Megköttetett a barátság. Csacsogott-ragyogott a kislány. Ezer élményével zúdított nyakon egy pillanat alatt. Látszott, hogy élvezi, hogy boldog. A végén egy titkot is elárult.
– Este bulit tartunk – suttogta a fülembe. – Veszek csokis kekszet, és megesszük, de ne áruld el anyáéknak.
De aranyos! Más helyen, gazdagéknál ilyenkor két gramm füvet vesznek.
Már ott rajzott köröttem a többi gyerek is. Egymás szavába vágva meséltek. Jött a rendező is – Vas Zoltán Iván –, mosolyogva. Kezet nyújtottunk egymásnak.
Beszélgettünk, mint két régi jó ismeretlen. Most azt kellene írnom, hogy csillogó szemmel, és ragyogó arccal magyarázott az ő kis színházáról. De ez túl giccses lenne, ezért csak az igazat írom, hogy csillogó szemmel, ragyogó arccal magyarázott az ő kis színházáról.
Elnéztem, milyen szeretettel és szakértelemmel vezényelte ezeket a pedagógusok által, úgymond, kezelhetetlen gyerekeket. Nem volt kiabálás, csúnya beszéd, és mégis lesték minden szavát. Mindig mindenhol a pénzről beszélnek, de ő meg sem említette. Csak a terveit, mert tervei vannak ezekkel a gyerekekkel. Mások csak beszélnek, ő teszi a dolgát a nagy nyomorúságban is. És ki tudja, miért. Az ő kis színházának annyi az éves költségvetése, amennyibe egy celeb wellnessbérlete kerül. Itt tartunk.
Na meg ott, hogy vége felé járt az előadás. A fináléra bejött minden szereplő. Valami frenetikusan jókedvű dalolás és tánc volt a befejezés.
Mindenki jól érezte magát.
Ezek a gyerekek tehetségesek. Belőlük lesznek még valakik. Nem olvashatjuk majd róluk, hogy részegen, begrogozva emberekkel tekéznek az autópályán. Nem lesz náluk szériatartozék a párjuk megerőszakolása és hülyére verése.
Ők tiszták, beléjük fektessük a pénzt!
Gondolataimba merülve ballagtam kifelé. Egyszer csak egy csapat gyerek rajzott körém.
– Ugye eljössz holnap is, Tomi bá? Csinálunk neked helyet az első sorban – néztek rám kérőn.
– Eljövök, gyerekek, itt leszek.
