István
(1936. július 13., hétfő, délután 3 óra –
Lyon, kis presszó a Terreaux tér közelében)
Ning, neng, nang, nein, nein, nein! – hallatszott az egyik kis asztalkától, amely szinte már rálógott az utcára. Baleset nem történhetett, a szűk térben nem nagyon próbálkoztak gépkocsikkal, egy-egy taligás haladt el az úton. A presszó a díszesebb utcákra nyíló háztömbök hátsó fertályán bújt meg. Egy kimenős cselédként öltöző lány és egy fiatal férfi ült az asztalra könyökölve, szinte elfeledkezve a kávéjukról, a lány elé tett kis pohár likőrről. Látszott a fiún, hogy majd szétveti a mesélőkedv, arcán letörölhetetlen mosoly, túl hangos felnevetések, gyakori hangulatváltozások. A fiú rendre felemelte mutatóujját, tanárosan, vagy ahogy ő mondta: mintha a cigánynak intene, figyelem, attrakció jön. Ilyenkor életének fontos részletét mesélte el. Mert az történt itt, monologizált a fiú, s időnként mintha maga se hinné el, amit előad, nyugtalanul felrezzent, felemelte, majd visszakapta a jobbját, s tömzsi kezét félig ökölbe szorítva nyugtatta az asztalon. Apró fekete szeme csillogott ilyenkor, talán gyanút fogott, mintha valaki mégis hasznot húzhatna az elbeszéléséből. De a lány érdeklődését, ezt az aggodalmas odaadást látva ott folytatta, ahol abbahagyta. Hogy fölényét megtartsa, fecsegővé vált. De nem is csak erről lehetett szó, mert a fiú a keservesen megszerzett önbizalom féktelen erejével adott elő. Ha figyeltek volna, a szomszéd asztalnál ülők számára különös lehetett a fiú jelentős szellemi előnyét, választékosságát összevetni a ténnyel, hogy a lány időnként gyermeki óvatossággal belejavított a francia kiejtésébe. Csak legelőször emelte fel emiatt a hangját a fiú, aztán ráhagyta, ezzel is tanul. Fél órája ismeri szegényt, nem fog vele veszekedni. Kicsivel később azonban gondolt egyet, s azt mondta: Álljon meg a menet. Mégse Stéphane legyek, ez majdnem passzol. Szólíts mégis Étienne-nek! A lány azonnal beleegyezett, mert az István sehogy sem sikerült neki. Élvezte, hogy fürödhet a fiú tekintetében – merthogy István néha már tudományos alapossággal vizslatta a lány arcát, leste a hatást, kereste a kívánt reakciót kiváltó hangsúlyokat, tartalmi elemeket. Máskor meg túlzott színpadiassággal felkiáltott: Ó, ez a tekintet! Fájdalmas segélykiáltás egy kis egzotikumért. Közben lehet, hogy lenézel. Nem kell mentegetőznöd. Ismerem ezt. Egy métèque vagyok. Az én nyelvemen úgy mondják: idegen. De ment minden tovább a maga útján. Már semmi sem állt közéjük, jöhetett bármi, az ágy buján tovasuhanó említése is, s jött később még egy-egy likőr, és a lány enyhén reszketve, mintha valami veszélyes vonzásban állna, mégis oly szívesen tovább csalogatná maga felé, hallgatta ezt a hol csikorgó, hol mesterien lecsiszolódott, nem először előadott történetet: Ning, neng, nang, nein, nein, nein, mondta az akkori barátnőm, és nevetett. Tettette, hogy kötéllel húzzák körbe-körbe egy szobában. A színpadon kívül hallgatag és gyors, de a fényben… az a tejszínű, üdvözült arc! Azonnal beleszerettem. Reinhardt színiiskolájába járt, ott folytatták ezeket a beszédgyakorlatokat. Ning, neng, nang, satöbbi. Egész Berlinből először ez rögzült. A félelem tetőfokán, mert azért a látszat ellenére gyakran van mitől félnem, ezt mondogatom: Ning, neng, nang. Szóval ez a lány… Mondom, jól nevelt, tartózkodó, de nem fejtettem ki vele kapcsolatban a teljes igazságot. Nemcsak a színpadon nyílt meg, hanem az ágyban is. Egy csupasz állatka, akit hússal etettem. Na, na… miért nézel ilyen csúnyán? Nem tudhatod, honnan is tudnád, de volt valami már ekkor, amit ebben a Reinhardtban nem toleráltam. Vagyis pontosabban: fájdalmasan irigyeltem. A módszerei, ahogy a nőügyeit színházi ügyekké emelte. De hisz ott van a pletykalapokban, még te is beleszaladhattál ilyen cikkbe. Amatőrként futtatott egy elegáns körből származó lányt, aki később, amikor ejtette, meg is bukott. Ebben az eljárásban saját sorsomra ismertem. Még úgy is, hogy elismertem, van ellenpélda: képzeld csak el, a rutlandi herceg leánya! Lady Diana Manners! Egy Lady! Egy Reinhardt kezében. Viszont olyan magasra emelte a Mirakelben, ami tényleg egy csoda. Elképesztő lehetőségek, gondolj bele, harmincezer néző előtt játszani a Madonnát. Ez a Reinhardt rendezte a salzburgi ünnepi játékokon – képzeld, épp Salzburgba tartok, de erről talán később. Szóval a nő, ez a Lady két év múlva a Time címlapjára került. Én férfi vagyok. Nézz rám, látsz bennem kivetnivalót? Ugye? Mégsem eshet meg velem ilyesmi, és ezt kemény büntetésnek éreztem. Rám legfeljebb az a sors várt, ami az egynapos sztárocskákra – bár igazából még erre sem volt esélyem. Aztán amikor legfőbb problémámmá lett, hogyan győzzem le a gyűlöletemet, arra gondoltam, hogy talán nem is kell legyőznöm.
Ezért lettek ilyen barátnőim. Akit felvittem a szobámba, ő is Reinhardt-lány volt. Pár alkalommal visszatért hozzám, majd megütött belőle valami. Talán minden ember mélyén rejlik egy darabnyi lélek, ha tetszik, ami egy másikét éppen kiegészíti. Miért nevetsz? Banális így? Mindegy. Ennek a résznek, darabnyi léleknek a fényét látom meg, amikor sírnak: a szempillájukon csüngő cseppben. Mondtam, hogy ez egy szép történet, nem hittél nekem. Lám-lám, majdnem sírsz te is. Szóval ráéreztem, hogy finom ölelése nem akárkié. És a pillanatra is emlékszem, amikor már biztosan tudtam, szeret. Voltak dolgaik, mert többnyire csapatban mozogtak. Az utca néha vad, és csak a színház világa vadabb. Ezt a lányt belevetették, ez a Reinhardt, ki tudja, mit tett vele, majd magára hagyta. Belesodródott az örök reménykedők akcióiba, hidd el, ha mondom. Tétlen szemlélője volt ezeknek a hordaszerű rohamoknak. Tudom, mert ott voltam. Egy éjjel, egyébként csakúgy, mint a korábbi éjjeleken, utána koslattam. És akkor az egyik moziból kiléptek páran, majd a csendesebb mellékutcába fordultak. Láttam, hogy lejjebb parkol egy elegáns autó. A lányok, talán öten voltak, előbb összesúgtak, majd megiramodtak az autók felé, de tisztes távolságban megálltak. Szó sem volt arról, hogy nekik estek volna. A mozitól még kábult emberek előbb megijedtek, aztán furcsa dolog történt, mintha szívélyes beszélgetés alakult volna ki a két csoport között. Közelebb mentem, még mindig érzem az egyik férfi undok szivarfüstjét. Vészcsengő szólalt meg az agyamban, a lábam gyökeret vert. Képzeld el, kik voltak, akikhez ezek a zsebpiszkok így odaszaladtak! A nő maga Marlene Dietrich! Később megtudtam, a két férfi Rudolf Sieber, a díva férje, a szintén filmes, meg Von Sternberg, a nagy rendező. A lányok csak el akarták kérni Marlene kesztyűjét ereklyeként. A barátnőm nekem szánta. Ott voltam tőlük pár lépésre. Ez is egy mirakel, egy csoda. Derűs egyetértésben az örökké és a soha már. Köpni-nyelni nem tudtam. Van ilyen rémálom, kiabálsz, de nem hallják. Ezt éreztem. Bamba lakájként álltam a háttérben.
Ez a barátnőm később csúnyán rászedett, a pénzemet is elvette. Nem volt annyira szende, tudott fellángolni a színpadon és az ágyon kívül is. Még azzal is csak hitegetett, hogy bevisz a Reinhardt-iskolába. Igyunk egy kortyocskát? Pour rien. A semmiért. Meghalok. Meghalsz. Győznek vagy győzünk. A nihilnek ánizs íze van. A halálnak… nem tudom, milyen íze van. A szagáról ma már vannak benyomásaim.
De haladjunk sorban, ha ilyen príma a hallgatóságom. Ez a lány, akiről az előbb… Szóval már a földön feküdtem, de még belém rúgott egyet. A csalhatatlan varázsszer birtoklása, a fölöttem aratott diadala kielégíthette volna. De akinek egyszer sikerült egy férfit megaláznia úgy, hogy az nem vág azonnal vissza, meg fogja tenni másodszor is. Épp ez a Sieber, akivel akkor éjjel… hisz emlékszel, az imént mondtam – szóval a Sieber egy filmhez nem hivatásos statisztákat kívánt használni, hanem úgy döntött, kezdő színészeket hozat a Reinhardt-iskolából. Azt hittem, a lány engesztelni akar. Én még a film közelébe sem kerültem, nemhogy az UFA-stúdióba! Képzeld el azt a lelkiállapotot, beteg voltam a bizakodástól. Be is mentünk, őrült zsinat és tolongás, én azt hittem, kitört a forradalom. Láttam a lányt, hogy a stábból egy férfit fűz, a körül sündörög, beszélgetnek. Megkezdődött valami – mi úgy álltunk a reflektorok háta mögött, mint a heringek, összezsúfolva, pisszenés nélkül. Mozgás indult, vitt a tömeg, aztán lelassult a ritmus, megálltunk. Reflektor csapott ránk. Komolyan mondom, az volt a benyomásom, hogy a fény irántam érzett szeretete abban a pillanatban szenvedéllyé erősödött. Szélre kerültem, legközelebb a hatalmas fénykör vonzásához. Egyszerre öblös ordítás, na most kell a művészetemet segítségül hívnom, gondoltam, de már toltak ki előre, egyedül álltam a ragyogásban. És hallom a sötétből, akár az Úr hangját: Maga mi a bánatos isten faszát csinál ott? És mondta, mondta. Ilyen szerencsétlen, olyan tehetségtelen vagyok. Mit keresek én ott? Mi ez az arckifejezés? És aztán a legvégén: Látja ott azokat a lakatosokat? Menjen csak oda, segítsen be nekik. Majd figyeljük a mozgását. Erre a megszeppent csendben kitört a röhögés. Mindenki röhögött, én pedig éreztem a gerincem táján egy enyhe roppanást, amikor az első lépést megtettem. Nem voltam ura a testemnek. Feldarabolódtam, akadoztam, reszkettem, rogyadoztam, majd elestem, mire a derültség fortissimóra váltott. Megláttam a lányt is, előre dőlve, a térdére támaszkodva nevetett. Páran segítettek, eljutottam a lakatosokig. És amennyire a kezem remegésétől bírtam, elkezdtem velük a munkát. Senki nem figyelt, elfelejtettek pár másodperc múltán. Megállás nélkül folyt az orrom, pedig nem sírtam. Töröltem a taknyot. Csináltam, amit egy lakatos a csend-parancs idején megtehet.
