Fedél Nélkül 2021. május 06. 698. szám
Az Utcafotós
Nem lennének családi fotók azok nélkül a családtagok nélkül, akik a tökéletes pillanatban géppel a kezükben nem örökítenék meg a jövőnek a pillanatot és azokat az embereket, akiket szeretünk nézni, mert hozzánk tartoznak. Nincs ez máshogy a mi kis családunkban sem. A mi egyik ilyen, kamerával a kezében résen levő családtagunk Kósa Krisztián fotós. Ő mesélt magáról.
1975-ben születtem Nagykátán. Alföldi gyerekként természetesen mindig a hegyek vonzottak és ez a szemléletem megmaradt azóta is: mindig izgat az ismeretlen, az enyémtől eltérő. Gimiben az utolsók között választhattam nyelvet – választásnak nem is mondanám, mert a német és az angol csoport már betelt – így az orosz és olasz közül az utóbbi mellett döntöttem. Talán az ország legjobb olasztanára lett az oktatóm, szinte az órai beszélgetéseink elegek voltak a főiskola olasz szakához. Nem ez volt a tervem, akkortájt már érdekeltek a vizuális alkotótevékenységek és rajz szakra felvételiztem, ahova az első fordulóban fel is vettek. Aztán valamilyen adminisztrációs baki miatt táviratoztak, hogy akkor fáradjak be a második körös FÖLDRAJZ felvételimre. Telefonáltam nekik, hogy én azt sem tudom, merre van észak, itt valami félreértés lesz. Hát így lettem én olasz szakos egy ideig. Azért csak egy ideig, mert elsőben elhívtak egy céghez tolmácsolni és halasztottam, majd a tolmács munkám által beleláttam a HR világába és megtetszett, így végül diplomát már ebben az ágazatban szereztem. Még a fősuli alatt tanultam egy szemeszter grafológiát, később ezt a tudást kibővítve kidolgoztunk egy grafológiával ötvözött tesztrendszert és a fejvadász cégünkben ezt jól tudtam kamatoztatni is – a gazdasági világválságig.
Az a csőd a mi csődünket is jelentette, némi tépelődés után kiköltöztünk a párommal Angliába, ahol két dologra jöttem rá az első nap szinte: az angolom és a szakmai előéletem ide bizony kevés lesz.
Utóbbi leginkább az eltérő mechanizmusok miatt, Angliában például nincs grafológia.
A fotózás Angliához köthető egyébként, lenyűgöztek az angol házak, hogy mennyire megmaradt az a semmivel össze nem téveszthető stílusuk kívül-belül. Ingatlanok fotózásával kezdtem el foglalkozni és egyszer úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, kezemben a géppel.
Eleve volt egy kirekesztettség érzésem, nem volt a kezemben szinte semmi, elkezdtem használni a benne levő gépet, mert az ember, az embertárs mindig is a fókuszomban állt.
Tehát tulajdonképpen közvetlenül a szobabelsők fotózása után elkezdtem fotózni az utcát és az utca emberét, akár áthalad rajta, akár az az ő szobabelsője. Rájöttem viszont, hogy én azzal nem segítek, ha belekonzerválom őket egy szerencsés esetben csak átmeneti helyzetbe a képem által, anélkül, hogy bármit is tudnék az életükről és róluk. A portréfotózás már sokkal több teret ad. A fotózás meg hamar eredményt, ami a magamfajta, kicsit türelmetlenebb embernek sokkal kedvezőbb, mint az eredmény tekintetében lassúbb rajzolás. Hat év után hazajöttünk és adtam még egy utolsó esélyt a HR-nek.
Nem tartott sokáig, akkor mondtam fel, amikor rájöttem, hogy különböző kódokban beszélnek a kollégák és így jeleznek egymásnak, ha mondjuk cigány származású az aspiráns, akit így észrevétlenül, rébuszokban utasítanak vissza egymás között. Az volt az utolsó munkanapom HR szakemberként.
Ami szintén megdöbbentett Angliából hazaköltözve, hogy mennyivel több és jogaitól megfosztott ember él az utcán. Hogy gyakorlatilag a puszta létezésük is jogsértés. Elvégeztem egy fotóriporteri kurzust 2019-ben, a dokumentarista fotózás vonz, de szívesen készítek esküvői fotókat is – ezek most nyilván a Covid miatt szinte nincsenek – portréfotókat és amikor megláttam a Fedél Nélkül felhívását, hogy önkéntes fotósokat kerestek, azonnal jelentkeztem, mert elkészülhetnek a hajléktalan emberekről a fotóim úgy, ahogy én szeretném: az emberről, a történetével.
És egy utcafotós fotózzon utcalapnak.
szöveg: Nuszer Mirjam Johanna
fotó: Nagy Bogi
