Húsvét
Gyűri a negyedik rákot, de már nem akarja legyőzni ezt is, azt mondja elég, imádkozik a Jóistenhez, ne tegyen több csodát, szomjazik, ecetes a szája íze, mindent kihány, ez az én keresztem mondja, feltámadok mindig. Nem akar már. Megváltás lenne a halál.
Szól a másik, nem lenne-e felesleges lepedőm, olyan régen volt saját lepedője, szép cigányasszony, lánya börtönben, rosszkor volt rossz helyen, szerencsére nem okos a telefonja, nem látja, hogy beleőszült a lány, neki még fekete, fiatal. Hozom aztán a lepedőt, anyától kértem otthon, köszönöm Vera, ugye Vera? Nem, nem, Veronika vagyok. Furcsa neve van, azt tudom, de áldja meg az Isten, beletemeti arcát az illatos anyagba, nem csodálkoznék, ha ott maradna az arca nyoma, könnyezik.
Jön a harmadik, feketén dolgozott, nem fizették ki, most tényleg elárultak ennyiért? Ennyiért? Akart volna küldeni haza, az unokáknak kis pénzt. Megenni egy jó vacsorát. Úgy várta, mint a Messiást.
Itt a kenyerem, így a negyedik, amíg nekem van, neked is van, megtöröm így ni, jobban esik megosztva. Pattan mellé a halkonzerv, sosem bírtam a szagát, de most valahogy másnak érzem.
Kő kövön itt nem marad, üvölti az ötödik, elveszett életét siratja. Lecsitítjuk, de ígérni nem tudok üdvösséget.
Jön a hatodik, letépték a ruháját, csak a kabátját fájlalja, megszokta már, hogy alázzák, de a hideget nem tudja. És most hideg van húsvéthoz képest.
A hetedik részegen jön, nagy volt a kísértés és nagy az űr benne. Megbotlott. De azt mondja, vérré vált benne a bor. Most ez az ő vére. A maradék kiontatik, közös megegyezéssel.
Jön a nyolcadik és kilencedik, testvérek, állami gondozásban nevelkedtek, pedig próbáltak bujkálni a szülők a romos falak között, de összeírták őket és vitték, nem volt kegyelem.
A tizediknek borítékot adok, a feladó „anyu”, tehetetlenül nézi, hogyan szenved a fia, de tudja, ez az ő útja, nem járhatja be helyette, szereti csak és imádkozik érte, ennyit tehet.
A tizenegyedik idős már, hosszan meséli a boldog időket, közben botjával nyomatékot ad a fontosabb szavaknak. A fiatal ráun, fejezd be a hegyi beszédet, reccsen rá. Véget érnek a boldog idők, befejezetlen.
A tizenkettedik tucatember, észrevétlen van itt, némán teszi a dolgát, dolgozni jár, kertet rendez. Nem egy Getshemane, olajfa sincs, csak árvácska.
A szememben apám egy Isten volt, mondja a tizenharmadik, jó, hogy már nem látja, hova jutottam. Vagy tán látja, biztos a mennyekben van, mindig olyan akartam lenni, mint ő.
Végezetül jön a tizennegyedik. Ő csak aludni szeretne, nem volt bent az éjjel, hideg volt az utca.
A Via Dolorosa.
Nuszer Mirjam Johanna
