1.
Az ihlet nálam, soha nem
volt csapdába esett vadállat,
nem érdekelve érteni
engem, vissza ki is retten;
azért is még konokabban,
azért is még nemesebben,
folytatva, nem érdekelve,
kinek milyen szava támad.
2.
Hogy a tekintete kinek,
miért és hogy milyen bamba,
hogy ki akar a kövekből
még súlyosabbat rám dobni;
mint aki rég belefáradt,
könyörögve rimánkodni,
a mások világnézetét
venni újra a nyakamba.
3.
Nem érdekelve szavamhoz,
kinek nem illik a szája,
hogy ki tagadja istenem,
és ki tagadja országom,
kellemetlennek érezve
a költői komolyságom,
hogy az erényem ne várjon
az ilyenek vigaszára.
4.
Akinek a mondandóm nem
érthető és/vagy nem kerek,
hogy benne az együttérzést
csak kiölöm és kioltom;
ki megkérdőjelezi csak
a helyem és a mivoltom,
akik nem is látják, nem is
tudják, hogy én mit szenvedek.
5.
Kik nem is keresnek, és nem
is találnak bennem érdemet,
kik képtelenek átlépni
árnyékukat és a határt;
üres padként úgy bámulva
engem, mint a bolond tanárt,
akikért a sápadtságra
nem cserélem szemérmemet.
6.
Akik úgy köpik és fújják
a nyálat és a meleget,
kiknek a dicsérete is
újabb irigységet titkol;
úgy tartom én távol magam
gyülekező árnyaiktól,
kiknek veszélye hiába
üldöz, hiába fenyeget.
7.
Nem érdekelve, általuk
miért, hányszor vagyok rúgva,
hogy velük ne is lehessen,
csak még egy, még egy új gondom;
kiknek a szitokszavait,
én azért is túlujjongom,
igényt még az istenért sem
formálva a bizalmukra.
8.
Mert nem nekik üdvözülök,
és nem nekik siránkozok,
vissza azért sem hőkölve,
ha róluk éppen hírt hallok;
kik szememben nem is többek,
legfeljebb csak papírbarmok,
rejtegetve a sebemet,
mit egy nem létező szilánk okoz.
9.
Megmagyarázni nekik még
e versemben sem akarom,
hogy a költő el magában,
mit is rendez, mit is végez;
hogy szerinte vajon miért
megbonthatatlan szövetség ez,
nekik, kiknek kígyómérgét
nem iszom, és nem nyakalom.
10.
Akik szerint mindez bennem
a megtestesült téveszme,
hogy velem legfeljebb csak az
éjszaka és a hold gondol;
hiába is remélve, hogy
újjáéledek holtomból,
összegörnyedve a nyirkos
házba, fázva és éhezve.
11.
Mondván, hogy az álmaimra
legfeljebb csak a tél terül,
hogy hiába is futom én
újra és újra a köröket;
hogy lemossam a lelkemről
a ráiszaposodott rögöket,
mialatt érthetetlenül
motyogok tovább félszegül.
12.
Hiába hogy nem hegyezik
rám az egész, se fél fülük,
hiába is küldenek rám
vihart, küldenek rám ködöt;
hogy őrömként strázsáljanak
a hallgatag cellám fölött,
csapdába esett vadállatként,
nem tudva élni nélkülük.
