Melegedni úgy vitte ki
lelkét, szívét ő a napra,
megmaradva érthetetlen,
megmaradva észrevétlen;
várva az egyetlen szóra
és a kósza pillanatra,
nagysietősen bújva a
halál elől köpenyében.
Rakva sorsa kaszárnyáját,
és emelve újabb falat,
vőlegényként az istenre,
mint menyasszonyára lesve;
kinek a mázsás magánya
és szenvedései alatt
torzult gyermeki arca,
merevre és szögletesre.
Bolondmódra úgy loholva,
űzve a szerelmet egyre,
dombon állva, simogatva
meg a holdat és a napot;
ki nem várt és hívott senkit
sokszor, csupán a sínekre
tétován tolató, ezüst
fényben játszó tehervonatot.
Kit sokszor meg úgy vallattak,
hogy a húsa belevérzett,
hogy a sok fenébe végül
belefájduljon a gyomra;
fel nem adva a boldogság
jogát, az bármily nehéz lett,
úgy nézve fel önmagából
a nyomorító hatalomra.
Akinek én úgy remélem,
hogy végül hazája meglett,
ahol szívében nem forgatja
senki gyilkos mosolya kését;
ahol nem adja magát oda,
az öncsonkító, zord képzeteknek,
és ahol nem kell szégyellnie,
árulásként a szenvedését.
Ahol nem kell nyögnie már,
a sok törvényt, sok szigort,
ahol kiáltásaiból
nem hamu és nem por épül;
ahol nem úgy él, mint a többi
péppé vált és széttiport,
ahol a keserűsége és
bánata nem befelé szédül.
Akinek az édesanyja
álmában tiszta kötényt hordott,
aki már akkor tudta mindazt,
mit költőként én is tudok;
akinek a gerincére
egy egész ország rakódott,
akinek minden sóhaja
a Duna szívéből zubog.
Akinek a hűvössége
versein most is áttetszik,
ki jól tudta, milyen az ész,
amely jobb világot áhít;
akinek a szíve körül a
napszámos Alföld melegszik,
tépve a kettészakadt emberiség
földkéreg-sűrű éjszakáit.
Akit meg százszor, ezerszer
hazudtoltak és tagadtak,
úgy várva a munkájáért
étlen-szomjan csak az éhbért;
aki után bosszút állni
a versei itt maradtak,
úgy üvöltve és kiáltva
most is a szebb és jobb létért.
Kinek lelkét úgy marta a
gondolat és az űr szele,
kinek sorsát érett fővel
és szótlanul ki nem bírnám;
amikor együtt szenvedett,
és együtt zokogott vele,
nem egy kortársa a halni
készülő nemzetünk sírján.
Ki jól tudta, hogy minden föl
húzott óra egyszer megáll;
hogy a verseit olvasva
úgy eszméljek újra nagyot;
kiről annyit tudtak csak, hogy
őrült, hogy költő és proletár,
kinek tolla a nyomorban is,
egy egész népet biztatott.
Kinek megtalálni a fényt,
nem segítettek az angyalok,
kinek nem sercentek a füvek,
és nem libegtek a lepkék;
akivel szemben úgy álltak
őrt a horgerantalok,
akik tőle hírnevüket,
és a tudást úgy féltették.
Akikben most is csak a még
tömörebb sötétség készül,
akiknek a múzsa csókja
soha nem csillogott fején;
akik csak a más nyomorát
követelik osztályrészül,
megalkotni az új hazát
nem akarva a romok helyén.
Nem úgy, mint ő, aki várta,
várta csak a nemlátottat,
akit még most is van, aki
félreértelmez és hajít;
azt gondolva csak nagybátran,
hogy ő majd szebben és jobban
írja meg a sóvárgó és
a hatalmas fohászait.
Hogy helyette úgy kiáltsa
a szerelmét az egeknek,
megrendülve érezve meg
lelkében a hűvös szelet;
megpróbálva megmaradni
egy ártatlan nagy gyereknek,
akár csak én, eltűnődve
borzasztó bűneim felett.
Nem tudva hogy megégetni
a szám, kinek az ajkát fogja,
akár csak ő, akin csak a
halál és a fegyver foghatott;
kellemetlen fráterként, a
szeretetért kuncsorogva,
mint aki el a sorsával,
a holtáig sakkozgatott.
Jól tudva hogy mi vezetett
a vesztéhez végső soron,
aki után ezt a versem,
úgy írom nyögve és súgva;
legeltetve szemeimet az
állomáson tántorgó lámpasoron,
a legelésző éjt nézve
fordulva a dűlőútra.
Tele annyi bűntudattal,
annyi apró, maró okkal,
odaajándékozva magam
rabszolgájaként a pokolnak;
lábam alatt a szikrázó,
és a húsőrlő malmokkal,
úgy vetkőzve le előtte
én, alabástrom szobornak.
Nem tudva hogy virágokra,
magamban én hogyan leljek,
hogy felkínálhassam almám
a fának, nagyot nevetve;
míg a vérem, úgy csókolják
a decemberi hópelyhek,
gondtalan üdvű istenként,
arcom a semmibe temetve.
Mint aki a csodát, akár
csak ő, kuporogva várom,
kiben hasztalanul annyi
szelídség, annyi szép terem;
harminckilenc éves fejjel,
mondva késznek a leltárom,
mint aki belenőni és
törődni is már képtelen.
Mint akit ő foglalkoztat,
ahogy őt egykor az Edit,
kinek még a fűszeresnél
sem volt neve és hitele;
aki boldogtalanabb már
talán nem is lehetett itt,
hogy a halál legyen csupán
hajlandó egyesülni vele.
Vele, kit a céda anyja
a kemencére vetett,
hogy megriadt legyekként ne
is röpüljenek a kövek róla;
kinek az ártatlan arcán
a hó könnyé melegedett,
hogy részeg motyogásának
csak a vas legyen hallgatója.
