Bodor Ádámnak
A város szélén, egy bokor alatt ültem és vártam. Késő este volt, szinte vaksötét. Sehol egy lámpa, sehol egy kivilágított lakás. Mintha nem is élnének erre. Madárfüttyöt sem hallottam, és talán még a gyér fű zizegését sem. Csak a töltés fölött derengett az ég. December volt. Annak is az eleje. A lélegzetvételeimet számoltam nagy unalmamban. Talán háromszáznál jártam, amikor vonatfütty hasított az éjszakába. Felálltam, kezembe vettem a bőröndömet, felmentem lassan a törmelékköveken, letettem a sín mellé a poggyászomat, és a sínek előtt letérdeltem. Majd ráhajtottam a nyakam. A sín hideg volt, hidegebb, mint azt hittem, vagy gondoltam előtte. Egy versemben talán írtam is erről, de nem vagyok benne biztos. Majd utána néz valaki, helyettem. A vonat talán még a legutóbbi állomáson vesztegel, talán a mozdonyvezető leszáll, hogy könnyítsen magán, hogy beköszönjön valakinek, hogy átvegye a feleségétől az uzsonnáját, hogy aztán egy meleg csókkal váljanak el. Már előre sajnáltam a vezetőt, és a feleségét, mindazért, ami rájuk vár majd. A mozdonyvezető tényleg kapott egy kosarat, igaz nem a feleségétől, hanem a szeretőjétől, és a kosárban tényleg egy kiadós, egy igazi dolgos embernek való adag vacsora volt, ami mellé a szerető még egy kis verseskötetet is rakott, az el nem ismert, legfeljebb csak tehetségesnek mondott költőtől, amely kötetet nem volt nehéz beszerezni, hiszen alig adtak el belőle a megjelenése óta pár darabot. A vezető megnézte a csomagot, kicsit turkált benne, elégedett mosollyal nyugtázva, hogy az a drága szeretője nem felejtett el konyakot csomagolni a jó falatok mellé, amit persze nem fog megenni, mert bár nem vallotta be soha, de rosszabbul süt és főz még annál az áldott és átkozott feleségénél is. A kötetet nem tudta mire vélni, és már az indulás után rögvest kihajította volna a fülkéje ablakán, de ehelyett csak visszarakta a friss kuglerek mellé. A kosarat maga mellé tette a földre, kihajolt az ablakon, majd fél kézzel gőzt adott. A sín remegni kezdett, és próbáltam nem mozgatni a fejem, ügyelve, hogy semmit el ne rontsak. A fejemben nem járt semmi különös és számottevő, legfeljebb a legutóbbi temetőben tett sétám, ami a legjobb barátom és pályatársam temetését követte. A temetésről nem is igen emlékezem semmire, csak pár bámészkodó jelent meg, akik nem is tudták, hogy kit hantolnak el, és hogy az elhunyt milyen kínokat élt meg, mielőtt könnyű lett neki a föld, ahogy a pap fogalmazott, aki az utolsó percben ugrott be, mint szükségmegoldás, mert az eredetileg kiválasztott nemet mondott a megkeresésre, mondván, hogy az elhunyt nem hitt, és amúgy sem tetszettek neki a viselt dolgai. Mindjárt vége a műszaknak, járt a vezető fejében, maga előtt látva már a város fényeit. A kötetnek talán örülni fog az én drága szobrász ismerősöm, akiről köztudott volt, hogy minden kötetet gyűjtött, főleg ha az verses volt, és méghozzá dedikált is. Ez is az volt. Látta, ahogy belelapozott. Hogy kinek címezte a vékonyka kötet szerzője, nem is figyelte és érdekelte különösebben. Biztos, hogy nem neki. Az kéne még. A végén még baja is származhatna belőle. Ki tudja, főleg ezekben az időkben, mikor művészekkel, és főleg költőkkel összeszűrni a levet, és bárminemű kapcsolatot ápolni, több volt a megengedettnél. Talán majd a kezébe nyomja valami koldusnak, egy pár pengővel vagy lyukas vashatossal megtoldva, hogy legyen már olyan szíves, és vegye el tőle, aztán csináljon vele, amit akar. Hogy mit, az különösebben már nem is érdekli. Adja el, vagy hajítsa a szemétre. A vezetője sapkája alatt lobogott a szél. Behúzta a fejét, visszaült a helyére, és robogott a következő, és egyben az utolsó állomás felé. Kiemelte a kosárból a szeszes üveget, húzott belőle egy istenest. Két perc és meg is érkezem, és ha minden jól megy, még elcsíptem az utolsó éjszakai járatot is. Eddig még mindig sikerült elcsípnem. Csak ne lenne ez a kutya hideg. A csontom is megfagy lassan. A színes jelzőtáblákat figyelte egy darabig, fejében már az esti programok filmje pergett. A régi iskolás társaival lesz találkozója.
Azokkal, akik még élnek persze és azok közül is azokkal, akik éppen ráérnek, és akik nem viseltettek korábban sem közönnyel iránta. Jó lesz leülni velük és beszélgetni egy nagyot, a régi, és a szebb időkről, amikor még fiatalok voltak, tetterősek, és amikor nem mentek a szomszédba egy kis balhéért. Amikor még állt az iskolájuk, amit éppen a napokban kezdtek bontani, hogy a földdel tegyék egyenlővé. Kedvem lett volna végigtapogatni a zsebeim, hogy elhoztam-e a levelet, amit a nővéremnek írtam, és a szerkesztőség vezetőjének, pár szóban megírva benne, hogy mit és miért teszek. Talán el sem olvassák, talán a tűzre vetik. Ez már legyen az ő dolguk. Tegyenek a belátásuk szerint. A vezető fél kézzel hátranyúlt a kopottas, de nem egyszer jó szolgálatot tett zubbonyáért, nehogy a végén még meghűljön. Magára vette, majd kinézett a töltésre. Megvakarta a csipás szemeit, majd nem is érezve a pillanatnyi ugrást, megvakarta a feje búbját is, krákogott egy nagyot, és kiköpött az ablakon. Lassan fékezni kezdett. Na, benn is vagyunk. Fogta a kosarat, és leszállt a vezetőfülkéből. Jó estét, Kedves Zoltánom, köszönt a vizsgálólakatosnak, aki egy szervusz, Mátyásommal viszonozta az üdvözlést, amikor a hosszú kerékkopogtató kalapácsával éppen a halott elé került. Egy pillanatra megállt. Mi az? Kérdezte a szolgálatot éppen letenni készülő vezető. Egy újabb őrült, mondta, miközben feltápászkodott, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett tagjait. Közben talán még mosolygott is egy kicsit. Lesz dolgunk megint, hogy a fene essen bele, ebbe a sok bolondba. Hogy miért nem találnak maguknak más szórakozást, hogy miért velünk szúrnak ki újra és újra. Velünk, a tisztességes, a dolgukat becsülettel végző munkásokkal. Legtöbbjüknek munkája sincs, vagy ha van, az olyan is. De a kerekek legalább tiszták, kemények és élesek? Kérdezte a vezető, amire a kerékkopogtató nyugodt szívvel, csak annyit mondott, hogy hála istennek azok.
