697. szám Széppróza

A felnőttek hazug élete (részlet)

Szerző:

Elindultunk. Vittoria a maga hebrencs, ám roppant vakmerő stílusában levezetett a körgyűrűig, onnan pedig ráfordult Pasconéra. A barátnőimhez egyáltalán nem volt kedves, az út során többször is legorombította őket, hogy túl hangosan beszélnek. Ami azt illeti, én is viháncoltam, hiszen túl kellett kiabálni a fülsiketítően zakatoló motort, velem azonban nem undokoskodott. Próbáltuk visszafogni magunkat, mindhiába, tovább zsörtölődött, és azt mondta, megfájdul tőlünk a feje. Végül ránk rivallt, hogy egy pisszenést sem akar hallani. Sejtettem én, hogy valami hirtelen kedvét szegte, tán a barátnőim bosszantották – de lehetetlen volt eligazodni rajta. Szótlanul zötykölődtünk végig néhány utcán, én a nagynéném mellett, Angela és Ida a kényelmetlen hátsó ülésen. Végül egészen váratlanul mégis ő törte meg a csendet, rekedtes, undok hangon fordult a barátnőimhez, és azt kérdezte:
– Ti sem vagytok megkeresztelve?
– Nem – vágta rá Ida.
– De a papa azt mondta – tette hozzá Angela –, hogy felnőttkorunkban, ha akarjuk, megkeresztelkedhetünk.
– És ha meghaltok közben? Tisztában vagytok vele, hogy a pokol tornácára kerültök?
– Pokol nem létezik – felelte Ida.
– Ahogy mennyország sem – egészítette ki Angela.
– Ezt ki mondta?
– A papa.
– És őszerinte hová rakja Isten a vétkeseket és hová az ártatlanokat?
– Isten sem létezik – mondta Ida.
– Ezt is a papátok mondta?
– Igen.
– A papa egy szarcsimbók.
– Nem ér csúnyán beszélni! – korholta meg Ida.
– A vétek fogalma viszont létezik – léptem közbe, mielőtt Vittoria végleg elvesztette volna a fejét. – Ott kezdődik, ahol elfogy a barátság, meghal a szerelem, ahol elherdáljuk a szép dolgokat.
– Látjátok? – mondta Vittoria. – Giannina érti, amit ti nem.
– Nem igaz, én is értem! – csattant fel Ida. – A vétek: sajnálkozás. Ha eltörünk valamit, amit nagyon szerettünk, nem azt mondjuk: kár és vétek volt elővenni?
Várta a dicséretet, ám dicséret helyett a nagynéném csak annyit mondott: sajnálkozás, he? Igazságtalannak éreztem, hogy így viselkedjék a barátnőmmel: Ida ugyan fiatalabb nálunk, de rendkívül gyors észjárású, falja a könyveket, nekem pedig kimondottan tetszett az észrevétele. Úgyhogy elismételtem párszor, kár és vétek, azt akartam, hogy Vittoria is hallja: kár és vétek. És közben nőttön-nőtt a szorongás bennem, a konkrét okát azonban nem tudtam volna megmondani. Tán arra gondoltam, mennyire mállékony lett minden azóta, hogy apám azt a gonoszkodó megjegyzést tette az arcomra, ráadásul éppen akkortájt, amikor megjött az első menzeszem és nőni kezdett a mellem. Vagy hát tudja a fene, mire gondolhattam épp. Nem volt visszaút. Túl nagy fontosságot tulajdonítottam azoknak a szavaknak, túl nagy jelentőséget a nagynénémnek, jaj, ha újra kislány lehetnék, hat-, hét-, legfeljebb nyolcéves, és kisatírozhatnám azokat az útvesztőket, amelyek Mariano és anyám bokájához, majd ehhez a tragacshoz vezettek, amivel – idő kérdése – mindjárt belecsapódunk a szemközti forgalomba, én pedig vagy feldobom a talpam, vagy végtagok nélkül, esetleg vakon fogom leélni a hátralévő életem.
– Hová megyünk? – kérdeztem, noha tisztában voltam vele, hogy ez szabálysértésnek számít, korábban egyetlenegyszer mertem ilyet kérdezni Vittoriától, meg is kaptam a magamét: bőven elég, ha én tudom.
Most viszont, mintha kicserélték volna, készségesen válaszolt.
– Templomba – mondta, miközben Angelát és Idát fürkészte a visszapillantó tükörben.
– De nem tudjuk az imádságokat – figyelmeztettem.
– Elég baj az, majd megtanuljátok, fontos dolgok ezek az életben.
– De most még egyet sem tudunk.
– Most nem oszt, nem szoroz. Nem imádkozni megyünk, hanem a parókia udvarára, a zsibvásárba. Ha imádkozni nem is, ezt-azt eladni biztosan jól tudtok.
– Ó, igen! – kiáltott fel Ida. – Én ebben ügyes vagyok!
Fellélegeztem.
– Te szervezted? – kérdeztem Vittoriától.
– A parókia. De főként a gyerekeim.
Most először hívta a jelenlétemben Margherita három gyerekét a magáénak, méghozzá milyen büszkén!
– Corrado is? – kérdeztem.
– Corrado egy szarcsimbók, de úgy táncol, ahogy én fütyülök, különben szíjat hasítok a hátából.
– És Tonino?
– Tonino derék fiú.
Angela nem tudta visszafogni a lelkesedését, és örömében felsikított.

5.

Egészen addig ritkán léptem át templom küszöbét. Akkor is csak azért, hogy apám végigkalauzoljon egyikben-másikban, amelyek – szerinte legalábbis – különösen szépnek számítanak. A nápolyi templomok, mondta, a finoman kidolgozott szerkezetükkel és a bennük lévő műalkotásokkal méltán híresek lehettek volna, ha nem az enyészetre bízzák sorsukat. Egy alkalommal – talán a San Lorenzóban történt, de nem mernék megesküdni rá – csúnyán legorombított, miután a mellékhajókban fel-alá rohangálva elszakadtam tőle, és halálra rémülve sikítoztam a nevét. Azt mondta, attól még, hogy bizonyos emberek – akárcsak ő meg én – nem hisznek Istenben, nem kell tiszteletlenül viselkedniük azokkal, akik hisznek benne, és tudniuk kell a templomi illemet: az rendben van, ha az ember nem mártja bele az ujját a szenteltvíztartóba és nem vet keresztet, viszont bármennyire is hideg van, igenis vegye le a sapkáját, ne menjen be cigarettázva és ne gyújtson rá odabenn. Ezzel szemben Vittoria égő cigarettával a szájában toppant be a kívül piszkosfehér, belül sejtelmesen sötét templomba, majd ránk mordult: vessetek keresztet. Amikor rájött, hogy fogalmunk sincs, mi a teendő, hozzánk lépett, majd egyenként – Ida volt az első, én az utolsó – megfogta a kezünket, és a homlokunkhoz, a mellünkhöz, majd a két vállunkhoz vezette, miközben ingerülten mindháromszor elismételte: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Aztán az eddigieknél is komorabban, a bajsza alatt dohogva – tessék, elkéstem miattatok – végighurcolt bennünket egy gyéren megvilágított hajón, és amikor egy hatalmas ajtóhoz értünk, kopogás nélkül tépte fel a csillogó kilincset, belépett egy másik helyiségbe, bennünket pedig odakinn hagyott.
– A nagynénéd egyáltalán nem rokonszenves, sőt iszonyú randa nőszemély – suttogta Ida.
– Nem igaz!
– De igaz! – mondta Angela vészterhesen.
Fojtogatott a sírás, alig bírtam visszanyelni a könnyeimet.
– Azt mondta, egyformák vagyunk.
– Ugyan már! Te nem vagy csúnya és ellenszenves!
– Csak néhanapján, de akkor se nagyon – pontosított Ida.
Vittoria egy alacsony, kellemes arcú fiatalember társaságában tért vissza hozzánk. A fiú fekete pulcsit és szürke nadrágot viselt, a nyakában pedig egy bőrszíjra fűzött fakereszt lógott, hiányzott róla Krisztus teste.
– Ő itt Giannina, ők pedig a barátnői – mondta a nagynéném.
– Giacomo – mutatkozott be a fiatalember, hangja szelíd volt, nyelvjárás nélkül beszélt.
– Giacomo atya – javította ki Vittoria bosszúsan.
– Te vagy a pap? – kérdezte Ida.
– Igen.
– Mi nem szoktunk imádkozni.
– Semmi gond. Imádság nélkül is lehet imádkozni.
Ez felpiszkálta a kíváncsiságomat.
– Hogyhogy?
– Elég, ha őszinte vagy. Összekulcsolod a kezed, és azt mondod: Istenem, kérlek, óvj meg engem, segíts rajtam és a többi.
– És imádkozni csak a templomban lehet?
– Bárhol lehet.
– És Isten akkor is meghallgatja a kérésemet, ha semmit nem tudok róla, sőt hinni sem igen hiszek benne?
– Isten mindenkit meghallgat – mondta kedvesen a pap.
– Ez teljességgel lehetetlen – állapította meg Ida. – Akkora hangzavar keletkezne, hogy képtelenség lenne kivenni belőle bármit is.
Erre a nagynéném az ujja hegyével tarkón legyintette, és ledorongolta, mondván, Isten számára semmi sem lehetetlen, ő mindenható. Giacomo atya észrevette Ida szemében a szomorúságot, és ott, ahol az imént Vittoria megsuhintotta, megsimogatta a fejét, majd sejtelmesen hozzáfűzte, hogy mondjanak vagy tegyenek a gyerekek bármit, mindig ártatlanok lesznek az Úr színe előtt. Aztán legnagyobb meglepetésemre egy bizonyos Roberto került szóba, aki – nem kellett sok, hogy kiderítsem – megegyezett azzal a Robertóval, akiről Margheritáék vitatkoztak. Giacomo atya a mi Robertónknak hívta, és azt mondta, nagyon hálás neki, amiért felnyitotta a szemét a gyerekekkel szembeni gonoszságra, ami nem mai keletű, hiszen még a szent apostolok is vétkeztek, amikor félreértették a tanítást, miszerint csak a kicsik juthatnak be a mennyek birodalmába, de végül Jézus rendre intette őket: megőrültetek, ahelyett, hogy elkergetnétek, engedjétek hozzám a kisdedeket. És itt jelentőségteljesen a nagynénémhez fordult – az elégedetlenségünk miatt soha ne a gyerekeket büntessük, mondta, miközben a kezét továbbra is Ida tarkóján pihentette –, én meg arra gondoltam, talán a pap is észrevette, hogy Vittoria a szokásosnál is mogorvább. Aztán mondott még pár mondatot az ártatlanságról és az utcán leselkedő veszélyekről, aminek éppenséggel a gyerekek és a fiatalok vannak kitéve leginkább.
– Nem gondolod, hogy igaza van? – kérdezte békülékeny hangon a nagynénémtől, aki a feje búbjáig elvörösödött, mint egy diák, akit figyelmetlenségen kaptak.
– Kinek?
– Robertónak.
– Jól beszélt, de nem számolt a következményekkel.
– Az ember csak akkor tud jól beszélni, ha figyelmen kívül hagyja a következményeket.
– Ki ez a Roberto? – suttogta Angela kíváncsian.
Ez készületlenül ért, Robertóról jóformán semmit nem tudtam. Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy: igen, jól ismerem, belevaló fiú; de persze Corrado szavaival is jellemezhettem volna: ugyan már, kit érdekel, egy faszfej. Ehelyett tüntetően lepisszegtem, mindig felbosszantott, ha kiderült, milyen felszínes kapcsolatot ápolok Vittoria világával. Angela el is hallgatott nyomban, Ida viszont oda se neki, megrohamozta a papot:
– Milyen ember ez a Roberto?
Giacomo atya elnevette magát, és azt mondta, Roberto szép és bölcs, pont olyan, mint azok az emberek, akiknek életét beragyogja a hitük. Legközelebb, amikor itt lesz – ígérte –, bemutatom nektek, most viszont menjünk, és adjunk el valamit, gyerünk, különben megorrolnak ránk a szegények. Megindultunk, majd egy pici kapun át kijutottunk egy udvarra, ahol egy L alakú árkádsor alatt – az aranyozott angyalhajak és karácsonyi égők színkavalkádjában – limlomokkal telerakott pultok roskadoztak, és ahol Margherita, Giuliana, Corrado meg Tonino egy rakás idegen társaságában harsány derűvel köszöntötte a jótékonykodókat, csupa olyan embert, akik – a külsejükből ítélve legalábbis – maguk is beleillettek abba a képbe, amit a szegénységről alkottam magamban.

Kapcsolódó írások