A Fedél Nélkül történetében apa és fia még nem nyilatkozott egyszerre, már csak ezért is hurráoptimizmussal örültünk az interjúnak. Az érzést tovább fokozta, ahogy Medveczky Ádám Kossuth- és Liszt Ferenc díjas karmester legfiatalabb gyerekével, Medveczky Balázzsal közösen mesélt azon a márciusi délutánon a Gesztenyéskertben, ahol a fákon széncinegék adták hírét jelenlétüknek, míg a háttérben rigók csaptak lármát és a szemeteskuka peremén vetési varjak egyensúlyoztak vacsora után kutatva. Törékenység, tudásátadás, határozott nézőpontok és tánc a társadalom peremén – erről beszélgettünk.
„Mit jelent egy fél kifli?”
Medveczky Ádám és Balázs
Fedél Nélkül 2021. április 08. 696. szám
Ide jártak apa és fia?
Medveczky Balázs: Mennyit fociztam itt!
Medveczky Ádám: Itt laktunk a közelben, sokszor hoztam le a parkba Balázst. Azóta sokat változott a környék!
Az viszont semmit sem változott, hogy életének középpontja a művészet, a zene maradt, még ha közben valóban átrendeződött egy látkép és ezzel együtt emberi sorsok. Hogyan gondol a nélkülözőkre?
M.Á.: A nehéz sorsú emberekre együttérzéssel tekintek. Persze lehet azon vitatkozni és elgondolkodni, hogy ki milyen módon került oda, ahova: saját hibájából vagy történt egy tragédia az életében? Ezért úgy gondolom, mindenkin, akin csak lehet, segíteni kell, köztük a fedél nélkül élőkön, az elesetteken, a betegeken, a gyógyíthatatlanokon, ahogy az Írásban is szerepel: „Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza.” (Lk 6,30) A cselekvés módját mégis nehéz megtalálni. De például jó látni, hogy az Egyháznak több törekvése irányul arra, hogy művészethez juttassa a perifériára sodródott embereket, ilyenek a Katolikus Karitász egyes kezdeményezései, amikor előadásokat visznek be a szociális otthonokba. Volt, hogy magam adtam koncertjegyet egy rászoruló asszonynak, akinek többször segítettem. Eljött. Igenis meg lehet szólítani az elesetteket a művészettel! Orfeusz a poklok kapuját nyitotta meg a monda szerint a zene hatásával.
M.B.: Erről eszembe jut a Valahol Európában előadás, amit a Szegedi Nemzeti Színházban játszottam. Belegondolni is rossz, hogy milyen a nélkülöző gyerekek élete! Ezért is igyekeztünk arra az útra terelni a próbafolyamatot, hogy komoly tétje legyen a „mit jelent egy fél kifli” kérdésnek. Izgalmas része volt az alkotásnak, ahogy a gyerekszínészeket folyamatosan arra ösztönöztük, hogy azért a fél kifliért is le kell hajolni és minden morzsáért foggal-körömmel küzdeni. De tenni hogyan lehet? Talán különböző akciókkal? Több tapasztalatom van azzal kapcsolatban, hogy milyen a sajátos körülmények közt élő gyerekek előtt játszani, akár A Grund – vígszínházi fiúzenekar egyik fellépése során, akár a Szegedi Nemzeti Színházzal. Azok a szemek! Megsiratja az embert, és ebben van egy megmagyarázhatatlan érzés. Papa, neked az Orfeusz jut eszedbe, nekem Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művéből a gazdag és a koldus viszonya.
Itt ül egy összművészeti család két tagja, akik minden kérdést képesek a zene vagy éppen a színház oldaláról megközelíteni. Szoros kötelék!
M.Á.: Minden gyerekemet megkínáltam a művészettel, de sosem erőltettem a pályát, egy volt a lényeg, hogy közeledjenek a zenéhez, és amikor a koncert szót meghallják, ne a Petőfi Csarnok jusson eszükbe, hanem egy Beethoven szimfónia vagy Mozart vonósnégyesei vagy a kamarazene. Persze ezt direkt módon nem lehet… Ha azt mondtam volna: ide figyelj fiam, most leülsz és ezt meghallgatod, akkor abból sok jó nem származna. A zene szeretetét csak természetességgel képes átadni a szülő, mondjuk azzal, hogy vesz egy játékhangszert vagy dúdol neki. Mindig a ritmus az első! A szívdobbanás az élet egyenletes ritmusa, ez ott van mindannyiunk kezében, az élet ritmikussága bennünk lüktet. Ez egy elementáris erő, már az őseink is a ritmus segítségével adtak jelet egymásnak. Illetve ott van Dobogókő vagy Pilis környéke, ezt meg kell említeni! Gyönyörű kegyhelyek, ahol valóban dobog valami, ahol érezni a környezet zaját… Tehát, amikor a gyerek kap egy eszközt, amivel ha játszik, rájön, hogy különböző hangokat adhat ki általa, akkor már eljutott a kifejezés szintjére és itt kezdődik az, amiről most beszélünk.
M.B.: Emlékszem, gyerekkoromban kaptam egy kicsi műanyag dobot fehér bőrrel, aranyos figurákkal a szélén, amin nagyon sokat játszottam.
Ádám szemében büszkeség. Korábbi beszélgetés alkalmával és az interjú előtt is boldogan osztotta meg, a fiának remek érzéke van a dobhoz – azt már én teszem hozzá magamban, ő is ütőhangszeren kezdte.
Balázs, mi jut eszedbe, amikor meghallod a koncert szót?
M.B.: Régen tényleg a klasszikus zene ugrott be elsőre: karmester, koncert, zenekar, hét óra, izgulok, elkezdődik, bejön édesanyám vagy édesapám, a testvéreim mondják is, most jön, figyelj! Nagyon szerettem később is, amikor az Operaházban felmentem a kakasülőre, elhelyezkedtem, hátrahajtottam a fejem és hallgattam a koncertet. Persze egy könnyűzenei koncerten más, ott akkor élvezi az ember, ha a közönség és a fellépők között szinte folyamatos interakció van.
A ritmus ereje elkerülhetetlenül megérint és formál.
M.Á.: És gyógyít! Egy kis malac röf-röf-röf…
M.B.: Nagy nóta! (nevetnek)
M.Á.: Mennyit dúdoltam, igaz, most is ezt éneklem az unokáimnak. Milyen egyszerű dallam, mégis megnyugtatja a legkisebbeket, még akkor is, ha előtte a fogzástól sírtak. Tessék, ilyen erővel hat a zene, akár egy gyerekdalról, akár egy komolyzenei előadásról van szó! Amikor arra kérnek, hogy a zenéről beszéljek, próbálom olyan módon átadni a lényeget, hogy közben ne a szakmai kifejezésekkel operáljak, hanem érzelmi ráhatással. Amikor ugyanis valaki elsírja magát a Pillangókisasszony végén – hiszen, valljuk be, gyönyörű –, akkor nem kezdem el megmagyarázni, hogy ennek a hátterében az a puszta tény áll, hogy hatodik fokon fejeződik be a mű és nem első fokon, vagyis, hogy az utolsó akkord miatt ilyen mellbevágó.
Egymás fellépéseivel mi a helyzet?
M.Á.: Mindent, amit csak tudok, megnézek! Időfutár, Sirály, A gyilkos, A Pál utcai fiúk, A dzsungel könyve – néha még éneklem is magamban a majmok dalát. Legutoljára a Valahol Európában alatt ismertem meg Balázst egy új oldaláról.
M.B.: Érdekes, hogy sokszor ütközik ebben a véleményünk, ő sok olyan előadást vagy mozzanatot szeret, amit én nem, én pedig azokat szeretem igazán, amiket ő nem. De ez így szép! Máshogy látunk dolgokat, aztán erről beszélünk, vagy éppen vitatkozunk.
Aktuális kérdés a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) kritikus helyzete, ezen a területen egyetértés van?
M.Á.: A művészet az művészet, amit a politikától mindig teljes mértékben elkülönítettem.
M.B.: Lehet pocskondiázni, de nincs értelme. Például vannak művészek, akik teljesen más nézeteket vallanak, mint édesapám, mégis megkérdőjelezhetetlen részükről a kölcsönös szakmai tisztelet. És ha az alkotók ilyen módon gondolkoznak, szóba sem jöhet a vagdalkozás, az egymásra való fröcsögés. Ez viszont sajnos elég ritka a napjainkban. Fontosnak tartom még, hogy minden művész, bármivel is foglalkozzon, tükröt mutasson a közönségnek és ne csak a saját nézőpontját erőltesse az emberekre. Ebben a tükörben pedig állhat bármi, akár politika, akár társadalmi kérdések, legyen reális!
A művészet az művészet, eredetileg ezt a címet szántam az interjúnak, még mondtam is: megvan a cím! Később otthon visszanéztem Ádám egy-egy dirigálását, majd Balázst, ahogy a Valahol Európában című musical promóciós videójában próbál és nem tudtam elfelejteni a kérdést: Mit jelent egy fél kifli? Van abban valami érzékenységgel vegyes erő, amikor erre a zene és a színművészet nyelvén érkezik válasz, ahogy Medveczky Ádám és Balázs válaszoltak!
fotó: Kósa Krisztián
