Bertram a székébe süllyedt. A főszerkesztő nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemét. Szomorúság suhant át az arcán, miközben lágyabb, vigasztalóbb, de egyben őszintébb hangot ütött meg.
Nézze csak, mik mennek mostanában, mondta. Nézze meg a brandeket és a trendeket, állt fel, és ment a kávézóhoz felvezető lépcsősor mellett található sikerkönyv-polchoz, ahonnan leemelt pár kötetet, majd visszatérve letette azokat Bertram elé. Neki a piac szabályait kell követnie, akármennyire is a nehezére esik, magyarázta. Itt van például a legnagyobb sztárírónőjük, a több százezres követőtáborral rendelkező életvezetési-tanácsadó blogger, aki legújabb könyvében, mely Te csak légy az, aki önmagad vagy címet viseli, és amely a Légy önmagad, hiszen az csak te vagy című bestseller folytatása, százegy, úgymond gondolatot fogalmaz meg, egy-egy mondatban az életről és arról, hogyan legyünk önmagunk. Itt egy másik könyv, egy másik sztárírónőtől, aki kemény háromévnyi coach- és mediátortapasztalatát osztja meg Könnyedbe suttogva című kötetében, mely a Szemedbe hajolva és a Mosolyodba borulva nyomdokain haladva fátyolfelhőket idéző áttetszőséggel beszél a társkapcsolatokban kavargó forgószelekről, melyek felverik az érzelmi aszályok és a szerelmi eróziók által kikezdett szikes földek porát. Nem, ez nem az ő szövege, tette hozzá némi gúnnyal a főszerkesztő, hanem egy híresség írta a könyvajánlóban. És akkor már nem is említi az erotikus thrillerek koronázatlan királyát, aki fehérneműmodellből és borotvahab-reklámarcból avanzsált a minden eddigi eladási rekordot megdöntő Átszakadó gátak trilógia írójává, tessék, tessék, épp most jelent meg legfrissebb műve, tolt a főszerkesztő Bertram elé már-már mazochista dühvel egy újabb vaskos könyvet, melynek első és hátsó borítóján, sőt belső fülén is az alkotó arcképe díszlett (szemből, hátulról és oldalról), biztos látta a könyvhéten a másfél kilométeres sort, amely a dedikálásra várt. De említhette volna akár az olyan újonnan felfedezett üdvöskéiket is, mint például a tizenhat éves kamaszlányt, aki gimis TikTok táncolós-videóiból készített blog Twitchre streamelt változatával lett országos hírű YouTube-influencer, és most sms-ek formájában prezentált életvezetési tanácsokat osztogat kortársainak Szelfibiblia című könyvében; vagy a slamköltősztárt, aki a szavak keverésével és a ragok felcserélésével újfajta beszédstílust és írásmódot fejlesztett ki gyermekkori abuzálását öt kötetben feldolgozó, saját állítása szerint önnön testnedveivel írt életrajzában.
Az addigra szinte láthatatlanná töpörödő Bertram kétségbeesett tekintetét elcsípve a főszerkesztő keserűen felnevetett, bár nevetése akár sírás is lehetett volna. Ne is mondjon semmit, legyintett. Ő nagyon is jól tudja, hogy Bertram teljesen más kategória. Még így, félkész állapotban is többet ér a könyve bármelyik bestsellernél. De mit tegyen, ha egyszer a sztárok viszik a kiadót a hátukon ezekben a nehéz időkben? Bertram opusza, mely valahol a szépirodalom, a weird fiction, az ismeretterjesztő könyv és egyfajta alkimista bio-líra sajátos keveréke, épp a műfaji keveredés miatt kemény dió. Ha rá hallgat Bertram, ha sikeres akar lenni, inkább ír gyorsan egy kutyás vagy macskás regényt. Az „én így látom a gazdimat” típusú cuki könyvek most nagyon mennek. Nyugodtan illusztrálhatná is, hiszen legalább olyan kitűnő a rajztehetsége, mint az írói. Még egy aranyhörcsögös sztorinak is örülne, most fognak például lefordítani és kiadni egy külföldi sikerregényt, amely egy háziasított mosómedve szemével meséli el egy család széthullásának tragikus történetét.
Persze, ha ragaszkodik ahhoz, hogy befejezi és kiadja az opuszát, akkor sem reménytelen a helyzet, mosolyodott el és nézett biztatóan Bertramra. Ez esetben a kisebb kiadókat keresse. Vagy próbálkozzon magánkiadással. Esetleg az e-book formátummal.
A főszerkesztő egy ideges karrándítással az órájára pillantott. Mennie kell egy fontos megbeszélésre, de igazán örül, hogy megismerte a fiatalembert, és keresse őt bizalommal, ha ír esetleg egy sikergyanús regényt. Azzal mosolyogva Bertram elé tolta a kéziratot, a könyvekből bármelyiket hazaviheti, tette hozzá, csak szóljon a pénztárosnak. Kezet fogott a fiatalemberrel és távozott. Bertram úgy érezte, mintha kihajították volna az ablakból a szerkesztőség előtti betonplaccra, ahol végiggyalogol rajta az összes sztáríró, bloggerestül, kislányostul, szépfiústul. De erőt vett magán, felkelt, hóna alá csapta a kéziratot, és a könyveket az asztalon hagyva hazaindult azzal a tudattal, hogy itt vége nemcsak a művészi karrierjének, de az életének is.
A találkozó után napokig mély depresszióba süllyedt. De barátai megvigasztalták. Hiszen ők is hasonló problémákkal küszködtek, hozzá hasonlóan mind meg nem értett zseninek tartották magukat, alkotói pályájukat pedig kényszerű vergődés jellemezte. Miért gondolja, mondta Valentin, ölében ücsörgő kutyáját simogatva, hogy az ország legnagyobb, ponyvákra specializálódó kiadójának visszautasítása jelent bármit is? Talán nem dicsérték meg a könyvét? Inkább ennek örüljön. Menjen tovább, dolgozzon a kéziraton, keressen egy kisebb, de színvonalasabb kiadót, és készüljön fel rá, hogy műve piacra juttatása ugyanolyan keserves munka lesz, mint az elkészítése.
A baráti szavak megvigasztalták valamennyire. De ahogy telt-múlt az idő, már ő is egyre jobban érezte, hogy könyve messze áll még az elkészüléstől. Hiába rágódott rajta, nem jutott egyről a kettőre. Tényleg egy labirintusban bolyong.
Bertramot régen gyakran látogatták művészbarátai, ám amióta magába fordult, csak néhanap ugrottak fel hozzá. Ilyenkor körülültek egy asztalt, vagy az erkélyen cigarettáztak, és filozófiai eszmecseréket folytattak – vagyis inkább monologizáltak, leginkább saját magukról. Bertramnak az utóbbi években tűnt csak fel, ahogy a beszélgetésekben aktív résztvevőből egyre inkább hallgatóvá, megfigyelővé vált, hogy az emberek, még a barátai is, csak magukról tudnak és szeretnek beszélni. A párbeszédek tulajdonképpen egymásra ritkán reflektáló monológok, vélte, melyeket félmondatok és személyes névmások kapcsolnak össze: „erről az jut az eszembe, hogy amikor én…”, „ez pont olyan, amikor velem…”, „rólam meg azt mondják, hogy…” satöbbi. Azt is észrevette, sőt néha számolgatni kezdte, milyen gyakran szerepel a beszélgetésekben az „én” szó. Elrémisztette az is, milyen ritkán tesznek fel kérdéseket egymásnak az emberek: a világ értelmezésének alfája és ómegája saját egójuk, problémáikat mindenki és minden fölé emelik, környezetüket csak önmagukon keresztül tudják értelmezni. Elborzasztotta ez az önzés, ez a nárcizmus, ezt épp olyannak látta, mint a szelfizést, amikor az ember egy adott tájat, helyszínt, élményt saját magán keresztül mutat be, amikor magát helyezi a dolgok középpontjába. A régi fényképeken, vélte, az emberek tisztes távolságba húzódtak az objektívtől, besimultak a környezetükbe, alázattal álltak a fotó témájához. Ma dominálják a témát, a világ csak körítés.
Persze Bertram sem volt kivétel, már ami az egocentrizmust illeti. Miközben elborzasztotta mások önzése, a saját gyengeségeit már kevésbé látta be. Tépelődő alkat révén, ha nem is gondolta azt, hogy ő mindent mindig jól csinál, folyton talált felmentést a maga számára, mindig volt egy kiskapu, egy magyarázat. Hibáin, akárcsak egész életvitelén és a világhoz való hozzáállásán nem tudott, vagyis inkább nem akart változtatni.
Lulu teljesen más volt. Ő nem ismerte az önzést. Számára az élet a gazdája élete által nyert értelmet, életideje az ő életidején folyt keresztül. És miként Bertram szülei sem igen tudtak kapcsolódni fiuk világához, úgy Lulu számára is maradt egy zárt ablak, melyen sosem tudott bekukucskálni. Az örök élet elixírjének keresése, lapis philosophorum, ciklikusság a természetben, ezek számára értelmezhetetlen, absztrakt fogalmak voltak. Ha Bertram néha elővette a regényét, és a szobájába bezárkózva jegyzetelni, rajzolni kezdett, hol elragadtatott hangokat hallatva, hol az asztalt verve dühösen, Lulu szomorúan gubbasztott a párnáján, el nem tudta képzelni, mit csinál a gazdája, egyre csak várta, mikor nyílik ki végre az ajtó. Amikor Bertram barátai heves gesztusokkal, erős izzadságszagot árasztva beszélgettek és vitáztak, a kutyus megpróbált hozzájuk csapódni, leült a lábukhoz, hozta valamelyik kedvenc sípoló játékát, de azok ügyet sem vetettek rá, így Lulu végül visszasomfordált a helyére, nagy sóhajjal lefeküdt, és szomorúan pislogva bámulta őket. Ugyanígy járt, amikor gazdája lányvendéget fogadott. A vörös kanapé felől ilyenkor izgató illatok áradtak, de Lulu, aki folyton megzavarta az udvarlást a maga földhözragadt ötleteivel és kívánalmaival, például azzal, hogy megsimogassák, hogy a hátát vakargassák, hogy labdázzanak vele, megint csak arra kényszerült egy idő után, hogy visszavonulót fújjon.
Ó, pedig a világ még annyi érdekességet és titkot tartogatott számára! Izgató illatmolekulái, hangjai be-beszűrődtek az ablakok résein, a kulcslyukon, a küszöb alatt. Lulu az illatok intenzitásán keresztül érzékelte az időt és a teret, ezek a molekulakoncentrátumok mozgatták az emlékezetét is. A hideg és meleg levegő áramlása további információkat szolgáltatott a napszakok, évszakok változásairól. A lakás és a társasház, továbbá Bertram alkotói közege ha nem volt is börtön a számára, mindenképp korlátozta a megismerni vágyott, folyamatos átalakulásban lévő világ iránti kíváncsiságát. Minden lépcsőházhangra, minden kopogásra és csöngetésre szaladt hát az előszobába, a szabadság felé vezető bejárati ajtó felé, ahogy a kerti hangok is folyton odacsalták a balkonhoz.
A fiú világa Lulunak köszönhetően lassan mégiscsak megváltozott. A kutya láthatóvá tett egy dimenziót, amely eddig is ott volt. És az új kutya- és emberbarátok, valamint a környéken élő különcök megismerése legalább olyan érdekes kaland lett Bertram számára is, mint az örökéletről és a világegyetem misztériumairól elmélkedni a laptop fölé görnyedve, vagy a kocsmapultnál – ha nem sokkal érdekesebb.
