Na, anyám
– Na, anyám, maga mit főzött a fiának? A másiknak? – kérdezi és csodaszép barna szemeiben keveredik az őszinte öröm a kis irigységgel. Ő jól beszalonnázott, meg volt krumpli is, ja meg hagyma. Az anyjánál. A másiknál. Szinte szégyellem, ahogy mondom, én miket főztem otthon. Hazudni nem akarok, inkább őszintén elmondom aztán, hogy mennyire ennék szalonnát, hagymát, csurogna a zsír az államon, de kész, bekrepált a gyomrom, nincs stressz tövis nélkül, na ja. Hogy lássa a szememben az örömöt az irigységgel.
– De a fiának, az igazinak csak ad valami igazi jót, anyám? Attól, hogy magának fáj… Valami normálisat. Pörköltet, valamit.
– Adok, persze. – Úgy tűnik, alaptalan volt a félelem, nem eszi a sárga irigység attól, hogy nem eszi a főztöm sem. Hagyom abban a hitben, hogy ez csak a kímélő menü volt, annyi nincs ebben a sztoriban, hogy elkezdjem magyarázni, nálunk ez is egy tisztességes kaja. A medvehagymás salátakeverék, a krumplipüré meg a párolt csirkemell parmezánnal. Fizunap volt persze.
Áll a bál a szálló folyosóján, szerelmes a „fiam” és túl hangosan énekli az idevágó roma slágert. Mutatta már nekem képen a kiszemeltet, sminkkel és smink nélkül, „lássa anyám, akkor is szép, ha nem kerázza ki magát, sőt, akkor még szebb”. Szép kislány bizony, mondom mosolyogva. Tényleg nagyon szép.
Szóval hangos a szerelmes ifjú, süvölt a kamav tu és süvölt a lakótárs is, fogd már be! Meg még azt is mondja, nekem volt gyerekszobám, nem ilyen intézetis geci voltam, mint te.
Nem mosolygok már, megkérem, hogy alkalmazza akkor az ott tanultakat. S-nek – mert neve is van a „gyereknek” – meg szólok, halkabban álmodozzon. Tömegszálló. Ő ügyfél, én a szociális munkás. Tán egy éve is van már, hogy anyának hív. Alig múlt 21.
Pár hete kitaláltam, hogy megkörnyékezem, lenne-e kedve beiratkozni esti gimibe. Nyilvánvaló volt az első reakció, nem sok bíztatást kapott gyerekkorában, de aztán meglepő módon nagyon hamar ráállt, sőt. Igazán nem akartam olyannal kecsegtetni, ami neki nem cél vagy nagy falat és túl nagy álmot sem akartam belengetni. B., aki az én terapeutám, óva is intett ettől, de hát nem ígértem, hogy pikk-pakk doktorandusz lesz, sőt, azt sem, hogy valaha lesz, de egy érettségi lazán benne van ebben a fiúban. Magához hasonló intézetis srácokkal foglalkozna, egyszer elmesélte szégyenlősen. Hát ahhoz ez az első lépcső, mondom most. Megbeszéljük, hogy minden héten megnéz egy filmet, ne induljon akkora hátránnyal. Elgondolkodom, mennyire természetes volt nekem – sőt, néha mennyire terhes, utóbb meg milyen hálás vagyok érte –, hogy anyu leültetett és alapműveltség! felkiáltással megnézetett velem egy rahedli dolgot. Könyveket is adott persze, de nem egy Isten rabjaival kezdek most. Elsőre jobb lesz valami film.
– Na anyám, elkezdjük a tanulást? – kérdi a következő ügyeletemnél. Bíztam ebben, de azért elképedek. Nem akarja megúszni, sőt. Az a bizonytalanságom, ami elfogott, amikor itthon ezen gondolkodtam, elszállt. Igazából attól féltem, hogy a megtalált – valódi – anyjától és a testvérétől nem szakítom-e el ezzel. Épp, hogy közéjük tartozik, erre jövök és sarkallom a kilépőre. Nem szeretném, hogy ott meg ő legyen a tanult geci. Nehéz ez, jaj. De ettől a kérdéstől aztán megnyugszom. Biztos ő is töprengett, nem csak én. Zeffirelli Rómeó és Júliájával kezdek, arra most lesz fogadókészség, tényleg szép a kislány.
– Kell írnom dolgozatot is anyám? – kérdi.
– Hát S, semmi kötött dolog. Csak amit éreztél, miközben nézted. Hogy tetszett-e. Változtatott-e benned valamit. Ilyesmiket.
– Jó. Akkor szerzek hozzá egy vékonyan fogó tollat – mondja. Egyszer volt valakinek az intézetben és azóta vágyom rá. Most már lesz értelme.
Ilyenkor valahogy én is azt érzem, hogy van értelme.
Nuszer Mirjam Johanna
