694. szám Széppróza

Vidéken jobb volt

Szerző:

A lány cigarettára gyújtott. Remegett a keze, mély slukkot szívott, mohón, mintha félne, a spanglit kiveszik a szájából. Maga elé nézve kezdte mondani:

„A Dióba laktunk, egy sötét földszintes udvarban. Nyirkos falak, ecetfa, penész, bogarak, ismered, nem sorolom. Majdnem egy időben szültünk a sógornőmmel. Ő is Újhely mellett született, a férjem, sógorom szülei Kiskunságról kerültek ide.

Nem volt pénzünk pelenkára se. Én kimosott rongyot használtam helyette. Laci, a párom, munkát hol kapott, hol nem.

A sógornőm, Ilon mindig szépen öltöztette kis pulyáját. Drága bébiételeket vett. Ő maga a legmodernebb cuccokba járt. „Te is élhetsz így” – mondta. Tőlünk a második utca volt a kocsisor.

Elcsalt egyik este.

Ekkor már egy éve laktunk itt, láttam én is a kikent lányokat, amint kellették magukat, de észrevettem a végtelen unalmat, a fáradtságot is a szemükben.

Szóval egyik este én is ott álltam Ilonnal. Húzódoztam, kiszáradt a szám, majdnem sírtam. „Ne butáskodj!”– szólt, s elém lökött egy kétdecis vodkás üveget. Meghúztam, könnyebbnek éreztem magam. Egy Audis állt meg mellettem, harminc körüli, öltönyös pasas ült a kocsiban. Tettünk egy kört, azt hiszem, a Népliget környékén állt félre. Mondtam neki, először vagyok ilyen helyzetben, remegtem, mint a kocsonya. Akkor már kiment az ital hatása. Megkérdezte, hány éves vagyok. Húsz múltam épp. Végighallgatott, azt mondta, nem akar tőlem semmit, de kifizetett.

Hazavitt. Férjemnek odaadtam a kétezer ötszáz Ft-ot. Összetépte a pénzt, üvöltözött, sírt. Lassan békélt meg velem.

***

Így kezdődött. Pedig akkor fogadkoztam, ez volt az utolsó kalandom. Ha a szükség rávitt, kiálltam a sorra. Egyre gyakrabban rávitt. A vodka segített. Már egész rutinosan így elaltattam a lelkiismeretem. Ritkábban voltam józan, mint részeg.

A gyerekem elvette gyámügy.

Akkor összezuhantam.

Voltak lányok, akik az orrukon át valamilyen port szippantottak fel. Mindig nevettek, nagyszájúak voltak, magabiztosak. A stricijük Mercédessel, BMW-vel jött hozzájuk. Kiszálltak, odaadták az anyagot, elrakták a pénzt, el is surrantak pillanatok alatt. Igen menők voltak.

Tablettával, rossz porokkal kezded, észre se veszed, már szúrod magad. Nincs megállás. Már nem azért narkózol, hogy ne tudj magadról, hanem azért kell fuvarba menned, hogy megkeresd a narkóra valót. Ha elvonási tüneteim vannak, izzadok, remegek, frankón kiver a víz, üvöltözök a bolti eladóval, a háziorvossal, a szomszéddal, az egész világgal. Értsék meg: fájok mindenkinek!

***

Tíz éve voltam otthon. Közben meghalt apám, két testvérem.

Föl szoktunk menni az Újhely környéki kőbányába, aminek mélyén sasok repültek. Ha erre gondolok, erőt kapok.

Nyaranta még elmentünk a Tóra, ahol gyerekkorunkban szabadidőnk java részét töltöttük. Bugyiban, klottgatyában fürödtünk, bújócskáztunk a közeli erdőben, a fiúk vízipisztollyal lövöldöztek ránk.

Gyakran járok képzeletben arra.

Ha a kutyám simogatom, a Tó lesz a szeme, sárga fejében a nádast látom, úgy simogatom azt, ahogy a szél simogatta egykor a nád szárát, virágát.”

„Most abbahagyom. Mindjárt jön egy másik kliensem, addig össze kell szednem magam. Szervusz. Máskor ne kérdezz semmit!”

Kapcsolódó írások