1.
Az anyjának, aki nem mondott le róla,
Az anyjának, aki tizenhat évvel később
az intézetbe érte ment,
Az anyjának baltával esett akkor:
„Nem kellettem eddig, most meg,
hogy tudok dolgozni, kellenék?”
„Igaza volt.” – a kihívott rendőr
nem tett feljelentést,
Az anyjának, aki szülte, aki
viselte ugyanazt a nevet,
Az anyjának soha
nem tudott megbocsátani.
2.
A kézfején, mint a
dobókockán, öt pötty rátetoválva,
a magánzárkára ítéltek jegye,
A nyirokerek az életmentő
műtét során sérültek,
A pszoriázis a bőrön
kiütő öngyűlölet,
A tört csigolya rendőri túlkapás
a nyolcvanas évekből,
A cukor, a cukor a keserűség
ellenszere a vérben,
A szíven a törések
helye láthatatlan.
3.
„Maga az én édesanyám!” – mondta.
Anyaság első látásra,
így lett a tesóm valamikor
kilencven táján. Anya zavarba jött,
„Jól van, lányom, akkor,
eredj a konyhába, kenj magadnak
egy szelet vajas kenyeret!”
Anya képét aztán a polcán őrizte,
épp szemmagasságban,
hogy mindig láthassa.
a kerekesszékben ülve.
4.
A telefonja nem elérhető.
A házban a szomszédok nem tudnak róla.
A kórház nem ad felvilágosítást.
A szíve volt végül? A cukor? A covid?
Két hete halott már, mire kerestetni
kezdem a rendőrséggel.
5.
A benne lakó kétéves kislány
szorítja magához a tőlem kapott
plüsslovat, beszélget vele,
takarja be,
A benne lakó kétéves kislány
örül az ajándéknak,
ad cuppanós puszit,
kacag, ha a haját megmosom,
A benne lakó kétéves kislányt
szeretném elérni, szeretném
átölelni, de nekem nem sikerül
csak a plüsslónak.
6.
„Terhes vagy” – mondta a főnökasszony –
„igaz-e, Mari?”
„Hát most jól gondold meg, Mari!”
„Mert akkor a munkának annyi, Mari.”
„Menned kell a szállóról is, Mari.”
„Aztán hová mész te akkor, Mari?”
És Mari ment az abortuszra,
két héttel utána tudta meg,
a kérvényét elbírálta és szükséglakást
utalt ki neki a tanács.
Az abortuszt nem lehet vissza-
csinálni, az önbüntetés
letölthetetlen:
életfogytig se gyerek, se kutya.
7.
A fiú baráti országból érkezett.
A fiú ott a gyárban kubai volt.
Megtanult miatta spanyolul, és
összespórolta
– három műszakban szalag mellett –
a béréből az utazást.
És táncoltak a tengerparton a
naplementében, és narancsot ettek,
róla azt hitték, ott született, már
éjjel se félt a padlón koppanó
kukarácsáktól.
„Mért nem maradtál ott?” – kérdem.
„Nem lehetett.”
8.
Az angyalokat a műtőben látta
meg közvetlenül az altatás előtt.
„Etkorák voltak” – mutatja –,
„de olyan fehérek, te! Ollyan
fehérek!”
Bár nem lophatott volna
többet, mint elvettek tőle,
nem lopott, nem ivott onnantól,
hogy az őrzőben mégis felébredt.
9.
„Fürdeni kéne” – a doktornő
undora leplezetlen,
Mari napjában háromszor,
kerekesszékben is
a zuhany alatt,
barna testén fekély és pikkelyek,
meztelen, a sötét bőr
jobban rejti a szégyent,
az ajtót rányitják, besüvít
rajta a részvétlenség.
10.
A gyerekeket imádta,
„Kis pelyheskék!”
Az elfekvőben a magányos
öregasszonyt titokban
a sajátjából etette,
„Ne etesse, Mari” – mondták a nővérek,
„ha eszik, összeszarja
magát, aztán nekünk kell
kimosni belőle!”
„Hát én etetem, nem hagyom
éhen halasztani a
szegény mamát! Majd én át-
pelenkázom!” Ő volt az egyetlen,
aki élve kijött onnan. A férfiakról
nem beszélt sosem,
„Na, jöjjön, anyám!” – karolta át
a jóképű mentős, és Mari két jajgatás
közt tréfálni próbált vele.
11.
A Margitsziget,
nyári éjszaka.
„Úrjézus, az az
igazság, hogy mi
lopni indultunk, erre
most itt ülünk, és
dicsérünk téged.”
A hangja mély volt, mint egy férfinak,
és a cigarettától rekedt,
Jézus valamit mondhatott neki,
mert csönd lett és fény.
Mi volt vajon az utolsó imája?
12.
A testvérek szétszórva az ország
gyermekvédelmi intézményeiben
véletlenszerűen, ahogy elpotyogtatta
őket az állam.
Az utálatos kislányt ott az otthonban
mindig megverte, mígnem
„Őtet ne verjed” – mondta a nevelő.
– „őtet te ne verjed,
mert ő a te testvéred.”
Végül melyikük temettette el?
Az urnafedlap nem a legolcsóbb fajta,
a név arany betűkkel, kőváza
a virágoknak, szétrepeszti
az első hidegebb éjszakán a
belefagyott víz.
