Tavaly ilyenkor – na jó, kicsit talán később, úgy két héttel, az első nagy lezárásoknál – eltökéltem, hogy jövő ilyenkor kerülni fogom a közösségi médiát, meg úgy általában a híradásokat. Nagy naivan azt gondoltam, emlék lesz már csak a vírus és jó előre be akartam védeni magam, jóféle struccként, hogy ne kelljen majd azt olvasnom soha többet, hogy koronavírus. Merthogy azt hittem, ez ilyenkor már egy lejátszott dolog lesz, csak évfordulózunk vele, egy-két riport, vezető hírportálok, jól ismerem a dolgok ilyen természetét, április 26-án születtem, ’87 óta minden szülinapomon a csernobili atomkatasztrófa a téma. Jó, a családban nem, csak a torta, amit az anyu sütött szintén 87-ben és összeomlott, először a torta, aztán anya, kemény lett a csoki, de ő nagyon jót akart a kislányának. Na akkor mondta a nagymamám, a Babcsi, hogy „Noikám – merthogy anyukám Noémi – ez olyan pont, mintha túlélt volna egy atomkatasztrófát, hát napja is van, legyen ez akkor annak emlékére, a gyereknek meg vegyünk egy szépet”. Tudom, hogy 86-ban volt egyébként a tragédia, de akkor még nem mondták be. Így mentek akkortájt a dolgok. Akkor is.
Letettem végül a hírkerülésről, nem múlt el ez a vírus, sőt jobban itt van, mint valaha, de sokszor úgy érzem, jobb lenne becsukott laptoppal élni a világban. És ebben lassan a koronavírus a legjelentéktelenebb adalék. Olyan szintű acsarkodást és gyűlöletet látok a világban, (a kommentszekciók a kedvenceim), hogy Goebbels is csak ámulna és kérné a receptet, abban biztos vagyok.
Szintén a családomból hozom, hogy az ízlés és a vallás nem vitaalap. Hogy lehetett volna ez másképp, amikor egy zsidó ember vett el egy keresztény nőt, aki apáca akart lenni, csak feloszlott a rend? Neked ez, nekem az. Engem ez a regény segít át a nehezebb napokon, téged az. Mondjuk az Isten egy, de lehet, hogy én más módszerekkel szólítom meg. Sőt, lehet, hogy néha azt hiszem, nem is figyel.
Volt aztán egy szuper magyartanárom általánosban. Neki meg mertem vallani, hogy én nem szeretem Petőfit. És képtelen vagyok elolvasni az Aranyembert. Pedig Radnótit, Kosztolányit, Mórát, Molnárt, Örkényt imádtam.
Hát kötelező, de ne aggódj… Nekem sem ők a kedvenceim. Ezt válaszolta. Felszabadított, hogy nem kell szeretnem. Nem vagyok rossz, ha merek mást szeretni.
Nem lettem kevésbé magyar. Nem űzettem ki. Ha valaha, valaki megkérdezné tőlem, hogy ki az, akit nem javasolnék a kötelező olvasmányok közé, rávágnám, hogy Jókai. Nem kérdeznek meg, mert nem vagyok pedagógus, költő, író sajnos. Pedig azóta volt egy másik Jókai-köröm a fiammal is, örökölte a lelkesedésem, pedig Istenuccse, nem lobbiztam ellene. De nem kívánom senkinek azokat a heteket, amikor próbáltam meggyőzni, hogy hát nekem sem a kedvencem, de kötelező. Visszajött a mondat. Olvassa, könyörgöm, legyünk túl ezen. Mindezt úgy, hogy falja a könyveket, épp, mint én a mama Csernobil-tortáját anno, nagykanállal.
Jókai értékes regényeket írt. Remek író. Nem darálta le senki, csak épp tiszteletben tartva azt, hogy más idő, nyelvezet és szokásrend uralkodott akkortájt, javasolva lett – mit javasolva, kérdésre kapott felelet volt – hogy a mai világban már lehet nagyobb teret adni a szabad akaratnak. Nőként, férfiként, szerelmesként, kamaszként.
Kiállok Tóth Krisztina mellett. Pedig anyukám Noémi.
Vigyázzanak magukra, legyenek sokat a szeretteikkel egészségben, békében, szeretetben, szerelemben és olvassanak, ami csak jól esik. Ha úgy esik jól, Jókait.
Szeretettel,
Nuszer Mirjam Johanna
