Didergős februári nap volt, a hóban emberek siettek a dolgukra. Számtalan alakot figyelhetünk meg itt, számtalan kihallatszódó vélemény, megannyi tekintet, melyeket vastag téli sapka szegélyez szinte arcukba húzva, hogy a hideg csípős téli szél ne harapdálja a bőrt.
Egy ember volt az, aki csendben ült, maga előtt egy pohárka, a kezében kis kártyanaptárakat szorongatott kesztyűtlen hidegtől kékült kezében, arcán könnycseppekkel, ült, és próbált valami keresethez jutni.
Megannyi suhanc elrohant mellette, volt, akik beleröhögtek könnyes hideg arcába, volt, akik a poharába beledobták elszopogatott cukorkáik zacskóját, cigarettacsikkjeiket, mások megvetően néztek rá, megint mások szánakozva kérdezgették:
– Nem fázik?
Emberünk higgadtan felelte:
– Nincs melegem, de ha isten csak annyit ád, mint tegnap, már vihetek enni valamit mindjárt a gyerekeimnek.
Mindenki továbbment, miután emberünk elmondta immár zsigerből jövő mondókáját, de kevesen álltak meg.
Egyszer csak egy anyuka és kisgyermeke mentek el a férfi előtt.
A kisgyerek odarohant, és megkérdezte az ott ülő embert:
– Báci, te mél űlsz itt kint?
A férfi gondolkozott, hogy mit mondhatna, hogy a kis kobak, mely még oly védtelen és oly hiszékeny, talán még nincs megfertőzve a gonoszság mételyével, talán még…
– Tudod Kicsifiú, én azért ülök itt kint, hogy akinek kell egy ilyen kis kártya, amin rajta vannak a napok, azoknak tudjak adni.
Anyuka kacsintott a szemével gyermekének, hogy most már menjenek, de a gyerek tovább folytatta a kérdezősködést.
– Báci, te nem fadol meg itt?
A férfi arcán erőltetett, de szívből jövő kis mosolyszerűség jelent meg:
– Hát, nincs olyan jó meleg kabátkám, mint neked, de majd Isten vigyáz rám.
A gyerek most már lelkesebben kérdezett:
– Báci, van gyeleked?
A férfi szemét könnyek futották el és így szólt:
– Bizony hogy van. Olyan idős is van, mint te! Várja, hogy vigyek neki minden nap legalább egy kis kekszet, mert az olyan fínom, az óvodába mindig elteszi a kis lekváros dobozkát, a tartalmát otthon két keksz közé teszi és úgy ropogtatja el, mintha királyi lakomát enne. Pedig csak két egyszerű háztartási keksz, a többiből az anyjuk darálékot csinál, feloldja tejben, cukorral joghurttal és mennyei csemegének esszük, vagy magában, vagy ha van kenyér, hát arra téve, már császári mód étkezhetünk.
A kisgyerek hátrafordult anyjához és így szólt:
– Ana, elcelélhetem a cotit egy tátanaptálla?
Az anya őszintén megrendült. Adott a kisöregnek egy ötszázast, akinek igazán elszorult örömében a szíve. Odalépett a kisgyermek, megfogta az egyik kezével a bácsi majdhogynem kopogósra fagyott hideg kezét.
– Jujj, ez hided!
Majd a másik kis kezével átfogta a bácsi kezét ugyanott, és így tartotta kis kezei között a hideg, fagyharapta kezet.
– Báci, medmeleditem ne fázz! – majd elengedte kezével a bácsit, és távoztában boldogan lobogtatta kezében a frissen szerzett kártyanaptárat.
– Tátanaptál tátanaptál! – kiabálta és mosolygott hátra, a bácsihoz, kinek e percben a meghatottság könnyei melegséget varázsoltak a szívébe. Átjárta egész testét valami édes forróság, és már nem fázott.
Mosolyogva árult hát tovább, és aznap estére a nála lévő összes naptárat eladta, mikor elindult haza, így szólt magában:
„Csak egy csöpp melegre vágytam. Köszönöm, Kisfiam.”
2021. február, harmadik díj
