Deprecated: Unparenthesized `a ? b : c ? d : e` is deprecated. Use either `(a ? b : c) ? d : e` or `a ? b : (c ? d : e)` in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/editors/class-vc-frontend-editor.php on line 644

Deprecated: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/core/class-vc-mapper.php on line 111
Nagy Zsolt – Fedélnélkül
693. szám Sztárinterjú

Nagy Zsolt

Szerző:

Nagy Zsoltot a budapesti színházi közönség a legendás Krétakör előadásaiban ismerhette meg, az országos népszerűséget viszont a Kontroll című film hozta meg számára. Ha a járvány nem akadályozna meg mindent, manapság az Örkény Színház darabjaiban láthatnánk, addig viszont abból a mintegy 50 játékfilmből kell szemezgetnünk, melyek egy része interneten is elérhető.

„Sárban napozó, szemlélődő bika”

Interjú Nagy Zsolttal

Fedél Nélkül 2021. február 25. 693. szám

Ismered a lapunkat?
Persze. Még terjesztettem is.

Mesélsz róla? Hogyan történt?
Régi történet. Csóró színművészetisként a Gerlóczy utcai Villányi Borozóban ücsörögtünk, amikor bejött egy kisebb homlesz csapat. Sose zárkóztam el tőlük, mert mindig azt gondoltam, kurva sokat tudnak, nagyon tapasztaltak, és amikor nyitottak voltak rá, jó volt beszélgetni velük. Szóval iszogattuk a tízforintos borokat, amikor egyikük, aki a haverunkká vált, azt mondta, „próbáld ki ezt a Fedél Nélküli ügyet”. Örültem az ötletnek, mert a kollégiumban napról napra éltünk, mindig az fizetett, akinek volt egy kis pénz a zsebében. Bele is vágtam. Nem hazudtam senkinek, hanem elmondtam, hogy egyetemista vagyok, azért árulom az újságot, hogy egy pici pénzhez jussak, hiszen a szabolcsi szüleim nem nagyon tudnak támogatni, a pénzem meg elfogyott. Az ötvenestől az ezresig mindenféle pénzt kaptam, az Uránia, Astoria, Deák tér, Bajcsy, Oktogon, Blaha, Vas utca útvonalon több mint ötezer forint jött össze… több napra elég volt.

A lapterjesztés rendszeres jövedelemforrásoddá vált?
Nem, dehogy. Már menet közben eszembe jutott, hogy ezt a pénzt „benn is” lehetett volna hagyni, hiszen a hajléktalanoknak sokkal nagyobb szüksége van rá. Jobban kell annak, aki nem csak most van egy kicsit bajban, hanem hosszú ideje él az utcán, és szinte az életéért küzd. Én mindenkinek azt mondtam az újságról, hogy annyit adjon érte, amennyit szívesen ad, és a kevésért is hálás vagyok. Ha tőlem kérnek, nem csak pénzt szoktam adni, hanem volt, akit melegedni, volt, akit kajálni vittem el, attól függ, mire van szüksége, nekem meg mire van lehetőségem. És közben beszélgetünk. Olyan élettörténeteket hallok, hogy regényt lehetne belőlük írni.

Gyakran találkozol olyanokkal, akik nem a napos oldalon élnek?
Igen, és elég dühítő, amit látok. A szegény emberek sorsa, a szegény emberek gyerekei és azoknak a sorsa nem érdekli az államot, fölösleges kolonc mindenki, aki segítségre szorul. Ilyen értelemben ez egy rabszolgatartó társadalom. Már színészként jártam a soproni gyermekvédelmi otthonban, ahol a 16-17 éves srácok a kicsik hátán nyomták el a csikket, engem pedig meg akartak ölni egy előadásunk után, de elmondták róluk, hogy hiába vannak mindenféle eljárások ellenük, semmit sem lehet tenni, csak félni, mert kés van a fiókjukban. Miért nincs ott éjjel-nappal egy rendőr?

Említetted egy riportban, hogy 14 éves korod óra ittál, és 30 év után, tavaly hagytad abba.
Kiskamaszként még azt hittem, attól leszek felnőtt, ha én is iszom. Tuzséri vagyok, Szabolcsban nőttem fel, ott nincs esemény pálinkázás nélkül. Ha vidámak, isznak, ha szomorúak, isznak, és bármi történik, naná, hogy isznak. Ennek is okai vannak, hiszen nem felhőtlen arrafelé az élet. Aztán szép lassan rutinná vált az ivás. Olyan szintre sose jutottam, hogy elhanyagoltam volna a munkámat. Nem csúsztam szét, nem látszott semmi az alakításaimon, csak én éreztem belül, hogy ma egy kicsit küzdelmesebb a játék a másnaposság miatt. De azért így is mond és tesz az ember olyasmit, amit nem kéne, lebomlanak az egészséges korlátok, időlegesen megszűnik a felelősségérzet, az önkontroll és az elkövetett hülyeségeket már nehéz jóvátenni. Hiába megy el az italra rengeteg pénz, társak nélkül, akik segítenek abban, hogy ne igyál, nemigen lehet kijönni belőle. Ha nem támogató az a közeg, amelyben élsz, szinte lehetetlen megváltozni.

Az addiktológusok azt mondják, a szenvedélybeteg élete végéig függő marad, legfeljebb tünetmentesen él. Egyetértesz ezzel?
Nem akarok bűntudatban élni, nem akarom a múltbéli hülyeségekért egy életen át vádolni magamat. Nem szenvedni akarok, hanem megérteni a jelenséget, a folyamatot. Figyelek. Szembe kell nézni azzal, miért vágyom alkoholra, mikor érzem üresnek magamat, milyen a magány és mit kell tennem, hogy ez kezelhető legyen, és ne essek vissza. Lelkileg nem jó visszaesni, és én is buktam már meg, de azt is természetesnek érzem, hogy a visszaesés a folyamat része. Most az gondolom, hogy az ivás egyszerűen csak egy rutin, rossz szokás. A rossz szokásokat pedig abba lehet hagyni, csak bitang nehéz. Előadások után mindig megjutalmaztam magamat, úgy éreztem, jól sikerült, örült a közönség, megérdemlem a whiskyt egy sörrel, és amikor havi húszakat játszol, könnyen rögzülnek a szokásaid.

Beszélgessünk egy kicsit a hivatásodról is. Milyen visszajelzéseknek örülsz? Gyakran írnak neked?
Jólesik, ha írnak, különösen az, ha olyan barát ír, akinek adok a véleményére. De az igazi visszajelzés a nézőtéri csend. Ha úgy érzem, hogy a légy szárnyának a rezdülését is hallom, olyankor tudom, hogy megfogtam a nézőket. A Dunánál, A francia fogoly… ezek olyan versek, amelyeknél meg tudom állítani a levegőt. A nézők zöme valamiféle szellemi, érzéki élményre vágyik, amikor színházba indul, de én azt tartom az igazán szép pillanatoknak, amikor annyira természetes tudok lenni, hogy te, mint néző, zavarba jössz attól, hogy nem tudod eldönteni, színpadi szöveget hallasz vagy az én civil szövegemet, a valóságot.

Mindig erre törekszel?
Tulajdonképpen igen. Karácsonyra megajándékozott a feleségem Sztanyiszlav­szkij kötetével: A színész munkája. Mostanában azt olvasom. Régen hittek benne és én ma is hiszek abban, hogy a színháznak társadalomformáló ereje van. Ez nem arról szól, hogy én mekkora ász akarok lenni, hanem hogy egy olyan szellemi egységnek legyek a része, amely a bejövő emberek agyát felpörgeti. Nemesebbé, értékesebbé teszi a nézőt. Ez nekem fixa ideám, nem is akarok úgy felmenni a színpadra, hogy nincs meg bennem ez a tűz. Hiszem és tudom, hogy a színház népnevelő. Minden egyes alkalommal az a célom, hogy olyan gondolatot nyomjak be nektek, amitől hetekig nem fogtok nyugodni. Ott fog pörögni az agyatokban és meghatározza a gondolkodásotokat… a politikusaitokról, a családotokról, a gyerekeitekről, a boltosról. Gondolati síkon a mindennapjaitokba akarok bemászni. Vidd magaddal, amit a színpadon láttál, és ne hagyjon nyugodni! Erről szól Woyczek története, Trepljov története, de erről szól Liliom története is.

Színházban, filmen sok-sok követendő példát is láthatunk, mégis egyre passzívabbak az emberek. Szerinted mi az oka?
Mindenki dünnyög a tévé előtt, hogy unatkozik. Pedig tanulni is lehetne. Vagy ott vannak a könyvek, olvass verset, olvass filozófiát. Mert az is kell, az is fontos. Vagy kezdjél el bunyózni. Nem kell világbajnoknak lenni, csak tanulj meg egyenesen ütni, tudd, milyen a horog, a felütés. A gyerekeimnek azt tanítom, és azt is kérem számon, hogy ne kizárólag az eredményre gondoljanak. Amikor sportolnak, a játék, a csapat legyen fontos. A mozgás öröme. Nem a cél az érdekes, hanem az oda vezető út. Ha azt hiszed, hogy az érem a lényeg, akkor talán ott fogsz állni éremmel a nyakadban, de nem tudsz igazán örülni neki. Ezt is tanulni kell. Nekem azt tanították gyerekkoromban, hogy „szar vagy”, úgyse lesz belőled semmi. Közepes tanuló voltam mindenféle különleges tulajdonság nélkül. Mivel mindenki hülyének tartott, de valamiben mégis ki akartam tűnni, én lettem a mókamester, aki mindent meg mer csinálni.

Rengeteg filmben játszottál, sok-sok színdarabban voltál főszereplő, de alig szinkronizálsz. Mi az oka?
Utálom a szinkront, mert attól tartok, ha sokat csinálom, óhatatlanul rám fog ülni egy technika. Megtanulok ok nélkül sírni vagy röhögni, és színpadon is azt fogom csinálni, a néző meg kívül marad, mert megérzi, hogy ez valami művi, tanult izé. Színpadon nem szabad kamuzni, de nincs is rá szükség. Elmondom életem egyik legcsodálatosabb színpadi pillanatát. Pécsett játszottuk a Liliomot, úgy tűnt, legalább 900 néző volt egy 400 fős teremben, a csilláron is lógtak. Amikor Liliom megüti Julikát, és kérdezik, miért ütötte meg, Liliomnak elcsuklik a hangja és elsírja magát, hiszen tudja, hogy nem lett volna szabad megütnie. Én ott akkor nem igazán tudtam, mi fog történni, jön-e a sírás. Egyszerűen csak ültem, megszégyenítve éreztem magam, hogy feltettek egy kérdést, de nem érzek semmit. Viszont csönd volt, én pedig némán kinéztem a nézőkre, hosszú szünetet tartottam. Legalább fél percest, ami színházban kurva hosszú, és akkor eltört az egész, megszületett az a pillanat, amelyben már nem tanult, művi eszköz volt a sírás. Ha nem kamuzol, de ott vagy, szellemileg összetartod az egészet, akkor olyan közös élményben lehet részetek, olyan közös szellemi terméket hozhattok létre, ami a színház igazi lényege.

Van olyan kérdés, amit sose kérdeztek meg tőled, pedig jólesne válaszolni rá?
Sose kaptam olyan kérdést, hogy „ki vagy te”…

Ki vagy te?
Ki vagyok én? Azonosítottak egy balhés, mindenkinek odamondogatós, nagyszájú, piázós pasival, aki azért jó gyerek, szeretjük, a mi fiunk. Közben meg teli vagyok kérdésekkel, kíváncsisággal, bizonytalansággal, és abszolút nyugis ember vagyok. Talán olyan, mint egy bika. De nem tenyészbika, hanem egy sárban napozó, szemlélődő bika. Az indián filozófia fontos tanítása, hogy nem a miénk a föld, hanem az utánunk jövőké, ezért úgy add tovább, ahogyan azt kaptad. A világnak talán a szemlélődéssel lehet a legkevesebbet ártani, viszont abból lehet a legtöbbet tanulni. Sok emberre ráférne a folyamatos pofázás helyett… Én is még tanulom és gyakorlom: kevesebb duma, több figyelem.

fotó: Csanádi Gábor

Kapcsolódó írások


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-includes/functions.php on line 4556