V.
„Ha a gondok elharapják már a torkodat,
Pihentesd a sebeket, ringasd el magad”
A kutyasétáltatás remek alkalmat ad arra, hogy megismertessük Luisával új környezetét. Apránként felfedezzük a házkörnyéki utcákat, a játszóteret, a parkot, beköszönünk a szomszédokhoz. A húsvéti szünet első napjai békében és nyugalomban telnek. Kezdünk felengedni, bár mindannyiunk számára hihetetlen, hogy nem sír, nem emlegeti sem a vér szerinti, sem a korábbi nevelőcsaládját és zavartalanul alussza át az éjszakákat. A vészharangok megállás nélkül konganak, de mi nem halljuk őket; beleveszünk a nagy, rózsaszín ködbe.
A tündérmese pontosan öt nappal a beköltözés után ér véget, amikor kézhez kapom a csomagot.
A kis doboz az édesanya rajzait tartalmazza, valamint egy fotómontázst magáról, a cicájukról, illetve az apáról. A gyámhivatali kísérőlevél értelmében köteles vagyok az ajándékokat átadni, valamint – fő a bizalom – azt fényképekkel dokumentálni.
Lulu egy rozsdás szögnek is úgy tud örülni, mint más a lottó jackpotnak. Az asztalhoz ültetem hát és elé halmozom a csomag tartalmát. Boldogan szemléli a színes, szívecskékkel telerajzolt lapot, amíg én ellövök néhány képet. Aztán a fotókat nézegeti, én pedig jobb híján várom a reakciót.
– Tudod ki van a képen? – teszem fel óvatosan a kérdést.
– Katze (cica) – válaszolja elégedetten.
– És ő ki? – mutatok a platina hajkoronás nőre.
– Oga – válaszolja bizonytalanul, miközben kérdőn néz rám. (Olga a szintén szőke szomszédasszonyunk, akivel az elmúlt napokban rendszeresen találkoztunk a ház előtt, és akinél „véletlenül” mindig volt csokoládé vagy gumicukor.)
– Nem, ő nem Olga, hanem az anyukád… ő pedig itt az apukád, emlékszel rájuk?
Csak egy rövid bólintás a válasz. Küldetés teljesítve – igyekszem lezárni magamban a történteket, miközben segítek az ajándékokat elrendezni a komód tetején. Nincs semmi tragikus az egész jelenetben, mégis a hideg futkos a hátamon.
Én is most látom először a vér szerinti szülőket. Az édesapa a háttérben ködös, arctalan árnyként tornyosul a törékeny nő fölé a rossz minőségű, homályos felvételen. Az anyuka első ránézésre húsz és ötven között bármilyen korú lehetne; gond nélkül elhinném. Az egykor tucatszőkére festett, de színében már erősen kopott haj ad hoc összegereblyézett lófarokban fityeg a feje búbján. Ápolatlan frizurája erős kontrasztban áll divatosan, bár kissé túl erősen sminkelt arcával, melyet egy szexi mosolynak szánt művicsor tesz abszolút hiteltelenné. Az előzményekről is csak néhány morzsa áll rendelkezésemre. Az intenzív családgondozás ellenére mindennapos volt az erőszak a drogfüggő szülők között, s a verésből rendszerint Luisának is kijutott. Miután az anya egy alkalommal úgy túladagolta magát, hogy több órán át feküdt eszméletlenül a saját piszkában – mellette az üvöltő csecsemővel –, az ügyintéző elérkezettnek látta az időt a kiemelésre. Még az ideiglenes elhelyezés alatt is rendelkezésére állt egy sokadik utolsó lehetőség, hogy a gyerekével együtt részt vegyen egy speciális drogelvonó kezelésen, de a megbeszélt találkozóra végül mégsem ment el. Ettől függetlenül rendszeresen megjelent a hivatalban és minden egyes alkalommal kinyilvánította azon szándékát, miszerint szeretné visszakapni (mi több, követeli) a szülői felügyeleti jogot, valamint biztosította a szakembereket, hogy semmi szüksége a kórházi kezelésre, mivel csakis gyermeke segítheti hozzá a gyógyuláshoz.
Lulu a magzati korban elszenvedett szerhasználat ellenére nem mutatta korábban sem testi, sem értelmi fogyatékosság jeleit, így teljesen felkészületlenül ér, hogy az ajándékozást követő szokásos esti sétán a feje egyszer csak furcsán rángatózni kezd, a lábai összegabalyodnak és minden védekező reflex nélkül egyszerűen eldől, mint egy fatuskó. Mindez olyan hirtelen történik, hogy bár közvetlenül mellette sétálok, esélyem sincs közbelépni. Felemelem a fejét és a szemébe nézek. A helyzet bizarrságát fokozza, hogy sírás helyett csak zavartan néz rám és szemmel láthatóan nem érti, hogy hogyan került a földre.
A szituáció kísértetiesen hasonlít a fogyatékosok otthonából már jól ismert jelenetekhez. Felhívom Herr H-t és megkérem, járjon utána, hogy szerepel-e a kórelőzményben epilepsziára utaló jel. A gyámhivatal soron kívüli tájékoztatása szerint a gyermek „bizonyítottan egészséges”. Zárójelben: az én diplomám viszont nem jogosít fel diagnosztizálásra, úgyhogy a jövőben – ha lehetséges – tartózkodjak a pánikkeltéstől.
Ezzel világosan tudtomra adják, hol a helyem. Szinte szégyellem magam és nem akarok szólni róla senkinek, azonban az este egészen másképpen alakul, mint az azt megelőzőek.
Endre érkezését követően mindannyian elfoglaljuk megszokott helyünket az asztal körül. Azonban ahogy a férjem leül, Luisa ordítani kezd. Látszólag minden a megszokott módon zajlik, valami mégis megváltozott. Félelem és rettegés ül ki az arcára; mintha kísértetet látna, ahogy Endrére néz. Az artikulálatlan vonyítást csapkodás és köpködés teszi teljessé. A nyugtató szavak szemmel láthatólag el sem jutnak a tudatáig, kis teste szinte önkívületben hánykolódik az etetőszékben.
Félig a földön húzva – mert máshogy nem megy – viszem be a szobájába; kétéves létére mintha ezer keze és lába nőtt volna; válogatás nélkül és elementáris erővel üt-vág mindent maga körül.
Miután a vigasztalás semmilyen formája nem vezet eredményre, minden veszélyesnek tűnő dolgot eltávolítok a közeléből és magára hagyom, hátha úgy lenyugszik. Bő negyven perc elteltével azonban még mindig tombol, és a megnyugvás vagy kimerülés legkisebb jelét sem mutatja. Soha azelőtt nem volt dolgom ilyen intenzív hisztériás rohammal, így jobb híján nagyanyám ősi gyógymódja mellett döntök. Az arcához érő hideg víz azonnal megakasztja a fogaskerekeket, és én kihasználom azt a 2-3 másodpercnyi időt, hogy magamra vonjam a figyelmét. Folyamatosan beszélek hozzá. A pillanatnyi nyugalmi fázist ismét heves kitörések követik. A finom mosdatást háromszor-négyszer kell megismételnem ahhoz, hogy az örvény ereje – ami beszippantotta – alábbhagyjon, s ő ismét felismerjen engem.
Korábban sok gyereket láttam a bevásárlóközpontokban, ahogy édességet vagy játékot próbálnak kicsikarni egy „földhöz verem magam” műsorral. Ilyenkor általában összenéztünk Endrével és szavak nélkül konstatáltuk, hogy a kis delikvenseknek valószínűleg valami fantáziadúsabb módszerre lenne szükségük ott helyben, mindenki előtt, a szülők akciós (csak itt, csak most, csak neked, ha abbahagyod) ajánlatai helyett.
De ez más. Itt nem valamiért folyt a harc, hanem valaki ellen. És ez a valaki érthetetlen módon, ok nélkül és egyik pillanatról a másikra Endre lett.
VI.
„Arra születtünk, hogy mindig menjünk,
meg ne álljunk,
induljunk tovább, induljunk tovább”
Család… ha erre gondolok, a csempekályha izzasztó melege, a vasárnapi meggykompót édes-fanyar íze, a halottak napi gyertyagyújtáskor az összetartozás érzése jutnak először eszembe a gyerekkoromból. A mostani, felnőtt életemben ugyanezt a melegséget érzem, ha a sötétedés utáni sétákra gondolok szenteste, a Jézuskára várva; a matracpartikra, amikor a nappali közepére tornyozott ágybetéteken alszunk kusza összevisszaságban; vagy a közös családi vacsorákra, ahol egymás szavába vágva mesélünk, vagy egyszerűen csak hallgattunk egy-egy mozgalmas nap után.
De mindaz, ami ezután zúdul ránk, szinte a föld színével teszi egyenlővé ezt az idillt.
Lulu viselkedésének drasztikus változása egyértelműen a kapott csomaghoz köthető, de hogy milyen – a mi szemünknek láthatatlan – jelentéssel bírt ez számára, arra rajta kívül senki nem tudja a választ.
Mivel úgy érzem, kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj, fizetés nélküli szabadságot veszek ki, hátha így sikerül megadnom neki a vágyott biztonságérzetet. Amíg a gyerekek iskolában vannak, ő önfeledten lubickol a kizárólagos figyelmemben. A mesék, mondókák hatására a szókincse ugrásszerű fejlődésnek indul; minden érdekli, nyitottan, bátran szemléli a külvilágot és nagyjából három hónap alatt behozza a nyelvi lemaradását. Ugyanezen idő alatt éjjel és nappal is magabiztosan szobatisztává válik.
Az idilli állapot azonban egy szempillantás alatt megszűnik, amint a család többi tagja is hazaér, és részt akar belőlem. Egyetlen pillanatra sem hagyhatom magára, mert azonnal a legelsőhöz hasonló hisztériás, epilepsziaszerű rohamokat produkál. A látható és láthatatlan határok egyaránt megszűnnek számára. Egy kőkemény burkot próbál körém és saját maga köré vonni, ami mindenki másnak áthatolhatatlan.
A felkészülésünk időszakában a szupervízorral már velőig rágtuk a deviáns magatartás kiváltó okainak csontját és azokat a mély lelki sérüléseket, amelyekkel ezeknek a gyerekeknek együtt kell élniük. Csak az nem volt kidomborítva, hogyha ezek a sebek felszakadnak, abba mindannyian elvérezhetünk.
Mivel egyszerűen képtelen vagyok elejét venni Luisa kitöréseinek, jobb híján igyekszem minden lehetséges súrlódási felületet a minimálisra csökkenteni. Nincsenek többé közös étkezések; mivel Lulu továbbra sem tűri meg Endrét a közelében – még az asztalnál sem –, a látszólagos béke kedvéért a gyerekek vacsoráját korábbra időzítem. A Somával, Eszterrel és Szöszivel négyesben elköltött estebédek szánalmas hangulatban telnek. A srácoknak hiányzik az apjuk, nekem a férjem. Bármelyik gyerekem próbál meg szóba elegyedni velem, Lulu azonnal közbelép: ha – átmenetileg is, de – nem ő a társaság középpontja, jön a szokásos őrjöngés. Minden egyes nap.
A szőke kis tünemény fojtogató indaként, észrevétlenül köt gúzsba többek között azzal is, hogy mindig, mindenhol jelen van. Rezzenéstelen arccal nézi végig, ahogy kiselymezem a fogaim közé ragadt húscafatkákat vagy, ahogy csobban a nagydolgom a porceláncsészében.
A „Mag” kezdeti megértő, támogató hozzáállása az idő előrehaladtával elkeseredett, tehetetlen kétségbeesésbe csap át.
Az érintések, összebújások, ölelések, simogatások – a szeretet számunkra legtermészetesebb megnyilvánulásai – fénysebességgel alakulnak át stresszforrássá. A hisztériás reakciók elkerülése érdekében hetek alatt szinte teljesen megszűnik köztünk az intimitás. Survivor üzemmódban telnek a napjaink, amihez mindenki kifejlesztette a saját stratégiáját. Endre – bár új munkahelyén már hivatali munkaidőben dolgozik – egyre később jár haza. A gyerekek a szobáikba húzódnak, én pedig mindeközben Luisával foglalkozom. Sikeresen, de megtörten. Neki minden mindegy, csak vele legyek, ne mással. Úgy érzem, hogy csapdába estem: nemcsak azt buktam el, amit célul tűztem ki, hanem mindenemet, amim csak volt. A férjemet, a gyerekeimet, átmenetileg a munkámat, az intim szférámat, a szabadságomat.
Ami a legjobban fáj, hogy Endre kiátkozottként él a saját otthonában, mert egy kétéves szörnyetegnek vizionálja. Nem étkezik velünk. Nem érhet hozzám. Nem beszélhet velem, mert amint testi vagy verbális kapcsolatot kezdeményez, Luisa tankként furakodik közénk, azonnal megszakítva az áramkört.
El sem tudjuk képzelni, hogy hogyan fogjuk ezt túlélni, és milyen jövő vár így ránk. Egy Zs kategóriás horrorfilm szereplőinek érzem magunkat, ahol a meleg családi fészekbe becsöppen a szegény, árva kislány, hogy aztán az éj leple alatt kiirtsa a családot. Már a gondolat is arcpirító, mégis így éreztem: ha fizikailag nem is, de érzelmileg mindenképp a pusztulás szélén állunk. Az erkölcsi gátjaink még nem engedik, hogy kiálljunk magunkért, szemben egy sebzett, ártatlan kis lénnyel – aki, ahogyan a család kezd széthullani, úgy lesz egyre magabiztosabb és érzi egyre otthonosabban magát a romjaink tetején.
