Nem volt más ez a nap, mint a többi, ugyanolyan vacak reggel volt, ugyanolyan zajokkal, látvánnyal, miegymással. Mégis ez a nap volt az, ami egy életre megváltoztatott mindent.
Sok-sok év telt el, mikor ezt a kis elbeszélést írom, mondhatnánk úgy is, hogy ilyen idős ember nincs is, és hazudok, mikor azt mondom, hogy 125 éves vagyok.
Egyik reggel, mikor elindultam, egy idős néni kért, hogy segítsek. Dölyfösen vetettem oda neki:
– Én sietek, nem érek rá itt vacakolni, rohanok a boltba! – A néni megcsóválta ősz fejét, csak hümmögött és így szólt:
– Az a sietség, az a sietség! Kívánom, egyszer megértsd, ami neked egy perc az életedből, másnak lehet, életet menthet! Bizony, fiam, most még hazamehetsz időben, de szenvedni fogsz sokat és hossszan.
Én csak nevettem. Nem értettem, mire gondolt a vénséges vén anyóka. A napjaim úgy teltek, ahogy eddig. Ám amikor legközelebb mentem a boltba, nekem ugyanannyinak tűnt az idő, mégis reggeltől délre értem csak haza. Hiába mondtam kedvesemnek, hogy csak a boltban voltam, nem akart hinni.
Így teltek-múltak az idők. Utoljára 3 hónap is eltelt, mire megjártam. Elindultam reggel 8-kor, az órámon reggel 9 volt, de valójában nem szeptember 24. hanem december 24. karácsony este volt. Nem akart hinni nekem a kedvesem, hiába mutogattam a telefont, azt mondta, hogy átírtam az adatokat ezt akár meg is lehet hamisítani! Kit nézek hülyének? Lássuk be, nem volt értelmes indokom. Kértem, adjon nekem egy analóg órát, amit nem tudok visszaállítani.
Szilveszter másnapján elindultam. Megvettem mindent, amit kért. Kezemen a visszaállíthatatlan órával visszafelé indultam. A legnagyobb döbbenet akkor ért, mikor hazaérkeztem. Egy idős hölgy állt velem szemben. Őszes haja hosszan ért derekáig. Mikor megszólalt, nem tudtam megmondani, ki is az.
Csak annyit hebegtem:
– Én itt laktam valamikor. Dávidnak hívnak.
A ráncos arcú idősebb hölgy így szólt:
– Élt itt valamikor egy Dávid nevű fiú, ki valaha a férjem volt. Ez előtt 25 évvel egy reggel boltba indult és többé nem tért vissza.
Teljesen ledöbbentem. Csak annyit tudtam mondani:
– Anita, te vagy az? – Az őszes hölgy most a karjaimba vetette magát, és felismertem. Még mindig olyan lágyan tudott puszilni.
Elmeséltem neki az idős hölgyet, aki megátkozott és elmeséltem, hányszor próbáltam gyorsabban eljutni a boltba. Kocsit kértem, volt, hogy azt mondtam, hadd menjek valakivel. De mindig történt valami, hogy elváljunk egymástól. Így magam folytattam utamat.
Anita így szólt:
– Elhiszem, kicsim. Én 67 éves vagyok, látod, mivé lettem, roncs vén öreg lettem. Te egy percet se öregedtél. Most már elhiszem, amit mondasz. TÖBBÉ SOHA SE MEHETSZ A BOLTBA! Itthon maradunk, és ha szeretnéd, azt a kevés időt, ami még hátra lehet nekem, együtt leéljük.
10 év telt el békességben, én 43 éves voltam, amikor az én csodálatos szerelmem egyik este még lufit fújt nekem. Lassan, meg-megállva, szaggatottan, de hatalmas nagyra. Másnap reggel már nem ébredt fel.
Hosszan és sokat szenvedtem. Utoljára 40 évnyi távollétet kaptam, amit fel se fogtam addig, míg már a házat eladták, helyén egy mogorva házaspár közölte, hogy ez a ház 39 éve övéké. Takarodjak.
Ekkor letérdeltem, az idős hölgy arcára gondoltam, akit nem segíthettem, mert döjfösen elrohantam, mondván, dolgom van.
Sok-sok időt éltem magányosan az átokkal a nyakamban. Nem mertem sehova menni. Csak hallgattam a kezemen lévő analóg óra ketyegését. És megértettem. Egy perc soha se lehet akadály, hogy segítsek, de egy perc az élet is, ha a sors úgy akarja.
