Mint majdnem minden csütörtökön, azon a napon is a kedvenc sport hetilapomért mentem le, a tőlünk alig pár méterre üzemelő kis közértbe, abban a reményben, hogy mivel nem nagy ezen egység forgalma kora reggel, hamar végzek, és mihamarabb nekiláthatok az újságom tüzetes és élvezetes olvasásának. Nem is kellett csalódnom, hiszen előttem a sorban, csupán csak egy öregember állt – igaz, nem tudtam nem észrevenni, hogy nem lesz egyszerű sem a kiszolgálása, sem a segítségnyújtás, amire szemmel láthatóan rászorult. Az úrnál nem volt se kosár, se egy-két más idősebb vásárlónál gyakran látható pár deka felvágott, vagy pár darab zsömle, csak egy kivénhedt, rozoga, szebb napokat is látott kis zsebrádió, amilyet legutóbb csak a nagyszüleimnél láttam üzemelni, de ennek is már sok-sok éve. Az öregúr szinte kétségbeesetten próbálta elmagyarázni, hogy a rádiójába korábban is itt vásárolt ceruzaelemet, de az már a végét járja, annak ellenére, hogy alig pár napja, vagy hete ruházott be rá, ami, elhihetik neki, hogy nem megy olyan könnyen a kis nyugdíjából. A pénztárosnő, és egy kisegítőként dolgozó munkatárs láthatólag zavarban voltak, mert nem tudtak, vagy nem is akartak nagyon mit kezdeni a bácsikával, miközben a mögöttem lévő sor szépen gyarapodásnak indult, és pár másodperc kellett, hogy az öregúr néhol érthetetlen monológja megismétlése után, ne kezdjenek el többen krákogni, és köhögni, vagy az orruk alatt morogni, mondván, hogy miért nem halad már a sor. Biztos voltam benne, hogy nem sok hiányzik egyeseknél, hogy elszakadjon a cérna, és ne küldjék el a fenébe a rádióját szorongató, és abba a pénztárosnő által megbontott elemeket hasztalan, és remegő kezekkel próbálgató öregurat. Az elemek, amit az öregember megbontatott, sehogy nem illettek bele a rádió elemtartó rekeszébe, amelynek nem is láttam, hogy lett volna fedele. Az elemek minduntalan beleszorultak a tartóba, hogy aztán azzal teljenek el kínos másodpercek, hogy az öregúr azokat próbálta kipiszkálni, és halászni. A pénztárosnő és a segítője, mint valami csodabogarat bámulták újra és újra az öreget, és az eszük ágában sem volt segíteni neki a leküzdhetetlen probléma megoldásában. Nem tudom, a bácsi mióta tarthatta fel ügyes-bajos dolgaival a két közérti alkalmazottat, hogy mióta rabolta a drága idejüket, de a két kollegina arckifejezésén kivehető volt, hogy már hosszú percek óta küszködhettek azzal, hogy lerázzák, és a közérten kívül tudják végre az okvetetlenkedő, és az egyre jobban a terhükre való öreget. Nem hogy nem mutattak hajlandóságot a segítségnyújtásra, hogy utánanézzenek, van-e vékonyabb, és a rádióba illő elem, inkább csak megvonták a vállukat, hogy értse már meg az öregember, hogy ez az egy fajta elemük van, nincs más, miért nem érti meg, és miért nem próbálkozik meg a szerencséjével máshol, és hagyjon már nekik békét. A sor ez alatt persze mind nyugtalanabb és izgágább lett, és a sorból talán ki is állt valaki, és kiviharzott a közértből, mondván, hogy ő köszöni szépen, nem akar itt megöregedni és megrohadni. A két hölgy végül elzárkózott már attól is, hogy a rádió működéséről, vagy nem működéséről folytassanak sehová sem vezető diskurzust, és azt kezdték el feszegetni, hogy ha már az öregúr miatt kénytelenek voltak megbontani egy addig megbontatlan ceruzaelem csomagot, akkor legyen már szíves és fizesse ki annak az árát. Az öregúr nem is értette, hogy miről beszélnek, mert ha egyszer nem jó a rádiójába a megbontott elem egyike sem, akkor miért fizessen. A két hölgy mégis kötötte az ebet a karóhoz, mert az öregúr által a kis rádiójába többször is belepróbált elemet még ha akarták volna sem tudták volna eladni és értékesíteni, mivel azokat az öregember össze és vissza karistolt és rongált, amit ha nem fizet ki, akkor dobhatják ki a kukába, és akkor ennek az ellenértékét ugyan ki a fene fogja megtéríteni nekik.
Én szinte elhűlve néztem a szegény kis ember drámáját, mert lehet, hogy más csak egy hülye vénembert látott a személyében, aki az elnyűtt melegítőjében és ingében egy hülye rádióval szórakozik, és mások drága idejét lopja, miközben azok véges türelmével játszik – és már én is azon voltam, hogy ha nem is vesztem el a tűrőképességemet, de legalább a szám szélét elhúzom, hogy most már legyen ennek a paródiának vége –, de rájöttem, hogy az öregúrnak tényleg létszükséglet volt, és égető problémát jelentett azon elemek beszerzése, amivel tovább üzemelhet a rádiója. Ennek az öregúrnak is úgy adódott az életében (gondoltam), hogy a hátralévő éveiben, vagy jobb esetben egy jó időre egyedül maradt, aki már fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy befelé szemlélődjön, hogy elszámoljon önmagával, hogy átéljen valamiféle megtisztulást. Egyetlen társa, és szórakozási lehetősége az maradt csupán, hogy lekuporodjon a rozoga, recsegő és alig halható rádiója mellé, és azt hallgassa, mert talán már a rádió nyújtotta recsegő és ropogó, alig kivehető hangok megszűnésétől is retteg, a magányosságtól, ami rátör ilyenkor. Olyan embernek láttam ezt az öregurat, akin más csak bosszankodik, és a legjobb esetben is a háta közepére kíván, ha nem egyenesen a temetőbe, hogy ott szöszmötöljön az idióta rádiójával, aki nem tud és nem képes háttérhangok és képek nélkül élni. Biztosra vettem, hogy a lakása fala is telis-tele van aggatva már megsárgult képekkel, amelyekről a már régen elveszített felesége, vagy az öregúr felé még csak véletlenül sem „szagoló” gyermekek és unokák mosolyognak, feltéve, ha az utóbbiakról van egyáltalán képe az öregúrnak. Talán azért, mert éppen egy sportlapot szorongattam a kezemben, az is megfordult a fejemben, már csak a rádió kora miatt, hogy az öregúr még ezen hallgatta anno az Aranycsapat mérkőzéseit, és ezt a rádiót figyelve drukkolt Puskásnak, ahogy lefutja minden létező ellenfelét, ahogy jobbra és balra cselez, hogy aztán tűélesen beadjon egyik csapattársának. Talán már ő is bent látta, illetve elnézést: bent hallotta a lövést, hogy aztán két kézzel csapkodja a széke karfáját, miközben a felesége csendre inti a konyhából, miután nem tudott úrrá lenni a dühén és az elkeseredésén, miután Puskás beadását annak klubtársa, Kocsis csak a kapufára volt képes fejelni. Talán akkor is a kezében szorongatta a még újnak és modernnek számító kis készüléket, azon imádkozva, hogy nehogy a mérkőzés alatt merüljenek le az elemek. De hála Istennek, az elemek tartották magukat, ahogy Kocsis kapufán csattanó lövésére is érkezett Bozsik, aki nem akarta tovább fájdítani az öregember, és sok-sok millió futballszurkoló lelkét és szívét, és úgy, ahogy van, állítgatás nélkül, kapásból a léc alá bombázott. Az öregurat már a lelki szemeim előtt láttam fiatalon, jól öltözötten, az új és kifogástalanul működő és szuperáló kis rádiójával, miközben Hidegkúti megint utat talál a kapu előtt, hogy meglegyen az öregúr felhőtlen öröme, és a válogatottunk féltucatnyi találata is. Talán ezek az emlékek is hozzáfűzték az öregurat a rádiójához, amit vele együtt mások már a szeméttelepre hajítottak volna, de az öregúr nem tudott meglenni a rádió akármilyen minőségű duruzsolása nélkül. Egyedül érzi magát a csendben, ami olyan lehet számára, mintha a víz alá nyomnák az ember fejét. Mintha mélyen a felszín alatt lenne, miközben fülében csak a vére dobol. Az öregnek talán a rádió hangja egyenesen felért azzal, hogy levegőhöz juthat. Korábban talán a telefoncsörgést várta, hogy egyik vagy másik gyermeke hívja, és érdeklődik, hogy hogy van, hogy mikor „zavarhatják” és látogathatják meg. Talán arra várt, hogy a megcsörrenő telefon nem lesz téves kapcsolás, és az egyik vagy másik kis unokája gügyög bele, puszilva őt. Kezdetben talán hívták is a gyermekek, és az unokák, hogy köszönetet mondjanak a pénzügyi segítségért, amit az új házuk vásárlására adott nekik, vagy azért az ajándékért, amit kaptak, de végül egyre ritkábban csörrent meg a telefon, és az öregúr ezzel egyenes arányban, egyre ritkábban jutott levegőhöz. Ezért idővel a súlyos csöndet úgy gondolhatta, hogy nem oldhatja, csak a tévé, vagy a rádió hangja, mint aki már remélni sem remélheti egy másik, hús-vér ember közelségét, barátságát, és ne adj isten szerelmét, aki megkönnyebbülést hozhat a számára.
Az öregúr, akinek végül a segítségére siettem, és hogy-hogy nem, rövid keresgélés után meg is találtam számára a rádióba illő, és az azzal úgy-ahogy működő elemeket, talán nehezen, vagy nem is veszi tudomásul a csendet. Az űrt minduntalan ki akarja tölteni a tévé, vagy a rádió hangjával, mert talán már arra sem nyílik lehetősége, és módja, hogy egy üres, és semmitmondó társalgásba merüljön. Talán csak egy újabb elintézendő gondnak és feladatnak akarta magáénak tudni az elemek beszerzését, mert elintézendő teendők nélkül, legyenek azok bármilyen apró-cseprők, üresnek érezné az életét. A rádió a korábban vásárolt elemekkel is működött, ezért talán csak azért csoszogott el az öregúr a közértbe, mert aznap sem tudott mit kezdeni magával, az üres óráiban. Talán a szükségletévé vált, hogy történjen valami, hogy érje valamilyen inger és behatás. Az öregúr ezt a képességet fejlesztette ki magában, ami nem tudom, mennyivel rosszabb és elítélendőbb, mint a sokat panaszolt életformánk, ami egyre több emberben észrevétlenül is kifejleszti a zaklatottság, és a túlingereltség igényét. Hogy önmagunk idézzük fel aztán azt az életformát, ami miatt minduntalan panaszkodhatunk, és másokon tölthetjük ki a bennünk talán az esetek döntő többségében ok nélkül felgyülemlett haragunkat, amelynek célszemélye akár egy zsebrádiót szorongató vénember is lehet, egy kis közért pénztáránál, korra reggel, egy csütörtöki napon…
