Lovas Rozit, a Radnóti Színház művésznőjét talán az egész ország Erikaként ismeri, hiszen A mi kis falunk című sorozat már az ötödik évadnál tart és töretlen a népszerűsége. Most azonban nem erről a szerepről kérdeztük, hanem egy különös vállalkozásról, az Egyszer lent című internetes műsorról, amelynek ő a „háziasszonya”. A sorozat már a második évadot kezdi, és olyan emberek történetét ismerhetjük meg belőle, akik sokak által megoldhatatlannak tűnő helyzetet kaptak a sorstól, ám ők mégis minden erejüket összeszedve legyőzték a gondokat. Ahogyan Rozi mondja minden egyes adás bevezetőjében: „podcast azokról, akiknek hatalmas pofont adott az élet, és megtapasztalták, milyen érzés mélyen lent lenni.”
„Akiknek hatalmas pofont adott az élet”
– Interjú Lovas Rozival
Fedél Nélkül 2021. január 14. 690. szám
Aki keveset és csak célirányosan használja az internetet, talán még nem is találkozott a „podcast” szóval. Rákerestem, de a magyar megfelelőjét nem találtam. Úgy írják körül, hogy internetre feltöltött hanganyag, amely a világhálón hallgatható meg.
Fiatal műfaj, de egyre népszerűbbé válik. A BetoneStudio többféle típusú podcastot is kifejlesztett. Funkciója hasonló, 40-50 perces hanganyag, amelyet lehet hallgatni vezetés, utazás, de akár főzés közben is, mintha rádiót hallgatnánk. A fikciótól az utazásig, a sporttól a művészetekig sokféle témában készítenek ilyen anyagokat, de az a podcast, amiben én veszek részt, emberi sorsokról, élethelyzetekről szól
Nagy előnye, hogy nem kell hozzá rádiócsatorna és nem kell alkalmazkodni egy adott médium politikai vagy ízlésbeli elképzeléséhez. Lehet közöttük kalandozni, nem feltétlenül az elkészülésük sorrendjében kell meghallgatni, bármikor visszakereshetőek.
Azokat, amelyeket eddig hallottam, leginkább portréinterjúhoz hasonlítanám.
Hasonlít a portréinterjúra, de valójában narráció-központú történetmesélés. A podcast szereplőjével készítünk egy részletes interjút, írunk belőle egy történetet, az eredeti beszélgetés megvágva kerül be a végleges változatba, kiegészül a szöveghez illő hangeffektusokkal… valahol az interjú és a történetmesélés között lebeg, ha ragaszkodunk valamiféle műfaji besoroláshoz.
Az interjúalany személyiségéről, sorsáról mindent neked kell kiderítened?
Nem, hanem komoly csapatmunka eredménye, amit hallasz. Mint ahogyan az ötlet sem az enyém, hanem rám talált a feladat. Talán novemberben volt egy éve – amikor még játszottam, de már terhes voltam –, felhívott az egyik szerkesztő. Elmondta, hogy van ez a gyártó cég, volna egy ötletük, a formátumot is megtalálták hozzá, de keresnek hozzá egy hostot, egy „házigazdát”. Azt is elmesélte, hogy direkt nem az interjúk világában keresgélnek, hanem olyan személy kellene nekik, aki nem profi riporter, de járatos az előadóművészetben. Úgy gondolták, színész legyen. Mit szólnék hozzá? Éppen jókor jött a feladat, az ötlet is tetszett, kihívást is éreztem benne, hiszen ez derült égből a szerencse. Belevágtunk.
Az interjúalanyok kiválasztása kinek a feladata?
Amikor engem megkerestek, már voltak ötletek, hogy kiket kellene felkérnünk. Ezek az ötletek közben is alakultak, abba én nem nagyon szóltam bele. Az utóbbi időben, miután egyre többen kezdték megismerni a műsort, már engem is megkerestek a hallgatók, és elmondták, hogy nekik is lenne egy elég komoly történetük, mit szólunk hozzá. Meghallgatom, továbbítom az ötletet, és erről is csapatban döntünk. Közben mi magunk is kutatjuk azokat az embereket, akiknek hallottunk a sorsáról, problémájáról, betegségéről, felvesszük velük a kapcsolatot, és kiderül, szívesen beszélnek-e róla nagyobb nyilvánosságnak.
Kinek az érdeme, hogy ennyire megnyílnak az interjúalanyaid? Mennyire szoktatok előre átgondolni egy-egy beszélgetést?
A szerkesztőink készítenek egy olyan elő-interjút, melynek során kiderül, milyen témákat érinthetek, mire és mennyire nyitott az illető. Itt még nagy mélységekbe nem mennek bele, de kicsit körbejárják azt a történetet, amiről beszélgetni fogunk. Ezzel az én felkészülésemet is segítik, de én is mindent megnézek, ami írásban vagy vizuális anyagként fellelhető róla. Az élő interjú, amit már én készítek, általában egy másfél-két órás beszélgetés, és ez már a központi témára koncentrál. Fejben már sejtem, mire érdemes rákérdeznem, de nincsenek előre megírt kérdéseim, inkább annak függvényében improvizálok, amit tudok róla és amit hallok tőle. Utána jön egy komoly utómunka, ahol vágás közben derül ki, mennyi kerül be az ő hangjából és mi legyen inkább narráció.
Volt már olyan, hogy a felkészülés ellenére nagyon meglepődtél azon, amit hallottál?
Mindent nem tudhatok előre, és amúgy is szeretem, ha a saját kíváncsiságom vezet a beszélgetés során. Próbálom az interjúalanyt olyan személyes, intim beszélgetésbe bevonni, amelyben olyan dolgokat is elmond, amelyeket a szerkesztők nem tudhattak előre. Kicsit hasonlít arra, mint amikor egy szereppel ismerkedem. Sok mindent tudok előre, de a valódi izgalma akkor jön, amikor a szerepet próbálom, és már benne vagyok a folyamatban.
Volt olyan beszélgetés, amely számodra is nagyon megrázó volt?
Olyan súlyos témákról esik szó, amiket kevés ember beszél meg másokkal, hiszen sokszor még önmagának se vallja be az igazat. Úgy beszélgetni nem is lehet, hogy egy alkoholista, egy pánikbeteg, egy rákos betegséggel küzdő ember története ne hasson rád. Mindenki küzdelme szívbemarkoló, de a legmegrendítőbb Nyári Barbara története volt számomra, akinek kisgyermekkorában az alkoholista édesanyja rendszeresen olyan helyzeteket teremtett otthon, amelyeket szinte lehetetlen volt ép lélekkel és ép testtel túlélni. Neki mégis sikerült. Mi vezet el addig, hogy egy kislány nyolc évesen megszökjön otthonról, és hogyan lehet ezt később úgy feldolgozni, hogy ne okozzon élete végéig traumát a sok-sok gyerekkori szörnyűség emléke?
Nem volt még olyan helyzet, amelyben úgy érezted, túl keveset mond el az interjúalanyod a problémájáról és nem nyílik meg eléggé előtted?
Szerencsére inkább az ellenkezőjét tapasztalom. Vagyis azt, hogy várják a velem való beszélgetést és örülnek neki, hogy érdeklődöm a sorsuk felől. Ez a kedvesség és őszinteség nem feltétlenül a személyemnek szól, bár én is igyekszem érzékenyen és kíváncsian kérdezni, talán ezért is olyan nyitottak. Talán ők is sejtik, hogy ha nem is a konkrét trauma, de minden történet kapcsolódhat a mi életünkhöz is. Nekünk is lehetnek hasonló érzeteink, mi is nehezen éljük meg, ha váratlan nehézséggel szembesülünk, mi is juthatunk akkora bajba, hogy segítséget kellene kérnünk másoktól, de nincs hozzá bátorságunk. Az elmagányosodás azt is fenyegeti, aki családban él, a mostani járványügyi korlátozások is sok-sok problémát okozhatnak mindenki életvitelében.
Kommentekben szinte csak pozitív elismeréseket olvastam a munkádról.
Ennek örülök, de nem foglalkoztatnak a kommentek, és sajnálom azokat, akiket nagyon érdekel, miket írogatnak róluk.Néha beleolvasok, ki mire milyen véleményeket kap és olyan elképesztő stílusú szitkozódásokat látok, annyi gyűlöletet fogalmaznak meg az emberek a legártalmatlanabb reakciókra is, hogy ezzel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nem tudom, miért van ennyi negatív indulat az emberekben. Pár napja, amikor autót vezettem, egy motoros futár kezdett el velem ok nélkül üvölteni… rossz rágondolni, miket írhat ő otthon névtelenül, ha élőben is ilyen.
Színészként mit vársz ettől az évtől?
Bele se merek igazán gondolni, milyen lesz, inkább csak bizakodok, hogy minél előbb visszaállhatunk a normál kerékvágásba. Fontosak az online színházi közvetítések, mert több emberhez eljutnak, de a színház lényege mégis csak a személyes együttlét élménye, amit semmi sem pótol. Most mindent a járvány határoz meg, és ha a járványnak vége, akkor kell némi idő, hogy az emberek biztonságérzete helyreálljon, és ismét akarjanak, merjenek színházba menni. Az Üvegfigurákat és A művésznő és rajongói című darabot levettük a műsorról, amikor babázni kezdtem, de a többi előadásba nagyon várom a visszatérést.
A mi kis falunk sikerének mi lehet a titka? Most tartunk az ötödik évad ötödik részénél… tavasszal jön a folytatás.
Talán azért kedvelik az emberek, mert szerethető karaktereket látnak benne, és ismerős szituációkat színezünk vidámra, barátságosra.
A sorozatszereplőket hajlamosak vagyunk az őket játszó színészekkel azonosítani. Te otthon mennyire vagy Erika?
Én kevésbé vagyok görcsös, nem ragaszkodom annyira ahhoz, amit a fejembe vettem, és nem korlátozom a családomat, mint ahogyan Erika irányítgatja Gyurit. Remélem, velem könnyebb kijönni…
(– odorik –)
fotó: Csanádi Gábor
„Lovas Rozi vagyok. Ez az Egyszer lent. Egy podcast azokról, akiknek hatalmas po szívbemarkoló font adott az élet. Megjárták a gödör mélyét, de sokkal erősebben másztak ki belőle. Minden élet tele van krízisekkel.
Tudom, milyen elveszíteni azt, akit a legjobban szeretünk. Amikor éppen benne vagyunk, akkor könnyen hihetjük azt, hogy ennél rosszabb nem lehet. Aztán egyszer csak felgyullad a belső fény, megrázzuk magunkat, és megpróbáljuk kihozni az adott helyzetből a legjobbat.
Az egyszer lent podcastban kéthetente mesélek el egy történetet, ami nagyon mélyre lökött valakit. Aki aztán megtalálta az utat felfelé. Ha azt gondolod, mindennek vége, jussanak eszedbe ezek a történetek.
Mindig lehet jobb, ha te is akarod.”
