„Hallgass meg, kérlek”, kapaszkodott fiatalabb beszélgetőtársába Caruso, majd csuklóját megragadva arrébb húzta a sétáló utcán iramló tömegben. Mint két bólya, dobálództak a sietve vonuló testek között. A férfidalárdából jöttek.
Az apró termetű, idős úr nagy lendülettel magyarázott egy hízásnak induló, ötvenes férfinek. Az válaszok helyett csak szemüvegét tologatta az orrán.
„A múltkoriban már elkezdtem mondani, a szentimrei templom kórusában énekeltem a fordulat évében, ezerkilencszáznegyvennyolcban. A karnagynőnk – neked megmondhatom – szerelmes volt a hangomba, és ismerte az operaház egyik főrendezőjét, kérlek szépen.
Egy pénteki napon, délelőtt 11 órakor kaptam meghallgatást az operaházban. Fáradt voltam az éjszakai műszak után, de azt mondták, színpadon kell, hogy megmutassam magam.” Kezét még mindig magasba tartotta. „Puccini Manonjából Des Grieux áriáját, és a Turandotból Kalafét énekeltem, kérlek, egészen tűrhetően. Azt mondta a rendező: „Maga a világ öt legjobb tenorja között van.”
Ezt csak neked mondom el, kérlek szépen és szeretném, ha köztünk maradna. Majd hozzátette: tanulni kell a színészetet, a színpadi mozgást. Ezután elintézte, hogy a Szegedi Operába kerüljek.
„Hallottad te is, a nagy Gigli-nek, mikor már elhízott, gyakran bekiabálták a Metropolitan színpadára: „Benjamino, ne játssz, te csak énekelj!” Jó, hát én még nem voltam Gigli, de úgy képzeltem, egyszer majd éneklek a New York-i közönség előtt.
Akkor már csoportvezetőként dolgoztam a Főtaxinál, kérlek szépen, szüleim külvárosi melós emberek voltak, pár évig én is lakatosként robotoltam a cégnél, de többre akartam vinni. Iparkodtam. Sajnált is Deli elvtárs, mikor bejelentettem az igazgatóságon, hogy felmondok. Egy magasabb cél, a művészet elkötelezettje voltam akkor már. Érted ugye, mire gondolok?”, s szorosabban kapaszkodott társa bicepszébe.
„Meghánytuk-vetettük a feleségemmel. Jól kerestünk, mégis leszerződtem a Tisza parti városba. Ott állandó honvágyunk volt, pénzünk viszont soha. Olykor nélkülöztünk.
Deli elvtárs elégedett volt, mikor újból kopogtattam az ajtaján. Visszavett csoportvezetőnek, sokszor kikérte a tanácsom, még a mérnökökkel szemben is. Azok egymásnak ellentmondva gyakran mást jelentettek munkamorálról, termelékenységről. Én azt mondtam: „Deli elvtárs, tessék lejönni, egy hónapig saját szemével meggyőződni arról, mi történik a garázsban, a javító műhelyben.” Tudod kérlek, akkor rend volt. Ketyerék, számítógép nélkül is hoztuk a normát.
Újból énekeltem, s azóta is a szentimrei templomban. Kérlek szépen, én nem skáláztam, én a testemmel dalolok. Tele van a kozmosz hangokkal, te erről többet olvastál, a görögök vagy kik mondták; a csillagok, bolygók mozgásának, éterrel való súrlódásának zenéje van, a szférák énekelnek, csak mi ezt nem halljuk, mert születéstől hozzászokott a fülünk. Ahogy, ha sokáig vagy egy konyhában, a fridzsider hangját se hallod, mert megszokja a zümmögését a füled. Én mindig zenét hallok, most is. Néha halkabban, néha elevenebben. A kövek, a virágok, az atomok, akár egy kórus, énekelnek, s keresik azt a harmóniát, ami kifejezi az Ő hatalmát.
Már hatvan éve danolászok, még passiókban is. Rendszerint én vagyok az evangelista. Idén remélem, meghallgatsz!
De most indulj, jön a buszod”.
Nem folytatta, elengedte hallgatója elgémberedett karját.
A szemüveges föllépett a 47-re. Ülőhelyet is talált. Szétnézett. Majd mindenkinek a kezében tartott kis plasztik doboz fölött volt a feje. Ő is kinyitotta gépét, s nézte a hírek címeit:
Rekord meleg van Alaszka északi részén. – Ilyen élete van a nőnek, Piyahnak, kinek hiányzik fél teste. – Megjelent Európában a poloskák természetes ellensége, a szamurájdarázs.
Nehezen döntötte el, melyikkel kezdje.
