(smasszerregény) – részlet
A Bahamák Tanúi
A katonai szolgálatmegtagadás a szocialista időkben a Varsói Szerződés minden tagállamában törvénybe ütköző cselekedetnek számított. A Magyar Népköztársaság alkotmánya a haza védelmét minden magyar állampolgár kötelességeként deklarálta, ennek részleteit az 1976-os honvédelmi törvénybe foglalta.
A sorköteles férfiakra, amennyiben nem vállalták a fegyveres szolgálatot, „a társadalomra veszélyes” magatartásukért békében öt évig terjedő börtönbüntetést szabhattak ki. A 18–28 év közötti személyek előzetes letartóztatásba kerültek, munkahelyüket elveszítették, büntetőeljárás indult ellenük, politikai bűnelkövetőként tartották nyilván őket, többször előfordult, hogy a hatóságok a hozzátartozóikat is zaklatták. Az eljárás mikéntjéről Szelídek lázadása című tanulmányában a téma hazai kutatója, Csapody Tamás a következőket írja: „Az erőszakmentesség híveit bilincsbe verve szállították, megalázó módon bántak velük, és erőszakos bűnelkövetők közé zárták. Jogaikról nem tájékoztatták őket, hathatós ügyvédi védelem nélkül, teljes társadalmi érdektelenség mellett álltak bíráik előtt a zárt tárgyalásokon. Az élet-hivatásuknak a katonai szolgálatot választó bírák, a HM-nek alárendelt katonai bíróságok beosztottjai a Magyar Népköztársaság nevében mint »független« bírók ítélkeztek az esküt nem tett, jogfosztott polgári személyek felett.”
A katonai szolgálat megtagadói között többféle kisegyházi gyülekezet – Jehova Tanúi, a Krisztusban hívő Nazarénusok, a Hetednapos Adventista Egyházból kivált Reformadventisták, a Regnum Marianum és a Bokor keresztény bázisközösség – tagjait is megtaláljuk.
A katonai szolgálat teljesítését megtagadó jehovisták a Bahamák legnagyobb létszámú, legmegbízhatóbb, legjobban dolgozó, legfegyelmezettebb csoportját alkották. Azokon a munkahelyeken, amelyeken leginkább mód nyílt volna a szökésre, csaknem kivétel nélkül Jehova Tanúk dolgoztak. Ők voltak a lovászok, fogatosok, traktoristák, sofőrök, az ún. szabadmozgóval (amely a szálláskörleten kívül is állandó és korlátozás nélküli mozgást biztosított) rendelkező szerelők, építőbrigádok vezetői. Az öntevékeny szervezet tisztségviselői beosztásait lelkiismereti okokra hivatkozva nem vállaltak, bár e téren is akadt köztük kivétel. Ilyen volt például épületfelelősöm, Áljehó, aki hittársainál jóval dörzsöltebb és ravaszabb fiatalembernek tűnt. A rossz nyelvek szerint nem is volt igazi Tanú, csupán felesége kedvéért csatlakozott a vallási közösséghez. A bevonulása előtt villanyszerelőként dolgozott az oroszlányi szénbányáknál. Vele beszélgettem először a szekta hitelveiről, szokásairól, s természetesen arról, hogy miért is tagadják meg ők a katonai szolgálatot.
A Jehova Tanúk regrutává érett férfijai a közhiedelemmel ellentétben nem a katonai szolgálatot utasítják el, hiszen, ha így lenne, a honvédelmi törvény lehetőséget biztosítana nekik, hogy fegyver nélkül töltsék le a szolgálati időt. Ők eleve a honvédelem létjogosultságát tagadják, mert hitük értelmében a Földet jelenleg is uraló Sátánnak hódolnak be, ha aláírják a katonai esküt. Nézeteik szerint ugyanis minden földi szervezet, kormány és párt a Gonosz hatalma alatt áll, emiatt ők semmilyen világi szervezetnek nem lehetnek a tagjai, nem írhatnak alá ebbe a világba szóló „belépési nyilatkozatot”. Eskütételhez kötött állást ezért már eleve nem is vállalnak. Még a postához sem vették fel őket újságkihordónak, ugyanis ott is alá kellett volna írni a postásesküt.
A Tanúk – sajátos bibliai szövegmagyarázat és értelmezés alapján – egyik legfontosabb hittétele a mindenfajta erőszaktól való teljes tartózkodás, a passzivitási fogadalom. Jehovista vért nem adhat, közvetlen hozzátartozójának sem, és még életveszély esetén sem fogadhat el. A vér szentségéből következően állati vérből készült készítményeket sem fogyasztanak. Így aztán egy jehovista disznóölésen senki se számítson hagymásvérre, vagy véreshurkára. A Tanúkkal beszélgetve mindannyiszor érvelni próbáltam egyes tételeik evilági tarthatatlanságát hangsúlyozva. Megkérdeztem például tőlük, hogy miként cselekednének, ha családjukat, feleségüket, gyermekeiket brutális támadás érné, amelyet csak hasonló erőszak alkalmazásával lehetne kivédeni. Ők ilyenkor bölcsen mosolyogtak rajtam – csak hitetlen barbár teheti föl így a kérdést –, s annyit mondtak, hogy az utolsó pillanatig próbálnák a szó erejével, Jehova nevével jó útra téríteni a megtévedt támadókat. És ha ez is eredménytelen maradna, próbálkoztam tovább, érezve persze, hogy mennyire erőtlen az érvelésem. Hát akkor alávetnék magukat Jehova akaratának, hangzott a válasz.
Még inkább kudarcra volt kárhoztatva a társadalmi beilleszkedésüket megcélzó téma. Köztudott volt, mennyire családszerető, dolgos emberek a Tanúk, akik valamiféle ős-naivitással azt képzelik, hogy kívül állhatnak, kívül maradhatnak a társadalmon. Igyekeztem nekik mindennapi példájukon megvilágítani, hogy mennyire illuzórikus ez a kívülállás, hiszen azáltal, hogy munkaviszonyba lépnek valahol, máris elkötelezték magukat. Nem is beszélve arról, hogy a civilizáció ördöngös (Sátántól való) jótéteményeit ők éppúgy igénybe veszik, mint mi, közönséges halandók. Óvodába, iskolába járnak, gyárban, téeszben dolgoznak, a hivatalokban intézik ügyes bajos dolgaikat, sőt hiába is tiltakoznak ellene ittlétükkel, példamutató komformitásukkal voltaképpen a börtönrezsimet erősítik.
Nagyon jól tudták persze ők is, hogy mennyire meg vannak itt elégedve velük, nincs az a parancsnok szerte az országban, aki különb zsiványokat kívánhatna magának. Mégis lepattogott róluk a szó, s e „hitviták” után mindig egy kicsit nevetségesnek éreztem magam. Az sem igaz – ahogy ezt a közvélemény hiszi –, hogy bigott megszállottságuk elsősorban alacsony iskolázottságuknak, primitívségüknek tudható be. A Bahamákon raboskodó fiatalemberek többsége szakközépiskolát, szakmunkásképzőt végzett. Áljehó, az írnok például a villanyszerelés mellé a műszerész szakmát is kitanulta.
Még jobb volt az arány a katolikus bázisközösségiek esetében: a hat fiúból három humán gimnáziumban érettségizett, kettő egyetemet, egy pedig főiskolát végzett. (Róluk részletesebben a „A bévés folyton bizonygatja magának, hogy ő is ember” című fejezetben.) Ha nem tűnne morbidnak, azt is megkockáztatnám a Jehova Tanúkkal kapcsolatban, hogy még talán jól is érezték magukat a Bahamákon. Végtére is az általuk elutasított társadalom megadta nekik azt a lehetőséget, hogy vezekelhessenek hitük miatt. Meg aztán, mivel munkájuk és lojalitásuk messze kiemelte őket a köztörvényesek közül, háromhavonta biztos volt számukra az egyébként ritkaságszámba menő, rövid tartalmú eltávozás.
Az egyedüli konfliktus köztük és az intézet között a bibliaolvasásból adódott. Ugyanis a katonaisoknak tilos volt a Biblia behozatala, tartása, úgyszintén az egyéb jehovista irodalom használata. Ők, akik mindenben kitűnően megfeleltek az intézet követelményeinek, ezt az egyet nem voltak hajlandóak betartani. Hitük alaptételének ismeretében ez persze mindennél természetesebb, hiszen Jehova elvárja a Tanúktól, hogy állandó „szántóvető szolgálatot” végezzenek, vagyis hogy permanensen térítsenek, embertársaikat igyekezzenek megnyerni Jehova számára. Nos, ehhez a térítő munkához elengedhetetlenül szükségük volt a szakirodalomra, mindenekelőtt a Bibliára, illetve annak gépelt kivonataira. A szekta külvilági eseményeitől sem maradhattak el, ezért aztán nem mondhattak le Őrtorony című folyóiratuk forgatásáról sem.
Így azután a jehovista zárkákban (megengedte nekik a parancsnok, hogy együtt lakhassanak, hálótermük kulturáltsága kiemelkedő volt) egymást érték a hipisek (zárka-házkutatások) – mondanom sem kell, hogy az elítéltek által Nyomingernek csúfolt hadnagy járt elöl ebben –, melyek nyomán a legkülönbözőbb helyekről: ágyból, kályhacsőből, falburkolat mögül kerültek elő az üldözött könyvek. Ezek tiltott tárgyaknak minősültek, amiért elrejtőiket fegyelmileg vonták felelősségre. Velük ilyenkor enyhébben járt el a parancsnok, általában megúszták a kiétkezés (a havonta vásárlásra fordítható – kispejzolható – összeg) ötven százalékos csökkentésével, a soros csomagtól való eltiltással. A büntetésüket töltő jehovisták erős és megbízható család- és vallásközösséget tudhattak maguk mögött. Legtöbbjük már fiatal házasként vonult be, de kevés olyanra emlékszem közülük, akinek gyereke lett volna. Úgy látszik, hogy a kényszerű (és esetükben szükségszerű) rabság letudása előtt megtartóztatóan éltek, hiszen elveikkel ellenkezett a védekezés minden formája. Ami újra csak meglepett: rendkívül csinos lányok és fiatalasszonyok érkeztek beszélő alkalmával az idebent szentfazéknak titulált legényekhez. Persze az elítélt-közvélemény nem hagyhatta azt megjegyzés nélkül: „Mesélhetnek a jehók, hogy az anyu otthon karba tett kézzel vár rájuk. Csak rá kell nézni ezekre a telivér csajokra… Nem hinném, hogy bármiből is hiányt szenvednének”. Az irigységgel együtt járt a rosszindulat is, hiszen a hosszú hónapok, évek óta nő nélkül senyvedő „rendes” bűnözőt rettentően bosszantotta, hogy a pattanásos arcú köröszthányó, harangos gyerekekhez ilyen bombázók érkeznek. Különben sem örvendtek közszeretetnek a többség szemében meglehetősen strébernek számító jehovisták. Mint általában az elítéltek egymás közti viszonyaiban, a Tanúkkal kapcsolatosan is hiányzott a minimális tolerancia, a másik gondjára, bajára való odafigyelés. Egyszerűen nem vette be a normál bűnözői agy, hogy akadhatnak olyan vadbarmok, akik önként sétálnak be a sittre. Azt, hogy valaki meggyőződésből vállalja a legrosszabbat, csak kevesen voltak képesek itt felfogni, még kevesebben értették meg. Így azután gyakran voltak gúny tárgyai ezek a jámbor fiúk.
Ennek ellenére sohasem fordult elő, hogy jehovista bepanaszolta volna elítélttársát, vagy megtagadta volna a segítséget a hozzá fordulótól. Legendás volt közöttük az összetartás. Esténként összejöttek valamelyik zárkában vagy stekában (két szomszédos emeletes ágy közti terület, illetve az ott lakók egyfajta érdekközössége), és órákon át duruzsoltak. A körülmények szorításában is minden lehetőséget magragadtak, hogy eleget tegyenek a „szántóvető szolgálatnak”, s mint példák sora bizonyította, nem is eredménytelenül. A magányos, elkeseredett, gyógyszerekhez menekülő, öncsonkító avagy már az öngyilkosságot fontolgató elítélteket gyorsan megtalálták Jehova szorgos és lehetetlent nem ismerő lélekmentői. Tucatnyi tolvajt, hőbörgő garázdát, rosszarcú rablót, snellest, vagyis gyorsbaszót (erőszakos közösülést elkövetőt) ismertem, akit a jehovistáknak sikerült megtérítenie.
