Csörömpölésre riadok. Leesett az első hó.
Összetört. Naná. Olyan magasról?
Kibámulok az ablakon. Sűrű pelyhek. Most akkor honnan tudjam, hogy melyik az első? Na, majd tavasszal megkeresem, amikor a többi elolvadt. Az lesz legalul. Ilyen egyszerű.
Hirtelen belém hasít valami. Csak nem a karácsony közeledik? Komótosan lapozgatok a naptárban. Keresem a mai napot. A ma, az sehol sincs benne, csak hétfő, kedd… stb. A fene ebbe a Gergőbe. Kicsit csiszolhatott volna még a naptárján. Akkor honnan tudjam, milyen nap van ma?
A karácsonyt viszont megtalálom. December 25-e karácsony.
Érdekes, tavaly is 25-ére esett. No, persze, szökőév volt. Hamar el is ment.
Most pedig az ajándékozás.
Ez általában mindenhol sok fejtörést okoz. Kinek mit? És miből?
Ezek nálam nem kérdések. Önjáró a probléma megoldása. Egyetlen költség a csomagolópapír. Az átcsomagoló papír. A többi már csak szervezés kérdése. A karácsonyfa sem gond. Beszerzése 28-ától aktuális. Addigra kezdik el kidobálni. Second hand. Ez az outletem. Aztán a fát visszaváltom ötszázért a zöldeknél.
Ennyiben volt a csomagolópapír.
Idén ragyogóan sikerült a szervezés, így egy gondosan csomagolt ajándék megmaradt. Ő már velem marad örökké, vagy az első névnapig.
Kicsomagolom, és az asztalra helyezem. Most itt bámészkodik előttem.
Méregetjük egymást. Meg se mukkan. Hangját sem hallani.
Tisztelettudó. Látom már, jól ki fogunk jönni egymással.
– Hát te ki vagy? – szólítom meg, csak hogy oldjam a feszültséget.
Nem válaszol. Nagyon gátlásos szegényke. Lapozni kezdem a hozzá mellékelt irományt. Rengeteg lapos bogárka az oldalon. Nyilván kínai. És ekkor beugrik. Megvan! Csakis a híres Citrom Fa-Csaró lehet. Egy szép emlékű dinasztia neves sarja. A kedves papa még mandarin volt.
Most mitévő legyek? Természetes leszek, mintha nem is hallottam volna róla. Tiszteletben tartom az inkognitóját.
Rácsapok a hátsójára, és mondom neki:
– Na, eredj, öcsi, keress magadnak citromot!
Fürgén leugrik az asztalról, és elindul a szomszédos lovarda irányába.
– Hohó, kiskomám! – lépek elébe.
Jobb szeretem a kisebb, ám lédúsabb és sárgább citromot, és nyitom a spájz ajtaját.
Mindenféle gyümölcsök kuksolnak a polcokon.
– Butuskám – szólok neki –, ott várnak a cimboráid, de a kókuszhoz ne közelíts, mert az fejtörést okozhat neked.
Becsukom az ajtót, magára hagyom, amíg becserkészi a citromokat.
Kezembe veszem újra a használati utasítást, és megfordítom. Már le is fordítottam. Mégsem a kínai törzsfőnök inkognitós gyermeke, vissza az egész. A facsarót is egybeírták.
Francia gyártmány ez a citromgyilkos. Jó lesz figyelni rá. Még kínaiul sem beszél. Biztosan ezért nem értette a magyar szót, merthogy az kínai volt neki. Naná, hogy nem szólt vissza.
Bekukkantok a spájzba. Amerre a szem ellát, kifacsart citromok kornyadoznak. Jó munkát végzett.
Próbálok franciásan szólni hozzá:
– Zsere ki a dömizson mögül!
Ezt megérti, és előbukkan. Most látom rajta, hogy ízig-vérig francia.
Rozsdamentes acélból van, mint az Eiffel-torony.
– Itt olvasom a sillabuszban – mondom neki –, hogy apád, az a bizonyos Philippe Starck rengeteg háztartási cuccot alkotott. A véredben van a konyha. A citrom elfogyott. Holnaptól te mosogatsz.
