Kinyitni a tudatunk börtönét – Egy haláltáborban tanultam meg élni
1944 tavaszán tizenhat éves voltam, és a szüleimmel meg a két nővéremmel Kassán éltünk, Magyarországon. Mindenfelől a háború és az előítélet jelei vettek körül minket. A sárga csillag a kabátunkra tűzve. A magyar nácik – a nyilasok –, akik elfoglalták a régi lakásunkat. A hírek a frontokról és az Európa-szerte terjedő német megszállásról. A szüleim riadt pillantásai az ebédlőasztalnál. A szörnyű nap, amikor kitettek az olimpiai tornászcsapatomból, mert zsidó vagyok. De engem akkoriban a szokásos boldog kamasz izgalmak kötöttek le. Szerelmes voltam Erikbe, az első barátomba, a magas, intelligens fiúba, akit egy olvasókörben ismertem meg. Az első csókunk járt a fejemben, és az új kék selyemruhámban gyönyörködtem, amit apám nekem tervezett. Észrevettem, hogy fejlődök a balett- és gimnasztikai stúdióban, és tréfálkoztam Magdával, a gyönyörű nagyobb nővéremmel, és Klárával, aki a budapesti Konzervatórium hegedű tanszakára járt.
Aztán minden megváltozott.
Egy hideg áprilisi hajnalban a kassai zsidókat összegyűjtötték, és bezárták egy régi téglagyárba a város peremén. Pár héttel később Magdát, a szüleimet és engem felszállítottak egy marhavagonra, és elindítottak Auschwitzba. A szüleimet az érkezésünk napján megölték a gázkamrákban.
Auschwitzban az első éjszakán arra kényszerítettek, hogy táncoljak Josef Mengele SS tiszt, a Halál Angyala előtt, aki a frissen érkezetteket szelektálta aznap a rámpán, és anyámat a halálba küldte. „Táncolj nekem!” – parancsolta, én meg ott álltam a barakk hideg betonján, halálra dermedve. A tábori zenekar odakint rázendített a Kék Duna keringőre. Eszembe jutott anyám tanácsa: Senki el nem veheti tőled, amit a fejedbe raksz – behunytam a szemem, és visszavonultam a belső világomba. A tudatomban már nem voltam haláltáborba zárva, nem fáztam, nem éheztem, nem hasított szét a veszteség. A budapesti Operaház színpadán álltam, és Júlia szerepét táncoltam Csajkovszkij balettjében. Ebből a belső menedékből kényszerítettem a karomat, hogy felemelkedjen, és a lábamat, hogy pörögjön. Összeszedtem minden erőmet, hogy táncoljak az életemért.
Auschwitzban minden pillanat a földi pokol volt. De Auschwitz volt a legjobb iskolám is. A veszteségnek, a kínzásnak, az éhezésnek és a halál állandó fenyegetésének kiszolgáltatva a túlélés és a szabadság olyan eszközeit fedeztem fel, amelyeket azóta is mindennap használok a klinikai pszichológiai gyakorlatomban, ahogy a magánéletemben is.
Most, amikor 2019 őszén ezt a bevezetőt írom, kilencvenkét éves vagyok. 1978-ban doktoráltam klinikai pszichológiából, és több mint negyven éve kezelem a klienseimet terápiás környezetben. Foglalkoztam háborús veteránokkal és szexuális bántalmazás túlélőivel; diákokkal, város- és vállalatvezetőkkel; olyan emberekkel, akik a függőség problémájával vagy szorongással és depresszióval küzdöttek; házastársakkal, akik a nehezteléssel kínlódtak, vagy akik az intimitást szerették volna újra fellobbantani; szülőkkel és gyerekekkel, akik tanulják, hogyan éljenek együtt, és olyanokkal is, akik felfedezik, hogyan éljenek külön.
Pszichológusként, anyaként, nagymamaként és dédnagymamaként, a magam és mások viselkedésének megfigyelőjeként, Auschwitz-túlélőként azért állok itt, hogy elmondjam: a legrosszabb börtön nem az, ahova a nácik zártak. A legrosszabb börtön az, amit önmagam köré építettem.
Bár az életünk valószínűleg nagyon különböző, talán érted, mire gondolok. Sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva. Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza, és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek. A munkám során felfedeztem, hogy miközben a bebörtönző hiteink egyénien jelennek meg és játszódnak le, néhány közös mentális börtön is hozzáad a szenvedéshez. Ez a könyv gyakorlati útmutatást kínál, hogy segítsen megnevezni a mentális börtöneinket, és kifejleszteni az eszközöket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy szabadok lehessünk.
A szabadság alapja az erő, hogy dönteni tudunk. A háború utolsó hónapjaiban nagyon kevés választási lehetőségem volt, és megszökni sem tudtam. A magyar zsidók az utolsók közt voltak Európában, akiket a haláltáborokba deportáltak, és az Auschwitzban töltött nyolc hónap után, mielőtt az orosz hadsereg legyőzte Németországot, a nővéremet, engem és száz más rabot evakuáltak Auschwitzból, és Lengyelországból Németországon át gyalog Ausztriába indítottak. Útközben különféle gyárakban kényszermunkát végeztünk, és vonatkocsik tetején utazva német lőszert szállítottunk, a testünk élő pajzsként védte a rakományt a brit bombák elől. (A britek ettől függetlenül bombázták a vasutat.)
Amire a nővéremmel 1945 májusában felszabadultunk Gunskirchenben, egy ausztriai koncentrációs táborban – alig egy évvel azután, hogy foglyul ejtettek minket –, meghaltak a szüleim és szinte mindenki más is, akit ismertem. A hátam beleroppant az állandó fizikai bántalmazásba. Éheztem, sebek borítottak, és alig tudtam megmozdulni, ahogy ott feküdtem egy halom hulla közt; olyanok közt, akik hozzám hasonlóan betegek voltak és éheztek, és a testük nem bírta tovább. Nem tudtam meg nem történtté tenni, amit velem tettek. Nem tőlem függött, hány embert löktek a nácik a marhavagonokba és a krematóriumokba, hogy még a háború vége előtt annyi zsidót és „nem kívánatos személyt” semmisíthessenek meg, amennyit lehet. Nem tudtam változtatni a táborokban meghalt több mint hatmillió ártatlan ember szisztematikus dehumanizálásán és lemészárlásán. Csak annyit tehettem, hogy eldöntöttem, hogyan válaszolok a rémületre és a reménytelenségre. Valahogy volt erőm a reményt választani.
De Auschwitz túlélése csak az első része volt a szabadsághoz vezető utamnak. Évtizedekig maradtam a múlt foglya. A felszínen megvoltam, túltettem magam a traumán, továbbléptem. Hozzámentem Bélához, egy tehetős prešovi család fiához, aki a háború alatt partizán volt, Szlovákia erdős hegységeiben a nácik ellen harcolt. Anya lettem, elmenekültem az európai kommunisták elől, bevándoroltam Amerikába, szinte a semmiből éltem, kiemelkedtem a szegénységből, és negyvenéves fejjel egyetemre jártam. Középiskolai tanár lettem, aztán visszatértem az iskolába, beiratkoztam mesterképzésre neveléslélektanból, és doktoráltam klinikai pszichológiából. Már az egyetemi képzésem vége felé, mikor a mások gyógyításának elkötelezett híve voltam, és a klinikai gyakorlatomban a legkeményebb esetekkel bíztak meg – és még mindig bujkáltam: menekültem a múlttól, tagadtam a gyászt és a traumát, bagatellizáltam, megjátszottam magam, próbáltam másoknak megfelelni, és tökéletesen végezni a dolgom, és Bélát okoltam a krónikus neheztelésemért és csalódásomért, és úgy kergettem a sikereket, mintha mindenért kárpótolnának, amit elveszítettem.
Egy nap megérkeztem a texasi Fort Blissbe, a William Beaumont Katonai Egészségügyi Központba, ahol egy nagy presztízsű klinikai szakmai gyakorlatot vezettem, és felvettem a fehér köpenyem meg a kitűzőm: Dr. Eger, Pszichiátria Tanszék. De a szavak egy pillanatra elhomályosultak, és mintha az állt volna ott: Dr. Eger, imposztor. Akkor értettem meg, hogy nem támogathatok másokat a gyógyulásban, amíg magamat meg nem gyógyítottam.
Terapeutaként a megközelítésem eklektikus és ösztönös: a belátás-orientált és kognitív irányultságú elméletek és gyakorlatok ötvözete.
Döntésterápiának nevezem, mivel a szabadság alapvetően a döntésről szól. Miközben a szenvedés elkerülhetetlen és egyetemes, mindig meg tudjuk választani, hogyan válaszoljunk, és arra törekszem, hogy hangsúlyozzam és hadba fogjam a klienseim erejét a döntésre – hogy pozitív változásokat teremtsenek az életükben.
A munkám négy pszichológiai alapelvre épül:
Először, Martin Seligman és a pozitív pszichológia alapján, a „tanult tehetetlenség” elvére – hogy akkor szenvedünk a leginkább, amikor azt hisszük, hogy nincs hatásunk a saját életünkre: bármit teszünk, semmi nem javít az eredményen. Akkor teljesedünk ki, amikor munkára fogjuk a „tanult optimizmust” – az erőt, lendületet és képességet, hogy értelmet és irányt adjunk az életünknek.
Másodszor, a kognitív-behaviorista terápia alapján, annak megértésére, hogy az érzéseinket és a viselkedésünket a gondolataink teremtik meg. A káros, diszfunkcionális vagy önsorsrontó viselkedés megváltoztatásához a gondolatainkon változtatunk; a negatív meggyőződéseinket felváltjuk azokkal, amelyek a gyarapodásunkat szolgálják és támogatják.
Harmadszor, egyik legbefolyásosabb mentorom, Carl Rogers véleménye alapján, a feltétel nélküli pozitív énkép fontosságára. A szenvedéseink nagy része abból a tévképzetünkből ered, hogy nem lehetünk egyszerre szeretetre méltóak és valódiak: ahhoz, hogy mások elfogadjanak és elismerjenek, meg kell tagadnunk, vagy el kell rejtenünk az igazi énünket. A munkám során a feltétel nélküli szeretetet kívánom kiterjeszteni a klienseimre, és afelé terelni őket, hogy felfedezzék, akkor válunk szabaddá, ha nem viselünk hamis álarcot, és nem mások által előírt szerepeket játszunk, és elvárásokat teljesítünk, hanem önmagunkat kezdjük feltétel nélkül szeretni.
Végül annak a megértéséből indulok ki a munkámban, szeretett mentorommal, barátommal és Auschwitz-túlélő társammal, Viktor Frankllal egyetértésben, hogy a legrosszabb élményeink lehetnek a legjobb tanítóink, előre nem látható felfedezéseket katalizálhatnak, és megnyithatnak bennünket új lehetőségek és perspektívák előtt. A gyógyítás, a beteljesülés és a szabadság abból a képességünkből ered, hogy meg tudjuk választani, miként válaszoljunk mindarra, amit az élet hoz, és mindannak, amit megtapasztalunk, jelentést adjunk, és belőle célt nyerjünk – különösképpen a szenvedésünkből.
A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk – olyan döntés, amit naponta újra meg újra meg kell hoznunk. Végül a szabadsághoz remény is kell, amit kétféleképpen definiálok: egyrészt annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, másrészt a kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi történik aztán. A remény lehetővé teszi számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk, és kinyissuk mentális börtönünk kapuit.
Háromnegyed századdal a felszabadulás után még mindig vannak rémálmaim. Emlékbetörésektől szenvedek. Halálom napjáig gyászolni fogom a szüleim elvesztését, akiknek nem adatott meg, hogy lássák, hogy négy generáció emelkedik ki a hamvaikból. A rettenet ma is velem van. Abban nincs szabadság, ha kicsinyíteném, ami történt, vagy ha próbálnám elfelejteni.
De emlékezni és tiszteletben tartani nagyon más, mint beleragadni a múlt iránti bűntudatba, szégyenbe, neheztelésbe és félelembe. Szembe tudok nézni azzal, ami történt, és emlékezni tudok, hogy a veszteségeim ellenére soha nem adtam fel, hogy a szeretetet és a reményt válasszam. Számomra az, hogy annyi szenvedés és erőtlenség közepén mégis dönteni tudtam, igazi ajándék, ami az Auschwitzban töltött időből ered.
Talán helytelennek tűnik ajándéknak nevezni olyasmit, ami egy haláltábor eredménye. Hogy származhat bármi jó a pokolból? Az állandó félelem, hogy kiemelnek a sorból vagy bármikor kirángathatnak a barakkból, és a gázkamrába lökhetnek, a sötét füst, ami a kéményekből szállt, meggyőzően emlékeztetett mindarra, amit elvesztettem, és még elveszíthettem. Nem volt hatalmam az értelmetlen, gyötrelmes körülmények fölött. De arra tudtam összpontosítani, amit a fejemben tartottam. Válaszolni tudtam, nem pusztán reagálni. Auschwitz lehetőséget biztosított, hogy felfedezzem magamban az erőt és a döntésképességet. Megtanultam önmagam olyan részeire támaszkodni, amelyek létéről különben nem is tudtam volna.
A döntés képessége mindannyiunkban megvan. Amikor a külvilágból semmi segítő vagy tápláló nem érkezik, az pontosan az a pillanat, amikor lehetőségünk van felfedezni, kik is vagyunk valójában. Nem az számít a leginkább, hogy mi történik, hanem hogy mit kezdünk a tapasztalatainkkal.
Amikor megszökünk a mentális börtönünkből, nem csak megszabadulunk attól, ami visszatartott, hanem abban is szabadok leszünk, hogy a szabad akaratunkat gyakoroljuk. A negatív és pozitív szabadság közötti különbséget először a felszabadulásunk napján tanultam meg Gunskirchenben, 1945 májusában, tizenhét éves koromban. A sáros talajon feküdtem egy halom halott és haldokló között, amikor a 71. gyaloghadosztály megérkezett, hogy felszabadítsa a tábort. Emlékszem, a katonák szeme döbbenettel telt meg, az arcuk elé kendőt kötöttek, hogy ne érezzék a rothadó hús bűzét. A szabadság első óráiban figyeltem, ahogy a rabtársaim – azok, akik lábra tudtak állni –, kimennek a börtönkapun. Pár pillanat múlva visszafordultak, és apatikusan leültek a nedves fűre vagy a barakkok döngölt padlójára, és képtelenek voltak továbbmozdulni. Viktor Frankl ugyanezt a jelenséget figyelte meg, amikor a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot. Már nem voltunk rabok, de sokan fizikailag vagy mentálisan arra sem voltunk képesek, hogy felismerjük a szabadságunkat. Annyira kikezdett a betegség, az éhezés és a trauma, hogy nem voltunk képesek felelősséget vállalni az életünkért. Alig emlékeztünk arra, hogyan is legyünk önmagunk.
A náciktól végül megszabadultunk. De nem voltunk még szabadok.
Most fedezem fel, hogy a legkártékonyabb börtön a saját tudatunkban van, de a kulcs a zsebünkben. Bármekkora is a szenvedésünk, bármilyen erősek a rácsok, lehetőség van kitörni, bármi tart is fogva.
Nem könnyű. De annyira megéri.
