Nyugi
Advent első vasárnapján lementem a boltba, az idősávom szerint kijelölt időben. Arról hirtelen fogalmam sem volt, a lomtalanítás előtti kaotikus mosókonyhában hol vannak az adventi-karácsonyi díszek, gondoltam is rá, hogy nézek valamilyet a másik boltban, ahol viszonylag olcsón van minden, aztán ha meglesz, maximum lesz kettő szett. Na nem mintha az erősségeimhez tartozna a dekorálás, a fiam általános iskolás korában már rettegtem a téli szünet előtti utolsó tanítási naptól, akkor debütált ugyanis mindig a kézzel készített ajándékunk, amihez nyilván figyelmességből és gazdasági okokból ragaszkodtak a mindenkori osztályfőnökök. Ha mázlim volt, valamilyen apróságot azért vehettünk, mert nem kenyerem megríkatni a gyerekeket a felismerhetetlen kreálmányaimmal. A gyerek meg sajnos ezt a készséget is örökölte tőlem, rá sem támaszkodhattam. Itt a válasz tehát arra is, miért nem én készítem a koszorút.
Az ok, amiért végül elmaradt a vásárlás, az egy galamb volt. Nem rittyentek most egy bibliai történetet köré, ez az időszak nem szűkölködik benne amúgy sem, tehát nem egy jelenés térített el a vásárlástól, hanem az, hogy a lábam elé leszálló galamb szárnyai alá be volt szorulva egy nejlonzacskó, az, amelyikbe a zsemlét szokás rakni és csattogva lebegett utána a Pacsirtamező és Kiskorona utca között. Nem vagyok egy ornitológus alkat, valamelyest tartok is a madaraktól, de ezt a szegényt gondolkodás nélkül szabadítottam volna meg a kéretlen angyalszárnyaitól. Elszállt, megijedt tőlem. Nem tudtam leszedni róla.
Automatikusan hazafelé vettem az irányt, eltérített az eredeti szándéktól ez a dolog, mert azt biztosan tudtam, hogy a pusztulásba repült a szerencsétlen, pár morzsáért, ami a zacskó alján lehetett, az életével fog fizetni. És akkor aztán arra is rájöttem, hogy nem akármilyen adventi üzenet ez, ha megpróbálok a sorok között olvasni: ne vigye el a plasztik a békét. Hogy ne erről szóljon az ünnep.
Szigorúan véve, ha visszaemlékszem a gyerekkorom ünnepeire, tán egy kezemen meg tudom számolni az ajándékokat, amikre emlékszem. Örültem nekik, tudom, de a hangulat, a kuckózás, a béke az, ami igazán megmaradt. Jó, meg az, amikor az anyukám a mise – ahol kórustagként énekeltem – kellős közepén felpattant, magassarkú csizmában végigrohant a székesegyház kövén, hogy majd a mise végére visszaérve közölje: krumplisaláta lesz csak az ünnepi menü, mert a kacsát a sütőben felejtette és szénné égett, mire hazaért. Fogalmam sincs, mi volt a prédikációban az a hívószó, amitől beugrott neki a kacsa. De szeretetben, nevetve ettük az üres salátát a füstszagú albérletben és örültünk, hogy nagyobb baj nem történt.
Nem vettem tehát pótdíszt, sőt, meglehet nagytakarítani sem fogok, csak ahol a papok táncolnak – jó, ahol a három királyok ácsorognak a jászolban. Helyette kuckózom, amikor otthon lehetek, összebújok a fiammal, hálát adok Istennek, hogy ha idén távolról is, de hiánytalan a család, persze lesz azért ajándék is, de remélem a fiam majd a hangulatot viszi tovább.
Mondjuk, kacsát azért nem sütök a biztonság kedvéért.
Nagyon boldog, békés karácsonyt Önöknek, vigyázzanak magukra! És drága háziasszonyok!
Nyugi.
Nuszer Mirjam Johanna
