Két név. Dragomán Györgyével egy művész moziban találkoztam először – senki ne kérdezze, miért ott, talán A fehér király kapcsán. Szabó T. Annáéval az Ünnepi Könyvhéten. Azóta sorra, rajongva olvasom újabb és újabb munkáikat, melyekkel megajándékozzák a nyelv szerelmeseit. Hogy miről kérdezzem őket, nem tudtam, nem is írtam kérdéssort. Az online térben találkoztunk, egymás mellett ültek, néhány perc késéssel érkeztek, Anna írt is sms-t, nézzem el nekik, de közben elő kellett készítenie a rántott karfiolt. Nem bántam, addig levettem a könyvespolcról Beatrix Potter vaskos kötetét, gondoltam, jól jön. Este volt advent előszobájában, és mi beszélgetni kezdtünk.
„A főzés, az más!”
Vendégségben Dragomán Györgynél és Szabó T. Annánál
Fedél Nélkül 2020. december 17. 688. szám
Ez az első alakalom, hogy egy időben jelennek meg köteteik, a Főzőskönyv és a Szabadulógyakorlat.
Dragomán György: Volt olyan, hogy egymás után rövid idő elteltével jelentek meg műveink, a Rendszerújra és a Határ.
Szabó T. Anna: … Rendszerújra és az Ár, a Határ kicsit korábbi. De valóban, most először történt, hogy ennyire szorosan egybeesett a könyveink leadási határideje, és az is érdekes, hogy most először ugyanaz a szerkesztő dolgozott az említett művekkel, egy időben. Ez nagyon jó érzés.
D.Gy.: Most már jó! Nálunk ugyanis egy leadás kétemberes munka, de most mindketten a magunk kéziratával foglalkoztunk, egyedül.
Ilyenkor hogy zajlik otthon az élet?
D.Gy.: Káosz! Káosz, amit aztán rendbe szedünk, majd eltelik két nap és minden kezdődik elölről. Anna ilyenkor mérgesen néz rám, mert azt szoktam mondogatni: megáll az élet. De az életnek néha meg kell állnia! Ilyenkor legszívesebben minden egyes percet írással töltenék, még fogat sem mosnék, persze azt muszáj. Legfeljebb, ha minden kötél szakad, pizzát rendelünk.
Sz.T.A.: Az sem sokat segít, hogy a családi élet rendkívül sűrű. Most a vírus miatt mindig mindenki itthon van, a gyerekek is. Úgy szoktam nevezni ezt a munka-végi feszültséget, hogy tigrisketrec. Márpedig tigrisketrecben nem könnyű az élet.
D.Gy.: Azért is nehéz, amiért ez az utolsó esély arra, hogy jó legyen a könyv. Mert ha nem, akkor annak visszafordíthatatlan következménye van. Ezt emocionálisan nehéz elfogadni, különösen, amikor az ember sajnál határokat húzni. A Főzőskönyvbe, ha mindent leírtam volna, vagy ezerötszáz oldalt tenne ki. Anna kötete is egészen regényszerűre nőtte ki magát. Azért jó lesz ezekre a feszültségekre emlékezni!
Sz.T.A.: Gyurinak igaza van. Az, hogy az ember tudja, mi áll egy mű elején és mi a végén, rendben van, de hogy közben mi történik, rengeteg szerkesztési munka…
Írásról, szerkesztésről, kiadásról beszéltünk. Mi van az olvasással? Olvassák egymást?
D.Gy.: Mindent elolvasunk, amit a másik leír, kivéve a fordításokat és néha a rövid határidős interjúkat, hiszen erre már nem jut idő.
Sz.T.A.: Arra szövetkeztünk, hogy az írásaink is ugyanúgy részei lesznek az életünknek, mint bármi más. Számunkra ez elemi szükséglet. Tizenöt éves korunk óta olvassuk egymást és harminc éve gyakoroljuk a szakmát.
D.Gy.: Nincs még egy ember, aki annyira ismer, mint ő. Ideális társ, ideális szerkesztő. Mindent lát, mindent tud, és ez kölcsönös. Ezért van, hogy jobban érezzük egymást, mint magunkat.
Sz.T.A.: Egyikünk meghúzza a kilazult csavarokat, átrakja a jó helyre a mondatot, és a másik ugyanígy. Itt már nincs vita! Még akkor sem, ha néha aprókat változtatok a szövegén szerkesztés közben. Nemrég beleírtam egy szót, észrevette, és azt mondta, ő ezt soha nem használná. Kicsit ideges lett, végül kihúzta. Néha képesek vagyunk meglepetést okozni egymásnak…
Még hogyan?
D.Gy.: Jó néhány hete még volt egy közös fellépésünk. Igazi, élő közönség előtt! Akkor Anna felolvasta egy korábbi versét, már rég hallottam tőle ezt, nagyon meglepett.
Most a kamera elé teszem Beatrix Potter Nyúl Péter és barátai című kötetének magyar fordítását, Dragomán György és Szabó T. Anna közös munkáját. Huszonöt év házasság után itt szerepelt először egymás mellett a nevük egy könyvben. Közelebb hajolnak a monitorhoz, mosoly kerekedik mindkét arcon.
Közös munka, közös kaland. Nemrég, a Nők Lapja 46. lapszámában – édesanyám hívta fel rá a figyelmem: nézd csak, Aragonnak maszkírozva fotózták le, Annát pedig Beatrix Potternek öltöztetve.
Sz.T.A.: Jó mulatság volt! Szeretünk játszani, szórakozni, olykor csak úgy kibújni a saját bőrünkből, ez legalább olyan természetes számunkra, mint hogy együtt fordítottuk a Nyúl Pétert. Azért azt meg kell jegyeznem, pusztán a véletlen műve, hogy ez lett az első közös könyvfordításunk angolból. Rövid volt a határidő és Gyuri nagylelkűen felajánlotta a segítségét, én pedig boldogan fogadtam. Egyébként a mű azért is fontos számomra, amiért édesapám biológus, ez a könyv pedig nemcsak szép, de tele van növényekkel, ezeket nagyon szeretem.
D.Gy.: Jó volt újra együtt gyereknek lenni – hogy én is hozzászóljak a beöltözéshez. Ami pedig a könyvet illeti: házasságunk elején, emlékszem, sokat fordítottunk együtt cikkeket, és ez a közös munka abba a korszakba vitt vissza. Szép volt!
Közben Anna feláll, elnézést kér, de a karfiol. Már-már furcsa az egymagában ülő Dragomán György.
Szoktak közösen főzni?
D.Gy.: Mi?
Igen.
D.Gy.: Hogyne!
Anna visszajön a konyhából.
Sz.T.A.: Gyuri szenvedélyesen főz, én csak szokásból. Számára ez egyszerre kikapcsolódás és örömforrás.
D.Gy.: Ma például arra ébredtem, hogy gyömbért fogok konfitálni, végül megsütöttem kacsamellel, nagyon finom lett, igaz, szép már kevésbé, de ki bánja? Mindig lehet gyakorolni.
Nekem egyébként is állandóan a főzés körül járnak a gondolataim. Az írással az a baj, hogy nem kifejezetten fizikai cselekvés és nincs azonnali, kézzelfogható eredménye, sokszor csak hetek, hónapok múlva.
De a főzés, az más! Bemegy az ember a konyhába, elkészít egy húslevest, és mire kész, történt valami, ami megfogható, megszagolható, megízlelhető, megehető. Így a főzés kiegészíti az írást, ugyanakkor vigyázni kell vele. Főzés közben nem lehet írni és írás közben nem lehet főzni – csalni csak akkor ér, amikor a szerző Főzőskönyvön dolgozik.
Mi lesz karácsonykor az asztalon?
Sz.T.A.: Ezt még nem is tudom. Ami biztos, hogy idén másképp ünneplünk, mint a korábbi években, hiszen csak a szűk család fog az asztal körül ülni. Emiatt nagyon szomorú vagyok! Illetve már ez a tény, hogy negyed annyian leszünk, mint általában, sok fejtörést okoz a karácsonyi vacsora terén is, mert amikor sokan vagyunk, sokféle étel készül, hogy mindenki találjon kedvére valót: hideg, meleg fogások. De hal nincs! Legalábbis nem úgy, ahogy máshol. Erdélyben nem volt szokás a halászlé, ezért nálunk sem része az ünnepi menünek, nálunk lazacleves van.
D.Gy.: Anna, a Beatrix Potter könyvben van egy jó recept!
Sz.T.A.: Hát persze, a húsos pite! Köszönjük! Megvan a menü! Erről eszembe jut egy kedves emlék, amikor Angliában töltöttem három hónapot Shakespeare szonetteket kutatva, vettem egy vajtörőt. Jól fog jönni a pitéhez…
D.Gy.: A vajas tésztákhoz mindig jól jön! De önmagában a vaj is mindig jól jön! Máig a vajas pirítós kenyér a kedvencem!
Egyszerű, mennyei!
A nélkülözésről mit gondolnak?
Sz.T.A.: A hajléktalan sorsra jutott emberekről, most, ebben a helyzetben, karácsony előtt? Az jut eszembe, hogy évekkel korábban az Életosztás című darabhoz kellett szövegeket írnom mélyszegénységben vagy fedél nélkül élő emberek történeteiből. Egyszerre volt megrendítő és felemelő az a méltóság, ami ezekből az emberekből áradt, amikor egy éjszakai piacon ők is részt vettek az előadásban. Életem legszebb élményei közé tartozik. Mert én csak így, az írással, a művészet eszközeivel tudok érdemben cselekedni a nélkülözőkért. Gyuri, emlékszel, amikor egyszer szomorkodtam valamiért, és az akkor kétéves fiunk vigasztalásul feltette a kérdést: „Anya, örülsz, hogy van a házon tető?” Nem tudom elfelejteni! Ez azóta egy viszonyítás számomra, különösen, amikor a tisztelet és a lelkiismeretfurdalás keveredik bennem, most, ebben a helyzetben, karácsony előtt a nélkülözőkre gondolva – hiszen fölöttünk mindig volt fedél.
D.Gy.: Gyerekként viszont mindketten megtapasztaltuk a nélkülözést is, hiszen a nyolcvanas évek közepének Romániájában még a kenyérhez is nehéz volt hozzájutni, jegyre adtak mindent. Ebből pedig megtanultuk, hogy minden esetleges és hálát kell adnunk azért, amink van, a legkisebb dolgokért is, ajándékként tekintek mindenre.
Hogy miként tekintett Dragomán György és Szabó T. Anna a rántott karfiolra, nem tudom, nem kérdeztem. Az interjút a konyhában írtam meg, kézzel, szigorúan elhatárolódva a főzés gondolatától, egy üzenet mégis megzavart: „finom lett a kalács!”. Még az interjú után döntöttem úgy, a kelleténél több vajat teszek bele.
Werner Nikolett