Tónit gödörásás közben ismertem meg.
A gödröt Tóni ásta, én felügyeltem.
– Hörderlin ist für Ihnen unbekannt?… – kezdtem volna, de Tóni kizárólag angolul volt hajlandó társalogni, mint ez később kiderült, ha komoly dolgokról esett szó.
Ezt tehát nem értette, persze a viccet sem, de bármit is mondott – mert azt én nem értettem –, kellett, hogy valami veleje legyen, mert hosszan, és barátságosan és nagyon komolyan ecsetelt valamit a gödörből fel-fel tekintve, ékes kényeskekedő oxfordi kiejtéssel az ajkán…
– Őrült beszéd, de van benne rendszer – gondoltam.
Kezdett érdekelni a pasas…
Tónit – ajánlásra – igen csekély órabérért vásároltam egy szuterén – igazából szenespince – bokamagasságban nyíló pinceablakán át néhány napja. Ott lakott, görnyedve kötöttem az üzletet.
Szép meleg nyári nap volt, a gödör valami vízvezetékhez kellett a kertben, gondoltam, pihenjünk egy kicsit, behívtam hát egy cigarettaszünetre, meg valami frissítőre… Alkoholt egyáltalán nem iszik, cigaretta helyett pipára gyújtott, a kávét szívesen fogadta.
Rájött, hogy az angolját nem értem, így hát közös nyelvünket használtuk – kicsit fanyalgott ezen ugyan –, megtudtam többek között, hogy kizárólag főtt krumplin, és néha tejbegrízen él, amit maga főz. Húst az arra ténfergő és bentlakó macskáknak vásárol. Egy toprongyos biciklin közlekedik, vagy futva, vagy gyalogosan.
Egyre többet beszélgettünk, illetve inkább egyoldalú volt a társalgásunk, ő beszélt, sokat, és mindenfélét… hagytam, keverje az angollal, se ebből, se abból nem értettem túl sokat.
Sokat bölcselkedett, összevissza mindenféléről. De a sok beszédből néha kiragyogott valami nagyon, nagyon érdekes gondolat, amiért érdemes volt végighallgatni akármeddig, akár órákon át.
És mindig úgy voltam vele, hátha mond megint valami nagyszerűt… és érdemes volt sokszor kivárni.
A fixált elmebeteg és a zseni tökéletes elegye.
Egyébként a mániája az angol nyelv ismeretének tökélyre fejlesztése volt. Azonkívül, ha összegyűjtött valamennyi pénzt, repült, amerre angolul beszéltek a népek. Kicsit, vagy jócskán szakadtan, egyáltalán nem szalonképesen, de ment. Néha vissza is akarták toloncolni, nem hitték el neki, hogy turista, és nyelvjárásgyűjtő. Őszintén szólva, tényleg nem az látszott rajta.
De Angliában azt sem hitték el, hogy nem angol, Ausztráliában, hogy nem auszi, Kanadában, hogy nem kanadai, és így tovább. És itthon sem, ha bármilyen angolfélével váltott alkalmi szót, hogy nem a saját falujukból való.
Régebben még szépirodalmi fordításokkal is megbízták alkalomszerűen, saját bevallása szerint egyszerre kettőt, két gépírónőnek is diktált. Olvastam néhány fordítását, az angol eredetit persze nem értettem, de a magyar fordítása választékos, gyönyörű volt.
Egyszer csak úgy benézett hozzám, ajándékba hozott egy doboz fagylaltot. Ezt valami kevés pénz mellett munkadíjként kapta egy fagylaltgyártó gép gépkönyvének teljes fordítása fejében. Tömény műszaki szakszöveg volt.
Elolvastam én is, magyarul tökéletesen érthető volt a gép működése, karbantartása, minden… egyedül Tóni nem értette, mert a gépet nem értette. Ő csak fordított, pontosan.
Fordítóirodákban becslésem szerint százezreket kértek volna érte, Tóni kapott párezer forintot, meg két doboz félkilós fagyit. Meg kell hagyni, azóta sem ettem ilyen finomat.
Jó barátom.
Múltkor meglátott a kávézó teraszán, leült mellém, meghívtam egy kávéra, beszélgettünk egy kicsit, engedelmével lefényképeztem, de kértem, ne csinosítgassa már magát a portréjához, nem érettségi tablókép lesz…
A kávés kisasszonyok kikukkantva a hidegbe, kicsit furcsán néztek rám.
Nem szabadkoztam.
Engem ismertek, ennyi elég.
