Tisztelettel jelentem, nem sört iszom, hanem tejet. Nagy kár, hogy sehol sincsen tejbár. Söröző, szeszivó, borozó és Jól Berúgó kricsmi van bőven, de tejivó nincsen. Kár, kár, ez bizony nagy kár.
Az átkosban volt. Pécsett kőhajításnyira a Széchenyi tértől, a Jókai téren, diákok kedvenc találkozó helyeként is funkcionált. Közel volt a mi Hunyadi utcai kollégiumunkhoz. Központi helyen, alig ötven méterre a másik irodalmárról, Garay Jánosról elnevezett szekszárdi tértől szintén tobzódni lehetett a finomabbnál finomabb süteményekben, és mellesleg tejet, kakaót, tejeskávét ihatott az ember. De minden valamire való városban akadt ilyen intézmény akkor, az átkosban.
Most miért nincs? Megsúgom Neked Kedves Olvasó, de ígérd meg, elmondani senkinek sem fogod eme nagy-nagy titkot. Mert a titkosszolgálat mindenhova betette a fülét. Aztán meg majd mindenhova beteszi a kezét, hogy kézbe vehesse a másként gondolkodók fülét. Tehát jobb az óvatosság.
Szóval, azért nincsen tejbár, mert a tejnek alacsonyabb az áfája, mint a szesznek. Jajám, apukám, anyukám, kevesebb az áfája, ráadásul jövedéki adó sem terheli. Már pedig kell ám a bevétel a kormánynak. Ugyanis „újabb stadionépítések bukkantak fel a láthatáron”. Pedig sokkal jobb lenne, ha százezer néző bukkanna fel végre a lelátókon. Mert bizony előfordult az a ferde szégyen, hogy egyik baromira favorizált NB egyes csapatunk sok-sok milliárdért épített stadionjában mindössze nyolcvanhét fizetőnéző szurkálta el semmit érő idejét. Igaz, segítségükre sietett kétszáz kivezényelt diák, akik persze örültek, hogy lóghatnak az isiből. No és a nyugdíjasok sem hagyták cserben a hazát. De mégis. Ez bizony skandallum a javából. Égbe kiáltó botrány.
Én viszont akkor sem mennék ki Magyarországon focimeccsre, ha fizetnének érte. Utoljára 1982-ben, (vagy 83-ban volt?) néztem meg a Népstadionban egy kettős rangadót, Vasas-Honvéd 2:2, Újpest-Ferencváros 4:1. Azóta nem mentem ki a legígéretesebb rangadóra sem, már akkoriban sem, amikor még jó futballt lehetett látni szép hazánkban, mert azon az előbb említett találkozókon gyalázatosan viselkedtek a nézők. Szidták egymás anyját, és még tettlegességre is sor került.
Manapság meg a magyar foci valahol a béka popsikája alatt tengődik. Különben is, az a helyzet, hogy én fradista vagyok, nem pedig mazochista, eszemben sincs nézni, miként verik a futballozni tudó külföldi csapatok négy-öt góllal a mi „legjobbjainkat”. Arra meg végképp nem vagyok kíváncsi, mit küszködnek össze a fiúk a rosszabbnál rosszabb hazai csapatok ellen. Ja, és tévében sem érdekelnek a botlábúak.
De térjünk vissza a nem létező tejbárba. El kell mondanom, él bennem a remény, hogy a jó tündér nem henyél, jön, megy, intézkedik, és lássatok csodát, tejivó nyílik Óbudán.
Úgy legyen!
2020. október, második díj
