A csodálatos Mandarin
A kis cirkusz teljesen megbénította a forgalmat, pedig mindössze egy rozoga Fordból és egy plakátokkal, hangszórókkal, feliratokkal, vigyori majmokkal, légtornászokkal, bohócokkal és grimaszoló kutyapofákkal feldíszített lakókocsiból állt. A sárhányókon, a kerekeken és a lakókocsi ablakain jókora piros ákombákom betűkkel ez állt: „Mandarin cirkusz”.
Nápoly közelében járhattunk, délután volt. A szélvédőn keresztül is vakított, perzselt a nap. A városból menekült az autókaraván. Lehetetlen volt megelőzni a cirkuszt, pedig még sötétedés előtt el akartam érni Paestumig, megnézni a napkorongot, ahogy a görög templom oltára mögött begurul a tengerbe, akár egy nagy piros ostya.
Nápoly ijesztő autó- és embertömegében, kikötő- és piaczűrzavarában, a fullasztó benzingőzben szem elől tévesztettem a cirkuszt. Az állomás környékét szirénázó rendőrautók zárták le, följebb temetési menet állta az utunkat, mégis megkönnyebbült sóhajtással kerülgettem a biciklistákat, és nyomtam a gázpedált csuromvizesen, mikor végre rátaláltam a városból kivezető útra.
Az utolsó pillanatban nyakon csíptük a napot, ahogy a tengerbe csusszan. Megbámultuk az idő szaggatta, csipkés oszlopokat, amelyek mintaszerű csatasorban, hűségesen és kitartóan őrzik a múlt időket és a bámészkodó füvekkel, törpe bokrokkal, nagy fejű, tudós virágokkal körülcsodált szivacsos, évezredes macskaköveket.
Padova, Bologna, Firenze és Róma szédülete után egy unalmas kis falut kívántunk estére, a paloták, síremlékek, szobrok, templomok, freskók izgalma után a tenger nyugalmát, a szűk utcák visszhangzó dudakoncertje, motorbőgése után a szél fuvolázását és a hullámok lafatyolását. Az országútról letérve találtunk is egy kis települést, és egy név nélküli kis panziót halszaggal, virágoskerttel, pufók, fülig érő szájú mamával. Ablakunk a strand homokjára nézett, és a tenger szürke végtelenjére.
A falucska fő- és egyetlen utcája talán húsz házból állt, az utca végén egy kápolna és egy kör alakú, füves rét: játszótér, futballpálya, piactér, szükség szerint. Itt a helyünk. Ezt kívántuk. Talán csak a csend hiányzott. A kápolna kis harangja csengett-bongott, edények csörömpöltek, a szomszéd házban rövid vezényszavak után két jókora pofon csattant, aztán hosszantartó bömbölés, a parti homokra vidám társaság telepedett hűsölni borral, gitárral, messze hangzó énekhanggal, a földszinti konyhában pedig házinénink sütött-főzött áriázva.
Boldog, ünnepi hangulat lengett körül minket. Naptáron kívüli, nyári karácsony. Nagy fatálat rendeltünk vacsorára a tenger gyümölcseivel. A tálon minden volt, amit a titokzatos víz megterem: sokféle, soha nem látott alakú hal, rák és pók, kagyló és polip, és ha egyszer ünnepelünk, hát falernumi bort is ittunk, hozzá sajtokat ettünk.
Nyolc óra lehetett, mikor megpofásodva kiléptünk kis panziónk családias étterméből. A főutca nyüzsgött, mint egy tébolyult hangyaboly. A templomtéri izgatott készülődéstől nem lehetett a tenger felé menni, zene szólt, rakosgatták a székeket, lampionokat kötöttek a fákra, mindenki kapkodott. Közelebb értünk. Felkiáltottam. A téren az öreg Ford állt, mögötte a lakókocsi feliratokkal, vigyori majmokkal, bohócokkal, légtornászokkal és mosolygó kutyafejekkel, a sárhányók és a kerekek piros betűi büszkén hirdették, hogy ide is megérkezett a Mandarin cirkusz, a hangszórók pedig szétkürtölték, hogy a csodálatos előadás kilenc órakor veszi kezdetét. Belépőjegy felnőtteknek száz líra, gyermekeknek, katonáknak ötven líra.
A cirkuszhoz négy ember tartozott. Egy szigorú úr és egy idősebb hölgy; férj-feleség, a tulajdonosok, aztán egy húg, vénlányforma fekete klottruhában, és egy unokaöcs, olajos képű, összenőtt szemöldökű, sötét fickó. Ők alkották a direktóriumot és egyben a társulatot is. Jegyeket árusítottak, pénzt számoltak, rendezkedtek. Mi már helyet foglaltunk, vártunk. Harmincfőnyi becsületes, fizető közönség és még tizenöt-húsz fákon lógó, villanypóznákra kapaszkodó, ablakokban potyázó gyűlt össze.
Egy jókora magnetofon helyettesítette a zenekart. A recsegő nyitány után berobbant a foltozott szőnyegekkel fedett porond közepére az ősz úr, immár parádés aranyfrakkban, cilinderben, mikrofonnal a kezében. Sok csodát láthatunk itt ma este, és a sok csoda közt is a legcsodálatosabb a kutyacsalád és a családfő, Mandarin, a kutyaprofesszor, a világszám. A csodálatos Mandarin!
Hát lássuk! A műsor egy nápolyi tréfával kezdődött, ha jól értettem, egy vendéglőben játszódott, és azon folyt a vita, hogy ki kapjon előbb enni. A direktor és a felesége élethűen veszekedett. A vita végén a direktor a nyomaték kedvéért egy zacskó lisztet öntött a direktorné fejére.
Ezután zsonglőrmutatvány következett. Meglepődve láttuk viszont a még mindig lisztes fejű direktornét, aki égő gyertyát tett egy labdára, majd az egész rakományt a fejére illesztette, és tétovázva lépegetett körbe-körbe. Váratlanul azonban viharos szél söpört végig a porondon, a gyertyát kioltotta, a bezárt kutyák vad ugatásba kezdtek, mire a direktorné idegesen leejtette az egész építményt, sikkesen pukedlizett, és eltűnt a kopott paraván mögött. Rövid tanácskozás, parancsszavak, halk veszekedés, majd az unokaöcs pattant elő tornacipőben, tigriscsíkos gatyában, nyakában lánccal, ezernyi zsuzsuval, és máris lóbálni kezdte magát a nyújtón, amelyet két közel álló fa közé akasztottak. Kelep és lengés, tótágas és lábon lógás, hajlongás, taps, szaltó, flikflak, újabb hajlongás, újabb taps. A paraván mögül észrevétlenül besomfordált középre a jegyszedő néni, finoman meghajolt, aztán legnagyobb rémületünkre ledobta magáról a fekete klottruhát, és boldogan cigánykerekezett, kézen állt, csinált egy spárgát, majd az öcs karjaiba kapaszkodva együtt hintáztak, pörögtek, forogtak a nyújtón. Eközben elért minket a vihar, villámlott, dörgött, és így még méltóságteljesebben vonulhattak le a porondról a levegő hősei. A direktor icipici hegedűn szomorú dalt cincogott. A lírai hangulatba azonban belemasírozott az asszony, iszonyú csörömpölést csapott egy nagydobbal a hátán, cintányérral a kezében, síppal a szájában. Kiabáltak egy sort, az asszony sértődötten kivonult, a férfi ismét hegedülni kezdett, az asszony újra bemasírozott, a férfi dühösen előkapott egy vízipisztolyt, és lelőtte a feleségét, aki még haláltusájában is dobolt, cintányérozott és fütyült. A férfi ordított, a magnó recsegett, a kutyák a lakókocsiban türelmetlenül csaholtak, az ég dühösen mordult, teljes volt a zűrzavar. A házaspár fújtatva lepakolta a zeneszerszámokat, és pusmogva egy vastag, zöld kötelet feszített ki, talán harmincöt centiméterre a földtől. Megint az unokahúg libegett be, megilletődve, bikiniben, egy pohár vízzel a kezében. A poharat homlokán egyensúlyozva átcsúszott a kötél alatt, bámulatra méltó hajlékonysággal. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk. Sikerült. Felegyenesedett, levette fejéről a poharat, csodálkozva ránk nézett, aztán nagy kortyokban kiitta a vizet.
És végre megérkeztek a cirkusz hősei. Előtte azonban még egy rövid jelenet, párbeszéd, himnusz- vagy hőskölteményféle a kutyákról, a Mandarin famíliáról. Az unokaöcs szónokolt, még mindig tigriscsíkos nadrágban, és a vénkisasszony alig hallhatóan kontrázott, a bikini fölött már ismét fekete klottban. A direktor csődült be új, fényes, piros zakóban, és a direktorné patinásan csillogó, mélyen dekoltált estélyi ruhában, frissen vakolva, maradék liszttel a hajában. Mögöttük két aprócska foxi kacsázott, egyikük vasalt nadrágban, zakóban, girardiban, a másik kis görbe lábú tüllszoknyában, fátyolos fejdísszel, és egy régi keringő hangjaira táncoltak, bukdácsoltak kényszeredetten. A direktor büszkén hordta körbe tekintetét. A direktorné gügyögve tipegett, pörgött a kutyák körül, és kacagott, villogtak az ezüstfogai. Aztán két újabb kutyaművész érkezett csíkos dresszben, nagy pöttyös strandlabdával. Futballmeccs! Böködték, lökdösték az orrukkal a labdát, közben fölbuktak, szétgurultak, aztán erőt gyűjtve hajtottak újra a kapuk felé, a direktor harsogva sípolt, a direktorné sikongott, a vénlány körmét rágva drukkolt mindkét csapatnak, és végre begurult a labda a kapuba. Mindnyájan boldogan hajlongtak, és a játékosok kaptak egy-egy cukrot. Az eső szemerkélni kezdett, a közönség a helyén maradt.
Feldübörgött a bevonulási induló az Aidából. Az unokaöcs udvariasan széthúzta a függönyt, és végre megláttuk Mandarint. Kék frakkban, bugyogóban, cilinderben, kék propellerrel a nyakában. Az induló ütemére ünnepélyesen körbelépegetett a porondon.
A társulat szerelmesen, elhomályosult tekintettel bámulta, míg ő masírozott, katonásan körbe-körbe, egyszer, kétszer, tízszer, hússzor. Tapsoltunk. Mandarin bólogatott, szomorú szemmel. Aztán számolt. Összeadott, kivont, pontosan ugatva az eredményt, de az ég minden dörrenésénél remegve kushadt a földre, összezavarta a számtanpéldát, szemeit könyörögve a direktorra emelte, aki azonban nem engedett meg semmilyen rendbontást, szigorúan elölről kezdte az egészet. A zene elhallgatott. Néma csendben készültek a nagy mutatványra. Két ülőke állt a porondon, a direktor csettintett, Mandarin fölpattant az egyikre. A direktorné egy fekete sállal bekötötte a kutya szemét. Az unokaöcs berohant egy égő karikával, mindenki feszülten figyelt, Mandarin remegett.
– Mandarin átugorja a lángoló, tüzes karikát! – üvöltötte a mikrofonba a direktor. – A mi Mandarinunk! – fuvolázta a lisztes direktorné. – A mi csodálatos Mandarinunk! – sikkantotta szinte egyszerre a paraván előtt a tigriscsíkos unokaöcs és elbújva a légtornászlány.
A kutya nem mozdult.
– No, Mandarin! – bokszolt kedélyeskedve a kutyába a direktor.
– Rajta, drágám! Mandarin, édes! – lökdöste a széket hisztérikusan a direktorné.
A bekötött szemű kutya azonban nem mozdult, és olyan elszántan ragaszkodott a székéhez, mintha soha többé nem akarna lejönni onnan. A karika közben sisteregve, sercegve lángolt a tigriscsíkos kezében. Ekkor hatalmas villám szakította ketté az eget, amit iszonyú csattanás követett, és Mandarin eszét vesztve, egyetlen ugrással vágódott át a porondon, a publikumon, és szűkölve, vonítva, szinte nem is érintve a homokot, repült, úszott a levegőben a tenger felé, végül eltűnt a part sötétjében. – Mandarin! – recsegte röstelkedve, rekedt hangon a direktor, és vészjóslóan füttyentett, a direktorné sóhajtozott, az olajos képű bocsánatkérő hajlongás közepette elindult a part felé visszaparancsolni a szökevényt, rémült arccal a vénlány is kiállt a homokútra, és alig hallható egérhangon cincogta:
– Mandarin, drága kicsi Mandarin!
Korán keltünk. Hajnalban kellett visszaindulni Rómába, hogy kijátsszuk a nap és az aszfalt perzselését, a tikkasztó szelet, a hűtővíz túlmelegedését, a hőgutát.
A földszinti konyhában ismét vidám énekszó mellett sült a pizza, forrt a tej, főtt a kávé, aztán csomagolás, úszás, reggeli, fizetés, indulás. A templomtéren a hajnali ködben riadtan csodálkozott a cirkusz. A kint felejtett lampionok szégyenlősen bújtak a felkelő napsugarak elől, a festett majmok, légtornászok, bohócok most szomorúan, kopottan bámultak maguk elé. A direktorné papírcsutkákra csavart hajjal, sápadtan ült a lakókocsi lépcsőjén, cigarettázott, nem mosolygott, fel sem emelte a fejét, ahogy elmentünk mellette. A légtornász vénlány reggelit kotyvasztott a kutyáknak. Messziről, a nádas felől a direktor és az unokaöcs rekedt kurjongatását hozta a szél:
– Mandarin! Mandarin! Hol vagy, Mandarin?
Az országúthoz értünk. A lábasnyi kaktuszlevelekben állt az éjszakai esővíz. Visszanéztünk az ébredő falucskára. A kémények már pipáztak, megszólalt a kápolna kisharangja, mi pedig elindultunk újra az „Örök Város” felé. A sztrádán süvítettek, özönlöttek a kocsik. Beletapostam a gázba, bekapcsoltuk a rádiót. Milyen furcsa jó érzés, hogy régi ismerősként vár vissza a Szent Péter-bazilika, a Mózes-szobor, az utcák és a kutak, a Navona tér piktoraival és meditáló hippijeivel, a pápaszemes fűszeres bácsi a Via Accursio sarkán és a borozó a Trasteverén, és előttünk van még Velence, a meseváros, gondoláival, titkaival, a riókkal és a lagúnákkal…
– Hol lehet az a bolond Mandarin?
