687. szám Széppróza

Csicsó

Szerző:

„Gigi, gyere, menjünk be Makosra!” A Sánchegy utcából Csicsó, a barátom kiabált le a löszfal lábánál fekvő udvarunkba. Kimlingről mentünk csajokat hajtani. Akkortájt ezt így mondtuk.

Csicsó nálam négy évvel idősebb, olvasott, jó dumás, sportos fiú volt. Fölnéztem rá. Ha az Imsós-erdő melletti réten egy-egy focimeccs közt birkóztam az Uhrin Ferivel, Csicsóék mindig nekem drukkoltak.

Elsőáldozásom napján, délután avattak kisdobossá. Ő volt az úttörő ajánlóm. Utána meghívott a presszóba valamilyen üdítőre, ez meglepett, mivel ilyenkor ez nem volt szokás és tudtam, mennyire szegények. Kilencen voltak testvérek. Az alkoholista apa állandóan gyepálta őket, anyja túlbuzgó katolikus. Egyik nővérét, Bolond Rószit, akit Kuka Rószinak is hívtak – csak artikulálatlan hangon, üvöltve tudott beszélni – , minden évben teherbe ejtette egy arra utazó idegen vagy egy közeli szomszéd. Bátyját, Lajost – így mesélte – Németországból, rokonoktól hazafelé jövet amerikai katonák lökték ki egy vonatból. Élete végéig sántikálva járt, persze ő is alkoholista lett. Másik két öccse öngyilkos lett.

Csicsóval könyvekről beszéltünk job­bá­ra és hajtottuk a csajokat a makosi bulikban, a strandon. Rózsaszín nadrágban járt, akkurátusan kisimítva, összehajtva rakta le a strand gyöpére. Izmos alakja bámész tekinteteket vonzott.

Egyszer egy gimnazista osztálytársammal összehoztam. Az Imsósban bóklásztunk. „Mért nem viszed föl hozzátok?” kérdeztem. „Te ezt nem érted.”

Meglepett, mikor pár nap múlva mondta: „Hát a szegénységünk miatt.” Furcsálltam, minket sem vetett föl a jólét.

„Hiszel Istenben?”, ezt Varjú Pista bácsitól, plébánosunktól jövet kérdezte, ami nem is volt kérdés gyerekkorom óta, de akkor jól belegondolva, csak azt mondtam: nem.

15 évesen, kollégista koromban megszűntek az esti imáim, vele együtt a vánkosmelegű isten is eltűnt. Hát igen, akkor még nem voltam isten után kutakodó, őt kétlő, ínségében szenvedő unott felnőtt.

Csicsó mezőgazdasági szakiskolába járt, utána bezsuppolták katonának, majd fölszippantotta, elnyelte Budapest.

„Úgy szégyellem a pofám” kezdte egy alkalommal, mikor hazajött.

„Selyemfiú lettem, aranynyakláncos öreglányok tartanak el, kávézókban találkozunk, utána pénzért megyek a lakásukra.”

„Olvastál már Stendhalt, Tolsztojt?” váltott hirtelen, s odaadta a Pármai kolostort és a Feltámadást. Bár faltam a könyveket, ezeket nem olvastam. „Stendhal tudta, hogy nem szép férfi, mégis imádták a nők, mert ő is imádta őket.” fejezte be ajánlását.

Már főiskolára jártam, legközelebb Capuából küldött képeslapot.

„Ott hagytam azt a rohadt országot.” (később elmesélte, állandóan figyelték, III/III-asnak próbálták beszervezni, mivel egy BM-es főtiszt gyermeke volt a szeretője). Grafikus barátjával Jugoszlávián keresztül jutottak Olaszországba.

Los Angelesbe került, fodrász lett, majd elkezdett festeni (ebben lehet hatással volt rá disszidens társa). Képei kelendőek lettek, sikere volt. Több kiállítása. Ha nem is élt jómódban, de el tudta magát tartani, és megvolt a festékre való. Csicsó képeit sajátossá tették élénk, Csontvárys színei, Dalit idéző merész, asszociatív formái és a gyerekkorból hozott kimlingi táj tiszta bája.

Fél évig élt Spanyolországban is, ajánlólevele volt Dalihoz, de megriadt, mikor el kellett volna indulnia a tengerparti ranch-ba. Más alkalommal egy híresség vele együtt vette át Grammy-díját Holly­woodban. Büszkén mutatta az erről készült képeket.

Kétszer volt itthon.

Meghívtam pestszenterzsébeti lakásomba. „Mexikóban a szegények laknak így”, kezdte „az amerikai csórók jobb körülmények között élnek.”

Mentünk a 30-as villamossal, a nyári hőségben rezgett a levegő a szinte párálló beton felett, a rozsdamarta vasépületek, mint megvakított óriások álltak.

„Úgy látom, ragyognak a tárgyak” szólalt meg, „a fejünk felett futó olajvezeték nem alumíniumból, átlátszó üvegből van, vér folyik benne, akár az erekben, élet, lüktetés.”

Másodjára egy mexikói táncos fiúval jött. Ő falunk plébánosától kérte a keresztség felvételét.

Már visszautaztak, mikor megtudtam, barátja végóráit járja. AIDS-es beteg. Húsz oldalas levélben leírta: Ő is AIDS-es már évek óta. Gyerekkorában rontotta meg egy családtagja. Később tudta a rendőrség is, hogy saját neméhez vonzódik. Figyelte, zsarolta, ezért kellett elhagynia az országot.

Levelét másolatban kaptam meg, elküldte családtagjainak is.
Eszembe jutott egy amerikai író gondolata: minden ember olyan, mint a Hold, az egyik fele sötét, láthatatlan. Ezután látható volt Csicsó eltitkolt énje. Levélben, telefonon zavartalanul beszéltünk erről is.

Gyakran felhívtam, felhívott: „Éppen festek, vagyis imádkozok” szólalt meg ilyenkor, egyre rekedtebb hangon. „Tudod, Giotto mindig térdelve festett, már olyan gyenge vagyok, lassan én se tudok másképp. Alig bírom fogni az ecsetet.”

„Mindig Krisztust festem, csak ő van, ami más, az képmutatás.”

„Hamarosan meghalok, intézd el a temetésem, száz különböző színű léggömböt eresszetek fel a kimlingi templom előtt. Mozart Requiem-je szóljon, a halotti beszédet megírom, majd olvasd fel. Vidám temetés legyen! A magyar államra hagyom a képeim, menj el a Kortárs Művészetek Házába, intézd el, kérlek.”

„Én magatehetetlen vagyok, égnek a csontjaim, járni se tudok.”

Váratlanul megkérdezte:

„Te, mit jelent a Csicsó szó?”

„Szegények eledele, talán Erdélyben hívták így, valami krumpliféle.”

Nemsokára jött a halálhíre.

Ott voltam a temetésén Kimlingben.

Kapcsolódó írások