687. szám Sztárinterjú

Parti Nóra

Szerző:

Parti Nórát színházkedvelő barátaim unszolására arra kértem, válaszoljon néhány kötözködősnek tűnő kérdésükre is, így aztán az ő kíváncsiságuk is rányomja bélyegét erre a beszélgetésre.

„A színház gyógyír”

Interjú Parti Nórával

Fedél Nélkül 2020. december 03. 687. szám

Pályád elején A „Chacho Rom – Az igazi cigány” című film után, melynek egyik főszereplője voltál, találkoztál azzal a kérdéssel, hogy valójában mennyi roma vér csörgedez az ereidben? Erre a kérdőjeles feltételezésre talán a Maladype Színházhoz való egykori kötődésed is ráerősített, hiszen alakulásakor a társulat cigány-magyar színházként került be a köztudatba.

Jogos a kérdés, mert rögtön megtaláltak egy ilyen szereppel, és gyanút fogva én is megkérdeztem otthon, mi a pálya családi vérvonal kérdésében. Az volt a válasz, hogy jól tudtam eddig, vagyis egyik ágon sem tudunk roma ősökről. Viszont hajdúsági, püspökladányi lányként biztosan hoztam egy olyan habitust, ami a romák kicsit harsányabb, szabadabb mentalitására emlékeztet.

A nagyon jellegzetes, sokak véleménye szerint kimondottan erotikus hangod és beszédmódod is alföldi örökség lehet?

Ott nőttem fel, szeretem azt a vidéket és a mai napig büszke vagyok rá. Sose akartam pestiesíteni azt a fajta kiejtést, hanghordozást, amit a szűkebb kis hazámban tanultam. Mint ahogyan a debrecenieknek megfigyelhető a „szélesszájú békás” „e” hangjuk, egy nagyobb tájegységnek még manapság is lehet olyan tájszólása, ami csak az ott élőkre jellemző. Lehet, hogy te is ezt hallod, de ez nem baj, sőt, örülök neki.

A Jófiúk sorozat egyik jelenetében főzés közben az orgazmus hangjait produkálod egy szextelefonos szolgáltatás keretében. Van olyan ismerősöm, aki ezt mentette le a telefonjára és néha a barátainak is bejátszotta, amikor felhívta őket. Ez benne volt a forgatókönyvben vagy rögtönözted?

Benne volt a forgatókönyvben, de könnyen ment, csak egy rövid próba előzte meg. Ennek a pasikat kedvelő, de két felnőtt fiút nevelő nőnek ilyen a karaktere: vagány, ám a családot is el kell tartania, így aztán beleillik az életvitelébe, hogy némi plusz pénz reményében répapucolás közben lebonyolít egy-két szextelefont. A filmben még a barátnőmet is – akit Pokorny Lia játszott – meggyőztem róla, milyen könnyű kis pénzkereset. Remélem, a filmen is meglátszott, milyen jól éreztük magunkat a forgatás alatt… remek kollégákkal, jól megírt forgatókönyvvel öröm volt a munka.

Ha kapsz egy filmes vagy színpadi szerepet, el tudsz-e képzelni benne olyan jelenetet, amelyre azt mondod, hogy – bár dramaturgiailag talán indokolt – de nekem ez már sok, és nem vállalod?

Nyilván van olyan jelenet, ami vállalhatatlannak tűnik, de ez több összetevős. Amit egy rendezőnél soknak tartok, arról el tudom képzelni, hogy egy másik rendezőnél simán elfogadom és megoldom. És ez a partnerre is így igaz. Ilyenkor minden attól függ, milyen a közeg, mennyire érzem magam biztonságban. Több rendezőnél magától értetődik, hogy nem hoz engem olyan helyzetbe, amiben kellemetlenül érezném magamat, hiszen jól ismer, nem akar nekem rosszat és ezt én is tudom róla.

Az Eastwick-i boszorkányok című előadásban „igyunk” felkiáltással jó párszor töltesz magadnak. Civilben milyen a viszonyod az alkoholhoz?

Ilyen szempontból az életem két szakaszra osztható: gyerekek előtt és gyerekek óta. Amíg csak önmagamért voltam felelős, szépen bele tudtam úszni az éjszakába, ebben volt iszogatás is és minden, ami ezzel együtt jár. Hajdúsági lányként nekem természetesnek tűnt, hogy névnapot ünnepelni, disznóvágást tartani nem lehet pálinkázás nélkül. Szóval közeli jó barátságban tudnék lenni az alkohollal, de mivel ezt tudom magamról, azzal is tisztában vagyok, hogy nekem nem szabad flörtölni vele. Előadás után, esetleg feszültebb próbaidőszakban remek oldószer is lehet, de a gyors megoldásnak másnap mindig megvan a böjtje, ami borzalmas. Az alkohollal nagyon könnyű szerelembe esni, ezért fontos, hogy tudatosan kell viszonyulni hozzá, és jobb elkerülni a bajt.

Újabb szolid kérdés következik a baráti körömből. Ha te volnál a miniszterelnök, hogyan próbálnád feloldani a színművészetis hallgatók körüli patthelyzetet?

Leülnék beszélgetni velük és meghallgatnám őket. Már az első pillanatban ezt kellett volna tenni. Ebből nem lenne szabad presztízskérdést csinálni. A mostani helyzetben azt mondom, hogy ha minden abbamaradna, az egyetemisták már akkor is győztek. Úgy gondolom, a tiltakozásuk, és az, hogy küzdenek a jogaikért, folytatódni fog. Most mindenki szusszan, pihen egy kicsit, de biztos vagyok benne, hogy ötletelnek, készülnek, gyúrnak a folytatásra.

Forgattatok a Hadikban. Mi volt ez a film és mikor láthatjuk?

Ez a forgatás egy színházi előadás háttérvetítésének az anyaga, a Nézőművészeti Kft. hozza létre. Tasnádi István írta és ő is rendezi, az a címe, hogy „Kartonpapa”. Udvaros Dorottya, Scherer Péter, Varga Ádám és Mosolygó Sára játszik még benne, Mucsi Zoltán filmen fog megjelenni köztünk és sokat beszélünk róla. Mulatságos történet, de nagyon bedurvul a végére. Izgalmas lesz. A Szkénében december 14-re tűzték ki a bemutatót, de hogy valójában mikor lehet majd megnézni, az a korlátozó szabályozásokon múlik.

Hogyan viszonyulsz a járványhoz? Szkeptikus vagy járványhívő lettél? Azért így kérdezem, mert ez a téma lassan olyan, mint a politika vagy a vallás… normális emberek is pillanatok alatt össze tudnak veszni, ha szóba kerül. Márpedig folyton szóba kerül.

Belül, a lelkemben megpróbálok valami lecsendesedést keresni. Semmit sem tudok tenni ellene, ahhoz alkalmazkodom, ami van. Nem hagyom, hogy ennek a borzalomnak a bizonytalansága ráüljön a mindennapjaimra. Legnagyobb vírus a félelem, ami most jelen van a lelkekben. Anyagilag nagyon megérezzük, de próbálok optimálisan állni hozzá, és igyekszem örülni a hosszúra nyúló karácsonyi szünetnek. Betartom a kötelező előírásokat és azt mondom, inkább legyünk túl rajta vajas kenyérrel, de egészségesen. Már nem is olvasok róla, engem ne húzzanak le minden nap a halálozási statisztikákkal és a rémségesnél rémségesebb valódi vagy kamu hírekkel. Nem akarok eljutni oda, hogy ki se látok belőle, csak félek.

Szabadúszóként nyilván minden bizonytalanabb. Te úgy lettél színész, hogy szépen sorban kopogtattál be az igazgatókhoz, de Jordán Tamás volt az, aki először komolyan vett, adott is egy pici szerepet, egy egész mondatot. Aztán ebből kezdtél építkezni. Szabadúszónak lenni is ilyen?

Ma már nem kell senkinél sem kopogtatnom, szerencsére megtalálnak a lehetőségek. Amúgy mivel nem színművészetis diplomáim vannak, én ebbe nőttem bele, a bizonytalanságba. Pincékben hoztunk létre különös alternatív társulatokkal értékes, de fura előadásokat… A színművészetiseket segíti az osztályfőnökük színházi státuszt találni, a színházak is a végzősök közül válogatnak… Nálam ez nem alakulhatott így. De egyik munka hozta a másikat, nekem ez a természetes létezési forma. Szabadúszó létemre is vannak fontos kötődéseim: például amióta a kultúrbrigádos fiúk színházat csinálnak, az Átrium lassan már az otthonomnak tekinthető. Ilyen a Nézőművészeti Kft. is, amellyel évről évre sokat dolgozom.

Szoktál álmodni? Vannak visszatérő rémálmaid?

Hiszek az álmokban, de olyan fáradtan alszom el, és a gyerekek miatt olyan korán kelek, hogy amikor fekszem, én valóban mélyen alszom, és ha álmodom is, nemigen emlékszem rá ébredéskor. A rémálmommal viszont nem vagyok egyedül színésztársaim között. Arról szól, hogy azonnal be kell ugranom egy előadásba, de semmit sem tudok róla. Sem azt, hogy miről szól, sem azt, hogy kik játszanak benne, fogalmam sincs a takarásról, a színpadról, a szövegemről már nem is beszélve…

A színpadi Júliák közül nekem te vagy a legemlékezetesebb, olyan vagány, lendületes, hebrencs és sodró voltál abban a szerepben. Ezt még Tatabányán játszottad és egy pesti vendég-előadásotokat láttam. Volt mihez hasonlítanom, hiszen olyan Júliát is láttam már, aki előadás előtt vehette be a mérget, annyira szomorú és unalmas volt. Te mitől voltál annyira hiteles?

Örülök, ha így emlékszel rá. Koltai M. Gábor, a rendező elképzelése találkozott az én szerelemről vallott nézeteimmel. Vakon hittem a szerelem elsöprő erejében. Nagy öröm, ha ez meglátszott az alakításomon.

Ha már itt tartunk, újabb cikizős kérdés: lány korodban az apró kalandokat kedvelted vagy a júliás nagy szerelmeket?

Ha szerelmes voltam, akkor a végletekig voltam szerelmes, vagyis júliásan. De abba mindent beleadtam, nem az „illedelmesen kézen fogva sétálunk” típus vagyok. Ezek a kapcsolatok – bár nem volt sok – mindig viharosra sikerültek.

Könnyű veled együtt élni?

Áh, dehogy, nagyon nehéz. Minden tiszteletem a férjemé, amiért megtanulta és elfogadja, hogy ilyen vagyok. Ő is szakmabeli, de nem ilyen vitáink vannak, hanem más a habitusunk. Én dupla szűz vagyok, vagyis nagyon kritikus. Ráadásul elég szókimondóan, gyakran nyersen fogalmazom meg a véleményemet. Hiába a szeretet és a jobbító szándék vezérel, ha bántó, amit és ahogyan mondom. Arról nem is beszélve, hogy általában igazam van, ami, valljuk be, elég idegesítő lehet. Persze előfordulhat, hogy az uram ezt egy picit másképpen látja…

Ha majd az unokádnak fogsz mesélni a pályádról, melyik szerepedre leszel igazán büszke?

Győrben játszottuk, Ács Jani rendezte a Szent Johannát, én voltam a címszereplő. Akkor éreztem először, hogy tudok adni az embereknek, jogom van a színpadi létezéshez.

Milyen végszónk legyen?

Ha nem a tilalmak közepén lennénk, azt üzenném az embereknek, fogjuk meg egymás kezét, menjünk színházba, mert szükség van rá, szükségünk van egymásra. A színházat otthon ülve, képernyőn nézni szerintem nem az igazi. Éppen az a lényege, hogy érezzük egymást…
Mindenkinek azt kívánom ebben a járványos időszakban, hogy ne sérüljön lelkileg sem, ne szokja meg, hogy bezárulunk a külvilág elől. Attól félek, sokak élete megszokásból vagy kényelemből le fog szűkülni a saját otthonára. A színház gyógyír, a lélek jobbítására jött létre, amit személyesen szép és jó megélni.

(– odorik –)

fotó: Csanádi Gábor

Kapcsolódó írások