686. szám Széppróza

Damaszt és paprikás csirke (részlet)

Szerző:

Történetek és receptek Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva tollából

Péterfy-Novák Éva: Rakott kelkáposzta

Mit is főztél régen a gyerekeknek, amikor bűntudatod volt? Tudtam, igen, tudtam, de már elfelejtettem, mondja Edit barátnőm a telefonba.

Alákérdezek (mindig így szoktam), hogy pontosítsa, mire is gondol.
Jaj, tudod, az a rakott izé!, üvölti, persze, mondom, a rakott kel.

A rakott kel, amiről máig sem tudják a gyerekek, hogy bűntudatétel, és nemcsak azért főzöm ritkán, mert macerás, hanem azért is, mert mindig eszembe jut róla, hogy hogyan cipeltük a húgommal az engesztelésül főzött első rakott kelemet egy fél országon keresztül 1976-ban.

Tizenöt voltam, a húgom kilenc, anyánk Sopronban szanatóriumban, három hétig pihen egy szívizomgyulladás után. De levelezünk, minden másnap ír, mi is minden másnap írunk, szépen, gyöngybetűkkel. Telefonál is, és bizony valaki, nem tudom, ki, vagy nagyanyám, akire rábíztak, vagy a tesóm, ez máig tisztázatlan, de beárul, hogy cigiztem a réten. És jött a levél (direkt nem telefonon akarta), a dörgedelmes, a szívfacsaró, hogy ő mindent megtesz, ő jó anya, én meg a felelőtlen, a hálátlan, aki cigarettát szív, és elképzelni sem akarja, mi mindent nem tud ő még rólam. És hogy majd megbeszéljük, ha hazajön, de most bizony ő csalódott, rettenetesen.

Este már a rakott kelt csináltam. Reggel indulok Sopronba, mondtam ellentmondást nem tűrően, nagyszüleim széttárták a kezüket, mit tegyenek, ha nem engednek, elszököm. Úgy vélték, elszántságom végzetes és végleges.
Reggel indulás előtt Móni, a húgom bömbölve húzta a cipőjét, hogy ő is jön, itthon ne merjem hagyni, mert mi lesz, ha ő nincs ott, és eltévedek például átszálláskor? Mert ő megnézte a térképen, hogy hol van az a Sopron, az ország másik vége, és oda tutira nincs egyenesen vonat!

Együtt pedig tényleg nem tévedtünk el, és csak egyszer akartak leszállítani minket a GYESEV soproni járatáról disszidálás gyanújával, de az sem az én hibám volt, csak elbambultam, és a határőr kérdésére, aki a vonaton fel-alá járt, valamiért azt válaszoltam, hogy a nagymamánkhoz megyünk, de Móni rám szólt, hogy miért hazudok, és kínos, hosszas magyarázkodás következett, de a rakott kel végül meggyőzte őket. Az ember nem egy lábos rakott kellel disszidál.

Anyám nem különösebben örült, mikor este megérkeztünk, de megenyhült a rakott keltől, gyorsan szállást intézett, aztán két nap városnézés és bűnbocsánat, majd visszapaterolt minket a vonatra, hazaküldött azzal, hogy még tíz napja van hátra a pihenésből, mindennap írjunk, telefonál is kétnaponta, de, ha lehet, többet ne menjünk Sopronba. De így esett ez bizony, és azóta minálunk a rakott kel a bocsánatkérés étele.

De ez egy másik sztori, Editnek csak röviden mesélem, érzem, hogy unja, úgyhogy abbahagyom a sztorizást, ki sem röhögöm, inkább azt mondom neki, hogy bocsi, most már rád figyelek.

Feldúltan belekezd, hogy a tizenöt éves gyereke… és igen, ne is mondjam, pontosan emlékszik, hogy miket mondott anno nekem, de tényleg ilyen az élet, és visszakapjuk pont ott és pont azt, amiért másokat megszóltunk. Szerintem levegőt se vett, míg elhadarta, és ezt bocsánatkérésnek vettem, mert emlékszem, hogyne emlékeznék, egy szombat kora este történt, nekünk Edittel hetek óta előre egyeztetett csajos esténk volt, moziba készültünk, de előtte éppen világot megváltottunk a konyhaasztalnál ülve. Ekkor az éppen tizenöt éves Juli leszambázott a szobájából, teljes harci díszben, és Edit száját csak annyi hagyta el:

– Jézusom!

És igen, a jézusom a jó szó, de nem mondhatom legkisebb gyermekemnek, hogy ahogy kinéz, az nem igazán… Egyenesre vasalt haj, kockás, sok zsebes, kantáros nadrág, szakadt póló, Marten’s bakancs. És több tucat fülbevaló.

Végig a füle szélén, egymás után sorban. Tényleg szörnyű, de nekem a szemem sem rebben, kedvesen mosolygok, mintha tetszene, amit látok.
Nem mondhatom, hogy nem elég csinos, csak azt mondhatom, amit mondok is:

– Istenem, de szép vagy, kicsim…

Edit szeme elkerekedik, ő megjegyezné, hogy ez nem egészen az, amit ő szépnek gondol, de fagyos pillantásom elhallgattatja.

Juli rúzst keres a fürdőszobában, közben nyugtázza, hogy szerintem milyen csinos, fordul egyet, a jobb lábát felemeli hátra, mint a filmeken csók közben a főhősnő, majd mikor megtalálja a rúzst, azt a sötétbordót, zsebre dugja, és búcsút int. Azt mondja, tizenegyre jön, ne izguljak, és nem, nem kell menni érte, hazasétál, még jó, hogy közel lakunk. Valami koncertféle lesz itt a suliban, fellépnek ismerősök is, nem, ő nem énekel, válaszolja Editnek. Én sokadszorra kérdezem, hogy mikorra ér haza, kik lesznek ott, és egyáltalán biztos-e, hogy mennie kell. Edit gúnyol, hogy ugyan már, de ő könnyen beszél, az ő fia még három sincs, mit tud ő a kamaszokról, de nem szegem kedvét, úgy teszek, mintha nem bántódtam volna meg.

Ahogy Juli elviharzik, Edit azonnal nekem is szegezi, hogy egyrészt atyaég, milyen szép kislány, másrészt, hogy hagyhatom, hogy így nézzen ki, és egyáltalán tizenöt évesen miért megy el itthonról, és miért engedem tizenegyig, és ő bizony már most tudja, hogy nem fogja engedni a fiát, és az olvasni fog majd otthon sokat, és jól tanul, és nem rendetlenkedik. Én csendre intem, és azonnal öltözni kezdek, mire Edit meglepődik, hogy miért nem dumálunk még egy kicsit mozi előtt. Mondom, nem érünk rá, vedd a cipőd, utánamegyünk, de óvatosan, tudni akarom, hogy hová megy. Meg főleg, hogy kivel.

Edit leszid, hogy milyen dolog már nem megbízni a kamaszunkban, ha már elengedjük, amit ő itt megjegyezni kíván, hogy könnyelműségnek tart, de ha már elengedtük, bízzunk meg benne, de azért veszi a cipőt, én a táskám (még szerencse, hogy a vajszínűbe van bepakolva, az pont illik a világosbarna szűk szoknyához és a barna zakóhoz), és indulhatunk is. Edit a kapuban még visszaránt, hogy ne menjünk, ezt nem tehetjük, bárhogy is néz ki, rendes lány az a gyerek. És mi lesz, ha meglát, attól majd úgy érzi, az anyja nem bízik benne. És nem győzi még egyszer hangsúlyozni, ő biztosan sosem tenne ilyet, legfeljebb nem engedné el, de ha már igen, akkor magamra vessek, és ne kövessem, és hosszan elemzi, hogy ő volt a hibás, amiért felvetette, hogy hogy néz ki a gyerek, de megbánta nagyon, és mi lenne, ha inkább visszamennénk, a mozi is ráér, évek óta az első szabad estét ne így töltsük el. Dumáljunk inkább a szülői felelősségről, a kamaszokról és a bizalomról. De én kirántom a karomat, azt kiáltom, hogy egyedül is elmegyek, rossz érzésem van, nem értem, mi ez. Bólint, akkor jön velem, jó barát ő.

Gyalog indulunk, mert a kocsit felismerik, de tényleg nincs messze, hamar az iskolához érünk. Edit azt mondja, a hátsó bejáraton menjünk be. Profik vagyunk, mint egy kémfilmben.

Már halljuk a zenét, mélyről jön, a gimi pincéjében lehet a buli. Edit ide járt, ismeri a járást, azt mondja, nyugi, menjek utána, tud titkos utakat. Húz magával a suli belső udvarára, ahol a pinceablakok sorakoznak, egymás után, és mind nyitva, jól beláthatunk. Csak le kell hasalni, hogy ne vegyenek észre, mondja. Megállapítom, hogy mivel nem röhög, komolyan gondolja. Kezdem szégyellni magam, hogy mibe rángattam bele ezt a csupaszív nőt, de a kíváncsiság győz, a barátság ennyitől nem sérülhet, a moziba menős ruha kimosható, meg nincs is sár, jó az idő, egy kis por van, igen, a járdán, ami az épületet belülről is körülveszi, de azt majd leporoljuk.

Átveszem az irányítást. Edit azt mondja, még sosem látott ilyennek. Magabiztosan fekszem az első ablakhoz, de onnan semmit nem látok, egyel beljebb kúszom. Edit nem tehet mást, jön utánam, már látom a zenekart, ahogy játszanak, nincs bent sötét, tisztán kivehetőek a fejek, de Julit nem látom sehol. Edit sem látja, de beleélte magát, mert azt suttogja, menjünk beljebb, négykézlábra emelkedik, utánzom én is, így jobban tudunk haladni, mint kúszva, közben a táskám beakad valamibe, Edit előretör, míg én türelmesen kibogozom a táskát. Már az épület közepénél vagyunk, amikor Edit hangos pisszenéssel fordul hátra (mintha szóltam volna egy szót is), hogy maradjak csendben (?), megvan Juli, és már mutatja is. Öt lány között áll, hangosan nevet, a fülbevalók biztosan csilingelnek is, persze én azt nem hallhatom, a zene hangos és ütemes. Megvan, jól van, menjünk, súgja Edit, de én nem sietek, látni kellene még, hogy kikkel beszélget, mondom. Persze egyértelmű, hogy lányokkal, indulni kéne, a mozi nem vár meg.

Négykézláb vagyunk, a térdem már fáj. Mi van veled?, súgja Edit, azt felelem, én sem értem, biztosan a hormonok, vagy egyszerűen csak az, hogy túlpörögtem, pedig tudom én, hogy nem kellene aggódnom, a barátnőm fejcsóválva néz, hogy nem tudja, mi lesz, ha kamasz lesz az övé, ő abba belepusztul, a rettegésbe, a féltésbe, a képzelgésbe, hogy mit csinálhat, hol lehet. De sosem fog utánamenni, ezt nem győzi hangsúlyozni. Én már sírok, szörnyeteg vagyok, dadogom, amikor a fejünk felett megáll egy gyerek.

– Csókolom, Éva néni! – üvölt a fiú közvetlenül a fejem mellett, lehajol hozzám, felismerem, osztálytárs.

Köszönök, majd feltápászkodom, a táskámat is leporolom, Editet felsegítem, és mint aki éppen csak arra járt, emelt fővel kisétálunk az udvarról. Nem, nem hátul távozunk, egyenesen megyünk a főbejárat felé, próbáljuk menteni a menthetőt. Köszöngetünk jobbra-balra, kedvesen.

A mozit kihagyjuk, sűrűn sóhajtozva és reménykedve, hogy nem buktunk le Juli előtt, és inkább hazamegyünk. A konyhában nekilátok, megcsinálom a rakott kelt, meglocsolom tejföllel, ahogy Juli szereti, úgy helyezem, hogy szem előtt legyen, mikor hazaér. Hogy jól lássa, az anyja nem gonosz, az anyja csak jót akar, az anyja amúgy nem is nyomoz. És bármi van közöttünk, mindig segít a gőzölgő kedvenc kaja, az felülír mindent, arra megenyhül a legsértettebb családtag is. Mint anyám annak idején.

Edit a fejét csóválja, azt mondja, ez azért túlzás, de persze megért, és magát kevésbé, hogy hagyta, hogy ezt tegyem, de ez legyen elég, és ha ezt csinálná majd akkor is, amikor az övé lesz kamasz, akkor pofozzam fel nyugodtan. Mert ő úgy fogja nevelni, hogy ne kelljen rakott kelt főznie éjjelente bűntudatból, mert nem bízott meg benne.

Aztán eltelt egy tucat év – és hív. Hogy akkor elmondom-e a rakott kel receptjét, vagy kéretem még magam? Mert az a helyzet, hogy Máté tegnap diszkóba ment.

Rakott kelkáposzta

Többféleképpen készítem ezt is, van a hagyományos és a kímélő. Csak a hozzávalókban térnek el, a hagyományos sertéscombból és tejföllel készül, a kímélő csirkemellből, tejföl nélkül, az elkészítés módja ugyanaz.

Hozzávalók:
0,5 kg csirkemell vagy sertéscomb
1 kg kelkáposzta
20 dkg basmati rizs
1 nagy fej hagyma
1 paprika
1 paradicsom
1 evőkanál kacsa- vagy libazsír vagy olívaolaj
só, bors, pirospaprika
3-4 dl kókusztej

Miközben a rizst és a levelekre szedett kelkáposztát sós vízben félpuhára főzöm, pörköltet készítek, a következőképpen: a hagymát közepes kockákra vágom, majd a választott zsiradékon megpirítom. Hozzáadom az egycentis kockákra vágott paprikát és paradicsomot. Amikor ezek is megdinsztelődnek, hozzáadom a szintén közepes kockákra vágott húst, és sózom, borsozom.

Fél óra alatt megpuhul, akkor félrehúzom a tűzről, hogy kihűljön.
Miután kihűlt, a pörköltet húsdarálón ledarálom. Sokkal finomabb így, mintha darált húsból készíteném.

A szaftot az alján meghagyom, majd összekeverem a kókusztejjel vagy kókusztejszínnel.

A tepsi aljára pár csepp zsiradékot rakok, majd befedem kelkáposztalevelekkel úgy, hogy mindenütt egyforma vastag legyen.
Rárakom a félpuha basmati rizst, itt is ügyelve arra, hogy egyforma vastag legyen, és meglocsolom a kókusztejjel kevert szafttal.
Erre kerül a darált pörkölt, újabb szaftos locsolás, majd a tetejére a maradék kelkáposzta.

A kelkáposzta tetejére öntöm a szaftos kókusztejet, ha nem elegendő, akkor még kókusztejjel meglocsolom, és 180–200 fokon 50-60 percig sütöm.
Akik nem diétáznak, azok tejföllel is készíthetik, én úgy is nagyon szeretem. Sőt.

Kapcsolódó írások