Deprecated: Unparenthesized `a ? b : c ? d : e` is deprecated. Use either `(a ? b : c) ? d : e` or `a ? b : (c ? d : e)` in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/editors/class-vc-frontend-editor.php on line 644

Deprecated: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/core/class-vc-mapper.php on line 111
Vecsei H. Miklós – Fedélnélkül
685. szám Sztárinterjú

Vecsei H. Miklós

Szerző:

Amikor találkoztunk, már több mint egy éve nem adott interjút, nem nyilatkozott, nem lehetett máshol látni, mint színpadon. Arra kért, legyek a Jászai Mari Színészháznál, rendben, gondoltam és ott vártam. Papucsban jött le, mutatta az utat. Mennyit mesélhetnének ezek a falak! A lakásban egy gyönyörű barna kutya és egy mindenki számára ismerős, igazán barátkozós macska fogadott. Leültünk. Persze, hogy izgultam, mégiscsak egy év után ad interjút, mégiscsak a nagysikerű Pál utcai fiúk Nemecsek Ernője, mégiscsak Vecsei H. Miklós fogad, hát otthonról hozott süteménnyel kínáltam, tudtam, jól fog esni, ő pedig hozott egy tányért és mesélni kezdett.

Hagyni, vezetve lenni, szeretni

Interjú Vecsei H. Miklóssal

Fedél Nélkül 2020. november 05. 685. szám

Dunát lehetne rekeszteni a veled készített írott és képi anyagokból, amelyekben egy közös van, mindegyik 2019 nyara előtt készült. Ma 2020 októbere van. Miért álltál takarásba?

Az elmúlt években nagyon sok embert próbáltam befogadni és velük együtt sok igazságot megérteni, mindenki felé szeretetet akartam adni és ez nem csak, hogy rosszul sikerült, de sok fájdalmat is okozott bennem és általam talán másokban is, deformálódott a jelenlétem. Amikor ez tudatosult bennem a legközelebbi barátaim és kritikusaim hatására, úgy döntöttem, csak arra szánok időt, ami igaz és amit szeretek: a testvéreimre, a színházra, a hitre, a tudatos jelenlétre, az önreflexió gyakorlására és háttérbe szorítom a véleményalkotást. A rájuk figyelésen keresztül szeretnék lenni a világban, és nem szeretnék úgymond új igazságokat keresni. Ha ma visszanézek, akkor látom, hogy három-négy évvel ezelőtt mondtam olyan dolgokat, amikkel már nem értek egyet és nem akarok többet olyan irányt mutatni, amivel három-négy év múlva elképzelhető, hogy ismét nem értek majd egyet. Kvázi objektív igazságokat, kapcsolatokat keresek, aminek csendesen adni tudok.

Ugyanakkor kivételt tettél a Fedél Nélkül utcalappal.

Édesapám és édesanyám a Miklós utcai hajléktalanszállón és az afölött működő iskolában dolgoztak, amikor mi gyerekek voltunk. Ott sakkoztunk, párizsiztünk, teáztunk és néztük a tv-t a hajléktalanokkal, otthon nem volt tv. Mindenkit ismertünk. A történeteiket, a múltjukat, a jelenüket. Megértettük, hogy nem mindenki tehet arról, ahol tart. Ez talán az életem legfontosabb tanulsága. Volt egy hajléktalan, már nem él, Nyisztor Lajosnak hívták. Apukám egyik legjobb barátja volt, pedig Lajos nem igazán volt jóban senkivel, a szüleimet mégis bizalmába fogadta. Nagytudású ember volt. Emlékszem, ahogy a gyökereinél elvágva döntött ki egyszer egy cseresznyefát. Van rólam egy babakori kép, ahogy az ölében ülök és egy sörösüveget ad a kezembe játékból. Azt hiszem ez a kép a haláláig vele volt. Ezeket az emlékeket köptem volna szembe, ha ti tényleg szeretnétek velem beszélgetni, én meg az önző magányomból azt mondom, hogy nem. És van egy aktuális élményem is. A februári címlapom Till Attila mellett egy hajléktalan ember állt, akivel én véletlenül összefutottam és úgy vásároltam tőle az újságot, hogy ő volt a címlapján. Beszélgettünk egy jó negyedórát és elmesélte, hogy milyen sokat jelentett ez a gesztus, és hogy ez mennyi hitet adott neki abban, hogy embernek lenni a prioritás.

Ha hiszed, ha nem, Tilla ötlete volt! Hát nem zseniális? Mondta, hogy szeretné, ha egy kedves ismerősével fotóznánk le, mire mi: ez remek ötlet! Jót beszélgettünk! Erről jut eszembe, mit gondolsz a kirekesztésről, a perifériára sodródott emberekről?

Nem tudom, hogy tudok-e erre röviden úgy válaszolni, hogy később ne legyen lelkiismeretfurdalásom a felületességem miatt. Alapvetően nem hiszek már a fogalmakban. Nem tudok kirekesztésről vagy perifériára sodródott emberekről beszélni. Sokmillió kirekesztett ember és milliárdnyi perifériára sodródott ember saját történetéről tudnék. Minél több történetet hallok, annál kevésbé tudok modell-szerűen vagy fogalom-szerűen gondolkozni.

Pár évvel ezelőtt még napi témám volt a cigányintegráció, de aztán viszonylag hamar jutottam el a fölismerésig, hogy kit is akarok én integrálni? Aki nálam sokkal boldogabb, frappánsabb, tehetségesebb és életszeretőbb? Nem nekem kéne inkább integrálódnom vagy legalább eltanulni azt, amit mások olyan szépen őriznek még.

Rájöttem, hogy nem szabad fogalmak szerint csoportosítanom a világot, mert nem tudom felszámolni a szegénységet, nem tudom megreformálni az oktatást, stb. Kvázi én nem tudom megváltani a fogalmakat. Egyes embert viszont lehet, hogy igen. Egy-két embernek például nyugodt szívvel és kitartóan meg tudom fogni a kezét. Ha csak belegondolunk abba, hogy a Földön 1,2 milliárd keresztény él, és ha mindegyikünk csak öt embernek fogná meg a kezét, akkor tulajdonképpen már meglennénk váltva. Ehhez képest van 2000 ismerősünk és 300 barátunk és mégis lelki szegények, lelkibénák és legtöbbször magányosak vagyunk, én is. Elhittem, hogy mindenkit tudok szeretni, de közben a saját testvéreimet sem tudtam annyira, mint amennyire kellett volna, és már nem voltam se boldog, se derűs. Ezt próbálom mostanában átkattintani. Legyen csak pár ember, de ők valóban. A híreken se idegesíti föl magát így az ember, mert ráeszmél, hogy nem a politika vagy a világ változása érinti őt leginkább, hanem a kapcsolatainak az állapota.

Most tudsz találkozni a testvéreiddel?

Sokat utazom, és amikor csak a közelben járok, meglátogatom a bátyámat, Tordason él egy szociális otthonban. A legidősebb húgommal közösek a munkáink, ő jelmeztervező, ezért sokat látjuk egymást. A középső húgom kedvese a POKET-ben dolgozik, ezáltal testvéremmel is gyakrabban találkozom. Az öcsémmel a foci és a filozofálás szeretete köt össze, számomra lenyűgöző lelkesedéssel képes beszélni mindenről, csodálom! A legfiatalabb, legszabadabb lelkű húgom pedig pont most fog nekem segíteni a színházban. Az, hogy a családon belül milyen fokú tud lenni az őszinteség, az persze egy érdekes téma a predesztinált-testvériségen belül, de úgy hiszem, hogy mi végeredményben igazán szeretjük egymást a szavaink alatt. Remélem, ahogy fölnövünk, a szavaink fölött is egyre tisztul majd a kép.

Színház, POKET, költészet, tanítás. Javíts ki, ha rossz a sorrend!

Nincs sorrend, legalábbis nem érzem. Úgy érzem, rengeteg hibát elkövettem és sok fájdalmat okoztam az életben, ezért szeretnék önreflexíven, lassan javítani, visszaadni. Ez az adás gesztus abból áll, hogy próbálom figyelni, hol és mihez tudok hozzáadni. Így tulajdonképpen, piaci rés helyett értékréseket keresünk. Keresgéljük magunkban, hogy mi az az érték, ami hiányzik. Van, hogy ez a hiány egy zsebkönyv-projektben ölt testet, van, hogy földolgozzuk József Attila életművét, van amikor gyerekeket tanítunk és tanulunk tőlük, de van amikor csak annyit tudok hozzáadni, hogy veszek egy virágot annak, akit szeretek. Ez mind ugyanaz bennem. Rengeteget botladozom még most is, a hitemen kívül nem érzek stabil talajt sem a lábam alatt, sem az érzelmeimben, de nagyon igyekszem megbízhatóvá válni.

Mi a te forrásod?

Az, hogy az egyetemen megtanítottak rá, ez egy életforma. A folyamatos megérkezés és elmélyülés keresése. A saját hazugságaim és álarcaim kutatása és sokszor fájó lebontása. Az utóbbi egy-két évben, azt hiszem, sikerült az ezekből adódó ihletett állapotot egyre többször előidézni. Ebben az alkotói, figyelő állapotban az öröm és a szomorúság összefonódik, meg tud alkotni valami derű-szerűséget, amivel jó járni az utcákat. És olyan alkotók és mesterek vesznek körül a színházi világban, akiktől rengeteget tudok tanulni. Például a legjobb barátom, ifj. Vidnyánszky Attila nélkül negyede se lennék a jelenemnek.

Kimerülésről ne is kérdezzelek?

Dehogynem! Iszonyú fáradt vagyok! És nagyon nehezen tudok kikapcsolni, pedig jót tesz. Az interjú után el is megyek a Balatonra és megpróbálok két napig csak olvasni és nézni a vizet.

Mit olvasol?

Csoóri Sándort. Pár héttel ezelőtt fedeztem fel egy versét, ami sokat segített egy nehéz magánéleti szituációban. Belelapozva a köteteibe rádöbbentem, hogy milyen nagy szükség lenne most az úgynevezett mágikus realizmusra. Hogy a hétköznapok között észrevegyem a váratlan, véletlen-szerű színeket, és ezekből merítve bátrabban hozzak meg irracionális döntéseket. A vers egyébként arról szól, hogy Húsvéton túl is vannak árulások. Húsvét másnapján, ez a címe. Azt mondja…

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
pedig te azt hitted már:
túl vagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
a mennybe menendő barackfák között
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben
gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas
csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

És van még egy könyv. Simon T. László atya újrafordította az Újszövetséget, amit sosem olvastam még végig – korábban. Hihetetlen inspirálóak és emberiek a Jézustörténetek. Templomba gyakran járok, de szentmisén rég nem voltam, örülök, hogy visszahozott most ez az írás a szavakban is kifejezhető hit világába. Annyi botladozásom van, hogy amikor a Jó Isten felé próbálok fordulni, egy igazán adós ember képe lebeg a szemem előtt, akinek előbb tennie kéne, aztán beszélni, de azért néha összemosolygunk ezen a helyzeten.

„Uram, Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17)

Igen, őt elég szépen lehet szeretni. És ha belegondolok, hogy valójában tényleg nem tudok semmit, akkor ez igazán megnyugtató.

Werner Nikolett

fotó: Csanádi Gábor

Kapcsolódó írások


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-includes/functions.php on line 4556