Rámenősdy Rezső beült a Mercijébe, indított, azaz indított volna, csakhogy a motor csöndben maradt. Újra próbálkozott, megint semmi. Hatalmasat sózott a kormánykerékre, és nyomban felszisszent, mert megfájdult a tenyere. Babrált kicsit a műszerfalon, hátha kiderül, mi a bibi, de nem derült ki. Tanácstalanul bámult maga elé egy darabig, aztán hosszan káromkodott. Szépen, cifrán, kacskaringósan. Kénytelen-kelletlen kiszállt az autóból, felhajtotta a motorház fedelét. Végigtapogatott mindent, amiről úgy gondolta, végig kell tapogatnia. Visszaszállt, indított, és lássatok csodát, a motor beindult, ám valahogy furcsán akadozott. „Aha, szeretnél még egy kis simogatást, mi, te rohadt bestia?”
Megint kiszállt, újfent felhajtotta a motorháztetőt, megint végigtaperolt mindent, újra visszaszállt, újfent indított. Ezúttal a hengerek csodásan doromboltak. Igen ám, de ez a picurka intermezzo tíz teljes percnyi késést okozott. „A francba, a francba, hát így lehet megbízni a Mercédeszben?”
Okostojássy Ottó már félkilométernyire járt a házától, amikor hirtelen a homlokára csapott. Otthon felejtette az ajánlóleveleket. „Ajjaj, vissza kell fordulnom, éppen most, amikor eleve kicsit késve indultam. Egye fene, majd gyorsan hajtok, behozom ezt a pár percet, simán behozom.”
Rohanás be a házba, kutatás kapkodva. Sehol se találja. Aztán eszébe jut, hogy előző este a kesztyűtartóban hagyta őket, nehogy otthon felejtse ma reggel. Futás a kocsihoz. Az ajánlólevelek tényleg ott hevernek a kesztyűtartóban. Hát akkor hajrá! Az ő BMW-jének meg se kottyan tíz perc késést behozni.
Czunczy Cecília későn ébredt. Nem hallotta meg az ébresztő csengését. Fejvesztetten rohant a fürdőszobába. A szokásos félórás habfürdő helyett negyedóra zuhanyozás. A rapid sminkeléssel is nyert három és fél percet. Bepattan a vadonatúj Opelba, és máris robogott az ENMBTV központi irodaháza felé.
Rámenősdy Rezső hűséges volt a nevéhez, rámenősen vezetett mindig is, ám ezúttal nem egyszerűen rámenősen, hanem kifejezetten agresszívan. Három alkalommal is csaknem balesetet okozott, csak a többi autós óvatosságán múlott, hogy semmi baj nem történt. Már egészen közel járt a céljához, amikor sárgára váltott a tőle ötven méterre lévő közlekedési lámpa. „Ezen még átvágok, ha addig élek is.” És gázt adott. Gyerünk, gyerünk, padlógáz, az angyalát!
Okostojássy Ottó ügyesen lavírozott. Néhányszor ugyan megsértette a közlekedési kódexet, az illemet, meg a kőbevésett szabályokat is, de szerencsére baj nélkül megúszta. Már egész közel volt céljához, amikor látta, az előtte száguldó Mercédesz gyorsít, hogy átsuhanhasson a kereszteződésen, még ha piros is lesz a lámpa. „Ha te átférsz, akkor én is.” És gázt adott, gyerünk, gyerünk, padlógáz, az angyalát.
Czunczy Cecília szintén sokat vétett a szabályok és közlekedő embertársai ellen, de az átkozódókat egyszerűen kinevette, némelyiknek azért távpuszit adott, és hajtott tovább. Már egészen közel járt a céljához, amikor éppen pirosat kapott, amint a célegyenesbe akart kanyarodni. „Sebaj, a következő zöldnél én leszek az első.” És mint valami zsákmányéhes vadász, úgy leste a lámpát, mikor vált már végre. Piros-sárgánál repülőrajtot vett, csikorgó kerekekkel kanyarodott. Éppen egy Mercédesz elé.
—xxx—
A személyzeti igazgató az ablakhoz lépett. Abban a pillanatban rohant egymásba három autó a cég épületétől mintegy ötvenméternyire lévő kereszteződésben.
A cég, az ENMBTV, azaz az Első Nagy Magyar Befektető és Tanácsadó Vállalat nagyarányú terjeszkedésre készült. Két új leányvállalatot szándékozott szárnyra bocsátani. Az egyikhez már megvolt valamennyi vezető káder, akiket saját munkatársaik közül emeltek ki, de a másikhoz kívülről akartak új embereket felvenni. Ezzel az volt a céljuk, hogy majd versenyeztetik a két új részleget, és ebből kiderül, melyik módszer a jobb. Másoktól elhappolni a jól képzett, rutinos vezető munkaerőt, avagy a saját munkatársaikat, már amelyik megérdemli, vezetővé kiképezni. A PR-os tíz órára várt három jelöltet, és lévén még csak kilenc óra ötven perc, volt ideje kibámulni az ablakon. Szemtanúja lett egy nem mindennapi karambolnak.
A balesethez először a rendőrök érkeztek meg, mint mindig. Na ja, az éber közbiztonságiak. Utána a tűzoltók, az elszánt lánglovagok, és csak jóval később a mentők. Ami igaz, az igaz, a fizetési ranglistán is ők vannak hátul. Egyébként is rendes emberek ők, hagynak időt a haldoklóknak az elmúláshoz. Ha viszont nincs életveszély, akkor meg minek siessenek. A sérültek úgyis megvárják őket, dehogy szaladnak el. Pláne, ha törött a lábuk. A rendőröknek meg sietni illik, hogy minél előbb büntethessenek. Mert az, bizony államérdek, elvégre valamiből fel kell építeni még néhány száz stadiont.
A diri nézegette a kereszteződésben kialakult közlekedési káoszt, ami, akár valami rákos daganat, gyorsan továbbterjedt minden irányba. Pontban tízkor kiszólt a titkárnőjének, beengedheti a várakozó igazgatójelölteket. „Tessék? Nem várakozik senki?! Hogyhogy senki sem várakozik, ez hihetetlen! Menjek ki, és nézzem meg, ha nem hiszem? Nahát! Még ilyet! Hallatlan! Ilyesmi még sosem fordult elő huszonkilenc évi praxisom során. A felettébb magas jövedelmet biztosító igazgatói állásra jelentkezettek nem jönnek el az interjúra. Ez egyszerűen elképesztő! Szörnyű, hová züllött ez az ország. Az emberek borzasztóan lusták, eszük ágában sincs dolgozni, még sok-sok pénzért sem. Inkább éhen halnak. Újra be kéne vezetni a KMK-t, börtönbe a Közveszélyes Munkakerülőkkel, mint ahogyan a Kádár-rendszerben volt annak idején. Hajléktalanokat, csavargókat, munkakerülőket, tessék kérem tömlöcbe vetni! A szorgalmas csalókat, tolvajokat pedig bocsássák szabadon!”
Negyed tizenegykor megkérdezte titkárnőjét, jött-e már végre valaki. „Senki? Na, jó.” Felhívta Rámenősdy Rezsőt, de az nem vette fel. Utána Okostojássy Ottót. Sokáig csengett ki, már éppen bontani akarta a vonalat, amikor egy durva férfihang beleszólt.
– Halló, tessék.
– Okostojássy úrral beszélek?
– Nem, ő most éppen eszméletlen.
– Hát maga kicsoda?
– A mentőorvos. És maga ki a fészkes fene?
Az igazgató bontotta a vonalat, aztán tárcsázta Czunczy Cecília számát. Hisztérikus női visítást hallott: „Jaj, istenem, jaj, Jézusom, szűzanyám, összetört a vadonatúj kocsim, letört a cipőm sarka, és még a frizurám is összekócolódott!”
A mi PR-osunk igazi, komoly úriember, ám ezen a sivalkodáson mégis elröhögte magát. „És még a frizurám is összeborzolódott” – utánozta a női hangot vihogva. Még egyszer hívta Rámenősdy Rezsőt. Ezúttal felvették. Monoton férfihang mondta: „Rámenősdy Rezső vagyok, balesetet szenvedtem, nagyon fáj a lábam, mert eltörött, Rámenősdy Rezső vagyok, balesetet szenvedtem, nagyon fáj a lábam, mert eltörött…”
A diri bontotta a vonalat, merengett néhány percen keresztül, mint aki hatalmas, fogas, bonyolult rejtvényen töri a fejét ezerrel, aztán felsóhajtott. „Szent Ferdinándus, ezek itt ahelyett, hogy ajtóstól rontottak volna jó fizetésért a házba, halált megvető bátorsággal rohantak autóstól egymásba.”
2020. szeptember, második díj