Sokat jelent a számomra, talán a legtöbbet. Hogy miért, azt kutya nehéz lenne megmagyaráznom önnek. És amúgy is, feleslegesnek érezném, mint általában annak érzek mindenfajta magyarázkodást.
A számomra legkedvesebb könyve több kiadásban is ott van a polcomon. Egyiktől sem lennék képes, nem hogy egy napra, de egy órára is megválni. Évente, félévente biztos, hogy újra elolvasom, és minden alkalommal elszégyellem magam, hogy hol vagyok én ettől a született tehetségtől, hogy egyáltalán egy lapon említhessem magam vele. Sok könyvet olvastam már, nem egyet közülük kölcsön is adtam, és volt, amit elfelejtettek azóta is visszaszolgáltatni, de tőle egy könyvet sem adnék senkinek, nem hogy a legkedvesebbet, amiért ölni is tudnék.
Az utóbbi időben, ha lehet, még jobban megszerettem, miközben az írást hanyagolni kezdtem, ami nem megy már úgy, mint annak előtte. Az sem segít sokat, hogy a kiadóm szerkesztője naponta a fülem rágja, hogy jó lenne, ha már előállnék legalább egy vékonyka novellás kötetnyi anyaggal, mert ha így folytatom, az idei Ünnepi Könyvhéten is csak a korábbi köteteimet dedikálhatom. Ilyenkor, hogy lenyugtassam magam, újra olvasni kezdtem az én nagy kedvencemet, remélve, hogy erőre kapok tőle, azzal bíztatva magam, hogy majd áttörik a gát, és újra úgy szaladnak majd a betűk a kezem alatt, mint a fénykoromban, amikor az írás számomra még kényszer volt, valamiféle tápszer, ami nélkül nem is tudtam elképzelni, és meghatározni magam. Ha nem írtam egy nap, szó szerint képes voltam belebetegedni. Most, vén fejjel, meg leginkább már csak a magam, korábbi munkáit olvasom, nem is értve, hogy mit ettek rajta az olvasóim, főleg ha összevetem az én nagy kedvencem írásaival.
Évekig nem olvastam egy írásomat sem, leszámítva ugye a letisztázás munkáját. Évek óta nem vettem kézbe egy megjelent kötetemet sem. Idáig, amit meg is bántam. Már a legelső könyvem, legelső novelláját olvasva elfogott a jeges rémület. Soha nem éreztem még magam olyan drámaian, min azon a napon. Ezt most minden malícia és önsajnálat nélkül mondom önnek. Nem éreztem vissza a soraimból a történet valódiságát. Meg sütött át belőle, egész egyszerűen a megszenvedett élet, az, amit ábrázolni szerettem volna. És még a rám olyan jellemző humort sem találtam benne, még csak nyomokban sem. Pedig hányszor hittem, hogy a humor a legjobb védőanyag, a mindennapi munka mellett. De a szövegemben nem éreztem ezt sem, hogy megdolgoztam volna rajta, és nem csak csípőből vetettem papírra az egész történetet. Kitalált volt az egész, semmi személyes. Nem velem történt, nem is történhetett volna. Csak egy spekuláció volt, és kitalálmány, amit persze nem kötöttem az olvasóim orrára, akik anno emlékszem, hogy el voltak képedve és hűlve a szociális érzékenységemen, vakargatva csak a fülük tövét, hogy mik meg nem történnek velem.
Annak a szövegnek a megírása közben is csak az izgatott, hogy hol tart az irodalom, hogy mi a trendi, hogy mi az, amire harapnak az olvasók. Nem akartam egyedi hangot megütni, nem akartam eltérni, kilógni a sorból, nehogy a végén befürödjön velem a kiadó, ahol amúgy sem állt jól a szénám akkor, alig pár hónappal a 3. koronavírus járvány után. Közben jól nevettem a kötetem kritikáin, hogy milyen alapvetően modern hangot ütöttem meg a novelláimmal, amiből szinte átüt az igazi, dús, anyagszerűség.
Tehetségesnek láttak, nemesnek, divatosnak, akinek a szövegei, beleszivárognak az olvasók életébe. Nem is tudnám felsorolni, hogy azokban az időkben kik voltak hatással rám. Nem tud olyan kortárs írót mondani, akitől (most már talán bevallhatom) ne loptam volna el, vagy egy ötletet, vagy egy-egy sort. Kútfőből talán ha egy novellát írtam. Abba legalább bele tudtam csempészni egy kis iróniát és öniróniát is, és persze humort. Ez a novella sem volt vidám darab, ami egy fiatal írónő öngyilkossági kísérletéről szólt, aki talán szerelmi bánatában, vagy már nem is tudom mi oknál fogva, fel akarja akasztani magát, de a teste ellenáll az akaratának.
Aztán, bizonyítva hogy milyen a sors, és az én szerencsém, évekkel a kötet megjelenése után derült ki, hogy Cserépfalun, ahol azóta egy könyvtárat is elneveztek rólam, volt még a múlt században egy költőnő, aki megszámlálhatatlanul követte el az öngyilkossági kísérleteit, hogy újra és újra kudarcot valljon. A novella után egyenesen kikiáltottak a katasztrófahumor koronázatlan királyának, hogy egy világjárványról és egy öngyilkos hajlamú íróról, csak én vagyok képes ilyen plasztikusan és hihetetlen beleélő képességgel írni.
Címke lett ragasztva rám is. De én nem éreztem magam sem humorosnak, sem egyedinek, sem utánozhatatlannak. Be is sokalltam, nem tagadom, a sok meghívástól, interjútól, díjtól, és elvonulva a városi nyüzsgéstől, kivettem pár hét szabadságot, hogy egy kis kutatómunkába kezdjek, azon bizonyos cserépfalui költőnő után, akiről azelőtt semmit sem hallottam, de akihez valahogy mégis személyes kötődésem és közöm lett. A nagymamájától kaptam meg az első kötetét, vagy inkább naplóját, a leveleivel, és a családi képeivel együtt. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy vajon milyenek lehettek ennek a fiatal nőnek a hétköznapjai. Úgy meredtem rá egy-egy képre, mint valami detektív, aki ki akar nyomozni valamit. Egy öreg, kifáradt és kiégett detektív, aki kikopott már mindenhonnan, és már csak önszorgalomból, a maga szórakoztatására dolgozik. Le is költöztem Cserépfalura, az egyik ismerősöm kis házába.
Naponta teleszórtam az ágyat a költőnő gyermekkori fényképeivel. Nem találtam olyat közülük, amelyiken az akkor még kislány író, de mosolygott volna. A várakozás mosolya ült az arcán, de ahogy jobban megnéztem őket, nem kis aggodalom is vegyült ezekbe a mosolyokba. Elborultnak láttam őket, és valahogy furcsán keménynek. Mögötte legtöbbször a házuk kertjével és verandájával, a fehér oszlopokkal.
Aztán a már serdülő költőnő egy-egy képe, háttérben a tengerparttal, és a tengerrel. Talán Jesolo. Homokos part, tűző nap. A képen a lány szőkén és bronzbarnán hever, elnyúlva a tengerparton. Föltérdelve, kezét a térdére téve, úgy mosolyogva, mint egy valóságos jelenség. Akinek, a nagymamája elmondása szerint, a vidék akkori egyetlen patikusa akkoriban udvarolni kezdett. Talán vele utazott a tengerpartra, és talán ő kapta lencsevégre. (Akit később, több fiatal lány megrontásáért és megmérgezéséért is megvádoltak és elítéltek. Aki, mint később megtudtam, közvetlenül az ismerősömtől kölcsönkapott kis ház mellett lakott. Cserépfalura a háború után költözött, ahol kezdetben csak pár kutya, vasvillával való leszúrásával gyanúsították meg.)
Egy másik képen, amit a kedvencemnek is mondhatnék, a házuk előtt áll, karján a kabátjával. A kezében egy könyv, mellette egy barna bőrönd. Úgy képzeltem, talán akkor érkezhetett meg a főiskoláról. Szinte magam előtt láttam, ahogy pár pillanat múlva, benyit a házba, hogy megkezdjen berendezkedni az otthoni életre.
Egy újabb képen a kis házuk hátsó kertjében ül, napfényben, egy írógép fülé hajolva. Magam előtt látom, ahogy pár pillanattal korábban a papírt befűzi a gépbe, ahogy a billentyűket megérintik az ujjai. Ahogy akkor az enyém is érintette, ugyanazon a gépen. Még most is kiver a hideg veríték, elhiheti nekem. Az arcán a várakozást aggodalmasnak írnám le. És ez az aggodalom szinte ott ült, mint valami varjú a hátán és a vállán is. Magam előtt látom, ahogy pár pillanattal később az ujjai megmerevednek, ahogy az enyém az enyém, ahogy az ujjai nem mozdulnak, ahogy az enyémek sem, ahogy lecsúsznak a gépről. Félénken. Ahogy feláll a kis kerti székből, ahogy szájában a pipával járkál egy kicsit. Látom a magára hagyott írógépet, ami szinte visszavárja. Látom a befűzött és még hófehéren lángoló papírt, ami ugye egy író legjobb barátja, vagy inkább legnagyobb ellensége. Látom, ahogy a kertkapunál megáll, megfeszülnek az izmai, ahogy a kilincsre teszi a kezét, majd visszarántja, jól tudva hogy nem menekülhet, hogy vissza kell térnie az írógéphez, hogy le kell elé megint ülnie. Látom, ahogy feljebb és feljebb csavarja a papírt, aztán kicsit lejjebb, hogy minden további mozdulat abbamaradjon. Érzem, ahogy a kert gőzölögni kezd a hőségben, ahogy minden ellenségessé válik. Később persze úgy ment neki az írás, ahogy nekem sosem fog, de ott azon a képen, biztos vagyok benne, hogy a vereség pillanatait élte meg, amit biztos vagyok benne, hogy soha nem tudott elfelejteni.
Amikor először vallott kudarcot. Biztos vagyok benne, hogy nem egy gyötrelmes éjszakát virrasztott át, hogy nem egy szúrós és bizalmatlan nappalt élt meg, menekülve minden és mindenki elől.
