A vonat
Kicsi gyerekkorom óta alapvető és természetes közlekedési eszköz nálam a vonat, mivel a családunk nem túl erős jogsiszerzésben – legalábbis ami a női vonalat illeti. Baba korom óta mászkáltunk vonattal mindenfelé, még a régi műbőr üléses fülkékben kezdtem, (meg hát a száll a 424-es, mert az én apám fűtő is, a gyerekkorom dallamainak egyike, Cseh Tamást már említettem) leginkább rokonokhoz mentünk, de nem jöttünk zavarba a kirándulásoktól sem. De mindig valami nagy utazást jelentett, amire készülünk, szervezzük, várjuk vagy épp nem várjuk, de muszáj.
Búcsúzkodni nem tudok vasútállomáson, ez szintén régi keletű, sőt, vannak olyan gondolataim, hogy születésemnél régebbi ez a kelet, de most nem a transzgenerációs traumákról szeretnék írni. Egy fix, hogy szép lassan minden szerettem leszokott már arról, hogy megkérjen, kísérjem ki a vonathoz, elkezdek ugyanis bőgni, jó, így középkorú komoly asszonyként nem sikítozva, de nyelnem kell a könnyeimet rendesen. Akkor is, ha – tavaly történt – másnap követem az utazót, itt történetesen a fiamat.
Kamaszságának minden kétségbeesésével próbált meggyőzni, hogy nem a frontra megy, sőt nem is Sanghajba kiküldetésbe 6 évre, hanem Szombathelyre és másnap találkozunk, hasztalanok voltak az érvek. Próbálom tartani magam persze, meg hát érzem is, hogy ez így elég bénán hat, nem tehetek róla.
Nagyon szerettem viszont vonaton dolgozni még úgy 20 éve. Büféslány voltam az IC-n, otthonról haza napi háromszor, Keleti-Szombathely… A mai napig imádom az emlékét is. Azóta már büfékocsi sincs meg én sem bírnám a tempót, de a vasi pecsenyét ott tanultam meg elkészíteni, kibontakozhattam egyszer egy nem várt kimenőjénél a kiskatonáknak, akik megtöltötték a büfékocsit és mindannyian azt szerettek volna enni.
Megörültem tehát nagyon, amikor megtudtam, hogy az egyik munkahelyem, ami ráadásul a főállásom és heti többször meg illik látogatnom, össze lesz kötve az otthonommal így vonatilag, Budapesten belül. Vakmerően számolgatni kezdtem mi időt spórolok majd, amiben van egyébként igazság, mert legalább 35 perccel előbb beérek mint bkv-val, ha nem cseszem el a feljárót a vágányhoz, ahogy az ma is történt.
Mentségemre, két napja van ez a vívmány a vonattal, márminthogy dolgozni járhatok vele, nem tapasztaltam ki a járást, vagyis mától ezt nem mondhatom, rendesen kitapasztaltam, de meg is jegyeztem egy életre. Így ugyanis félórával később értem be és hát majdnem kigördültek azok a könnycseppek a szerelvénnyel együtt, mert ugyan szerettem nem ült azon a vonaton, de én eléggé szerettem volna. Gyűlölök késni ugyanis.
Bent aztán hamar elfelejtettem a kalandot, elvitt az élet rendesen, mígnem jött az egyik kliens, aki történetesen abból a városrészből származik, ahol lakom. Sokat emlegeti az ismerős utcákat, mondtam tehát, hogy pikk-pakk el lehet már jutni ide vonattal is, nem kell a hülye átszállogatás, variálás. 20 perc és majdnem otthon vagyok.
– Az tényleg nagyon kevés – mondta. – De túl kevés is, nekem több idő kell.
Egyszer majd kipróbálom talán. Majd ha már az életem is sínen lesz.
Nevettünk. Aztán én persze majdnem bőgtem titokban. Tényleg nem bírom ezeket a vonatos dolgokat.
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül, 2020.11.05.
