685. szám Széppróza

Az utolsó beszélő ember

Szerző:

Az embert, aki Magyarországon utoljára nyilatkozott a sajtónak, Faragó Imrének hívták. Portás volt egy iskolában, barátságos és nyitott férfi, ritka az ilyen az őrző-védők világában. Ott ugyanis a munkaköri (titkos) leírásban elvárás az agresszivitással párosuló szigorú tekintet, az örök gyanakvás és persze az akadályoztatásra való készség, ami olyasmit jelent, hogy „ide maga nem fog bejönni, ne akarjon magának rosszat, látom, nem ért a szóból, már hívom is a rendőröket”. Faragó Imre nem ilyen volt, éppen ellenkezőleg, érdeklődő, segítőkész, kommunikatív. Ha lehet ilyet mondani egy portásra, földre szállt angyalként őrizte az oktatási intézmény rendjét, békéjét, és talán még ma is ott állna a kapuban, ha egy riporter nem kezdi el kérdezgetni.
– Jó napot! Az igazgatót keressük.
– Milyen ügyben?
– Sikkasztás, molesztálás, lelki terror. Tud ezekről valamit?
– Hogy tudna ilyenről egy portás?
– Itt van egész nap az iskolában. Csak hallott ezt-azt.
– Konkrétumokat nem tudok. Tegnap ugyan volt itt egy kisebb csetepaté, de hamar kiérkeztek az őrsről. Egy apuka verte meg a fizikatanárt, utána lefejelte az igazgatóhelyettest, négy rendőr tudta csak lefogni.
– Miért őrjöngött az apuka?
– Fogalmam sincs. Nem ütöm bele az orromat mások dolgába. Amúgy az elmúlt három évben minden héten történt ilyen.
– Komolyan mondja?
– Én sem értem, mert ez egy nagyon jó iskola. És még jobb lehetne, ha nem tűnt volna el háromszázmillió forint az éves költségvetésből.
– Hogy tűnt el?
– Ezt aztán tényleg nem tudom. Kérdeztem ugyan az igazgatót, de mindig siet, a tanítás végén valósággal elszáguld a Harley-Davidsonján. Szép motor.
– Harley-je van?
– Igen, de ez új, korábban Simsonja volt.
– Mi igaz abból, hogy itt a tanárokat és a gyerekeket is terrorizálják?
– Kizártnak tartom. Amúgy elég kevés gyerek tanul itt. Hetente négy-öt gyereket íratnak ki, de hogy miért, tényleg nem értem. Jó dolgunk van itt, és csupán annyit kértek tőlünk, hogy ne nyilatkozzunk senkinek, de ezt sem fenyegetően mondták.
– Hát nagyon köszönjük. Az igazgató bent van? Az az ő motorja?
– Igen, ugye milyen gyönyörű? Egy műtárgy… Mintha most hozta volna ki a szalonból.
– Akkor itt lehet még. Merre találjuk?
– Az első emeleten van az irodája, most újították fel. Tele van festményekkel és gyönyörű bútorokkal. Pedig az impresszionistákat már elvitte a villájába, a természetvédelmi terület mellé. Na jó, kicsit beljebb van. Felkísérjem önöket?
Faragó Imre nem sejtette, hogy ez volt itt az utolsó munkában töltött napja. Amikor a stáb már elment, az igazgató behívta, és azonnali hatállyal kirúgta. Pedig Imre elődeivel ellentétben nem lopott, nem vitt be esténként diáklány ruhát viselő hivatásos hölgyeket a tantermekbe, hogy ott élje ki rejtett fantáziáit. Csupán igazat mondott, mint mindig, hogy az igazgató az irodájában van.
Ezt követően született meg igen magas helyen a döntés, hogy a jövőben senki sem nyilatkozhat engedély nélkül. Mivel ilyen engedélyt sohasem adtak ki, az ország elcsendesült.

A szöveg megjelent Gellért András: Befalazott Csőgörény című kötetében.
A kötet kapható terjesztőinknél és a szerkesztőségben.

Kapcsolódó írások