Sokáig egész jól megvoltam anélkül, hogy a világ működésén gondolkodtam volna. Más dolgok foglalkoztattak. A gimnáziumi matematikát, fizikát, kémiát, biológiát réges-rég elfelejtettem, a humán tárgyak mindig jobban vonzottak. Talán, ha a matematika, a fizika és a kémia órák nem a gyomorgörcsről és a nehezen megjegyezhető képletekről szóltak volna számomra, hanem egy varázslatos kalandozásról a sci-fi műveknél is elképesztőbb valóságban, és ha már akkor kiderül, hogy a természettudományos és a humán gondolkodás nem ellentétesek egymással, akkor engem is jobban érdekeltek volna ezek a tudományok. Őszülő fejjel döbbentem rá, hogy alapvető dolgokat nem tudok a világegyetemről, aminek mégiscsak a része vagyok, ami az otthonom, és az anyagról, amiből én magam is felépülök. Illetve mostanában már inkább leépülök.
Elkezdtem ismeretterjesztő természettudományos könyveket olvasni és filmeket nézni a modern fizika úttörőinek 20. század eleji felfedezéseiről, és sokkolt, amikor megtudtam, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek képzeltem, mint amilyennek az emberiség évezredekig hitte. Pontosabban nem az egész emberiség, hanem csak a nyugati világ. Oppenheimer, Bohr és Heisenberg a kvantumfizika meghatározó tudósai korán fölismerték, hogy a modern fizika gondolkodásmódjának párhuzamai megtalálhatók az ázsiai miszticizmusban: a hinduizmusban, a buddhizmusban és a taoizmusban.¹
Hogy a hétköznapi ázsiai ember számára valóban könnyebben felfogható-e az atomfizika, azt nem tudom, de azt igen, hogy a nyugati gondolkodás emlőjén nevelkedve, mint egy gyerek a cirkuszban, úgy álmélkodtam, amikor megtudtam, hogy a kozmikus tér, ami szabad szemmel üresnek látszik (és amiről Newton is úgy gondolta, hogy „egy nagy, üres tartály, valamiféle hatalmas doboza a világegyetemnek”), valójában egy puhatestű anyag: gravitációs mező, ami hajlik, horpad, görbül. A Föld nem azért kering a Nap körül, mert „valami rejtélyes erő vonzza”, hanem a Nap meghajlítja maga körül a teret, és a bolygók, mint a golyók egy tölcsér peremén, úgy járnak körbe-körbe körülötte.² Kiderült, hogy a kozmikus térben nem csak a tér görbül és tágul, a csillagok nem csak a fény útját hajlítják el, hanem görbül az idő is, szubatomi szinten pedig olyan jelenségek léteznek, amelyek nem feleltek meg az addig általános törvényszerűségként elfogadott newtoni fizikának.
Hétköznapi fejjel képtelenségnek tűnik, hogy valami egyidejűleg több helyen, többféle állapotban lehet jelen: például a fény és az anyag lehet hullám és részecske is. (…)
A magam módján persze én is értettem. Csakhogy a „magam módja” általában nem természettudományos megközelítés, hanem mindig az emberre reflektáló, afféle bölcsész okoskodás. Például, hogy miként lehet valaki egyszerre több helyen és többféle állapotban, arra számomra a legjobb párhuzamnak Cangjang Gyaco, a VI. dalai láma és a titokzatos Ettore Majorana tűnt, akiről mestere, a Nobel-díjas Enrico Fermi azt állította, olyan kaliberű tudós volt, mint Galilei és Newton.
Majorana, a briliáns elméjű fiatal olasz elméleti fizikus sejtéseit napjaink kutatásai igazolják, ám hiába biztatta Fermi, felismerései közül többet le sem írt, mert azokat túlságosan banálisnak tartotta: például a neutron első bizonyítását, amiért aztán később James Chadwick kapott Nobel-díjat. Majorana már harmincegy évesen a Nápolyi Egyetem professzora volt, majd a következő évben, 1938-ban Palermóban felszállt egy Nápolyba induló hajóra, de nem érkezett meg a dél-itáliai városba. Mindenhol keresték, még a haditengerészet is kutatott utána, azt feltételezték, talán a tengerbe zuhant, esetleg öngyilkos lett vagy kirabolták és a vízbe hajították. Az is felmerült, hogy észrevétlenül lépett meg a hajóról a kikötőben, mert új életet akart kezdeni. Mindenesetre soha többé nem került elő. Igaz, az ötvenes években látni vélték Argentínában, másutt meg meséltek egy hajléktalanról, aki valaha világhírű fizikus volt, de biztosat senki sem tudott. Így abban az időben Ettore Majorana sem volt megfigyelhető, egyszerre volt élő és halott, egyszerre pihent a tenger mélyén és bujdokolt önkéntes száműzetésben, mert a választ csak konkrét bizonyítékok adhatták volna meg, a tudósról azonban soha többé nem lehetett tudni semmi biztosat.
(…)
Amikor a dalai lámával való találkozásomra készültem, elolvastam őszentsége minden korábbi inkarnációját, mert a buddhizmus úgy tartja, hogy az újra megtestesült egyszerre egyedi, vagyis mindenki mástól különböző, s közben mégsem az, mert szükségszerűen következik a régiből. Vagyis Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma különbözik is elődjeitől, de azonos is az előző tizenhárom dalai lámával. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy őt megértsem, meg kell ismernem korábbi énjeit is. A buddhizmus szerint az ember és a világ anyagi és anyagtalan, testi és lelki jelenségek, ösztönös és tudatos cselekedetek egymástól függő alkotórészeinek kombinációi, amelyek születnek, változnak, meghalnak, újraszületnek egy örök körforgásban. Hasonlóan, mint az anyag a kvantummechanikában, ahogy a párhuzamot a nagy fizikusok is fölismerték.
Vonzanak a megfejtésre váró élettörténetek és a környezet béklyóiból szabadulni vágyó emberek, így aztán Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma korábbi inkarnációi közül a 17. század végén élt VI. dalai láma, Cangjang Gyaco története ragadott meg leginkább. Őszentségével való közel egyórás beszélgetésünk során egyetlen pillanatra hoztam zavarba, akaratom ellenére, amikor megkérdeztem tőle: ha ő valóban az összes elődjének új inkarnációja, akkor hogy tud azonosulni Cangjang Gyacoval. Meglepődött a kérdéstől, gyanakodva nézett rám, provokálom-e. Ettől meg én jöttem zavarba. Mondtam, hogy pusztán azért kérdeztem, mert számomra ő a legizgalmasabb valamennyi elődje közül. „Jó – mondta megnyugodva –, akkor majd beszélgessünk róla később!”
A VI. dalai láma hároméves volt, amikor a Nagy Ötödik újratestesülése után kutató szerzetesek megtalálták, de a létét diplomáciai okokból még tizenkét évig titokban tartották, és az uralkodó régens a jövendő lámát eleinte szülőhelyén neveltette. A lhászai udvarban tizenöt évig azt állították, hogy a Nagy Ötödik mély meditációba merült, nem lehet zavarni, és a palota élete továbbra is úgy zajlott, mintha Loszang élne, miközben a holttestét a Potala palota egy eldugott zugában sóban tartósították. Nem csoda, hogy amikor a kínai császár és a mongol kán megtudta, hogy a tibeti kormányzó másfél évtizeden át az orruknál fogva vezette őket, zokon vették.
A leírások szerint Cangjang különleges képességei már kisgyerek korában megmutatkoztak, lábai nyomot hagytak a kemény kőben és puszta ujjával titokzatos jeleket tudott rajzolni a sziklákba. A pancsen láma irányításával fokozatosan beavatták a vallási tudnivalókba és az államügyekbe, de az ifjú dalai láma nem sok érdeklődést tanúsított irántuk. Ragyogó esze volt, mégis szinte minden vallási vizsgáján megbukott, nem kedvelte a pompát, lemondott a szolgákról, egyedül öltözködött és a vendégeit maga szolgálta ki. Tanítói megrökönyödésére egyházi kötelességeinél sokkal jobban vonzották a séták a természetben, a nők, a költészet és a kocsmázás, bordélyokba járt és szeretőket tartott.
Szerelmes versei a mai napig népszerűek Tibetben, a tibeti irodalom jelentős költői között tartják számon, de az udvar szemében a legfőbb vallási méltóság megítélésénél mindez nem számított jó pontnak. A kínai császár és a mongol kán sem tudott mit kezdeni az isten-király életvitelének ellentmondásosságával, amiről egyik versében így ír:
Szeretőt keresni mentem,
lehullott a hó hajnalra.
Mikor lakom palotámban,
nevem: Szent Tudás őrzője.
Ha Lhászában lent csavargok,
ott úgy hívnak: vidám legény.
Titkom minek rejtegessem?
A hó rávall lépteimre.³
A VI. dalai láma egyre több fejtörést okozott a tibeti, a kínai és a mongol vezetésnek, s minthogy a pancsen láma győzködése sem használt, mi több a fiatalember még szerzetesi fogadalmát is visszavonta, dalai lámát pedig nem lehet leváltani, praktikus megoldáshoz folyamodtak: úgy döntöttek, megölik. Bizonyára abban a reményben, hátha a következő inkarnációjának több esze lesz.
A merényletkísérletre úgy derült fény, hogy Cangjang és barátai az egyik kicsapongásuk alkalmával ruhát cseréltek. Éjszaka, hazafelé menet bérgyilkosok támadtak rájuk, és azt a szerencsétlent ölték meg, aki a dalai láma jellegzetes kék, selyem ruhájába bújt. Később a kán, a kínai császár jóváhagyásával elraboltatta őszentségét, de a tibetiek a segítségére siettek és megmentették. A kán azonban nem nyugodott bele a kudarcba, katonáival ismét elfogatta, de miközben Kína felé haladtak, a VI. dalai láma eltűnt. Azóta sem tudják, mi történt vele: meggyilkolták vagy megszökött. Az egyik tibeti legenda szerint feleségül vette egyik szerelmét, akihez sok verset írt, és az inkarnációt megkerülve utódjain keresztül él tovább.4
(…)
Hogy ki, milyen utat választ magának, az gyakran rejtély. Egyáltalán mi választunk magunknak sorsot, vagy a sors választ minket magának?
Vajon nem pontosan úgy vagyunk-e mi is az életben, mint az elektronok: csak akkor létezünk, ha létrejön egy valódi találkozás valakivel, barátokkal, szerelmekkel, tanító mesterekkel; ha beleütközünk valamibe, tapasztalatokba, eszmékbe, amik aztán meghatározók lesznek, és így változunk egyik „kölcsönhatásból” a másikba? Vajon nem olyan-e minden igazi nagy találkozás, mint az anyag és az antianyag találkozása, amelynek során kölcsönösen megsemmisítik egymást, majd ebből energia szabadul fel? Én legalábbis képtelen lennék szétszálazni, hogy életem melyik szellemi kapcsolata, szerelme, pillanata milyen nyomot hagyott a gondolkodásomban, az értékrendemben, a világképemben, hogyan semmisítette meg korábbi énemet. Léteznék-e, pontosabban: én volnék-e azok nélkül a találkozások és kapcsolatok nélkül, aki most vagyok?
Vajon segíthet-e a bizonytalanságaink feloldásában, ha a hétköznapi életben jól működő klasszikus fizika mellett az atomfizika gondolkodási modelljeit is segítségül hívjuk?
(…) Miként lehetne a világot nem leegyszerűsítve, görcsösen a bizonyosságba és az egyértelműségbe kapaszkodva szemlélni, hanem inkább megbarátkozni a gondolattal, hogy „a valóság alaptermészete a bizonytalanság” – ahogy Niels Bohr fogalmazott.
De hogy az ördögbe lehet a bizonytalanságot elfogadni, kérdezhetjük, amikor csecsemőkorunktól kezdve a biztonságra, a kiszámíthatóságra törekszünk? Az ember nehezen tűri a bizonytalanságot, mert úgy érzi, az a biztonságát veszélyezteti. A szűkebb és tágabb környezetünkről szerzett tudásunk a biztosítéka annak, hogy kiszámíthatóvá válik a jövő, nem érhet bennünket veszély, kellemetlen meglepetés. A biztonság iránti szükségletünk alapvető pszichológiai ösztön, és nem csak fiziológiai szükségletről van szó, hanem lelki- és érzelmi biztonságot adó szociális hálóról is.
Nyilvánvalóan erről se kellene lemondanunk. Azonban meg kellene tanulnunk elfogadni a kételyt is. Mert az egyértelműség görcsös keresése közben kiszolgáltatottak leszünk a leegyszerűsítő, hibás magyarázatoknak.5
A Bertrand Russellnek tulajdonított kijelentés szerint: „Az a baj a világgal, hogy az ostobák és a fanatikusok mindig magabiztosak, az okosok pedig tele vannak kételyekkel.” Ami egyébiránt érthető, hiszen, ha felmerül egy probléma, az okos ember több lehetséges megoldást is mérlegel, míg az ostobának jó esetben egy válasz jut az eszébe, rosszabb esetben egy sem, inkább megvárja, amíg valaki (esetleg egy másik hülye) tanácsot ad neki, aztán azt lelkesen támogatja.
Ez a vezetőkre és a politikusokra is érvényes, így, ha valaki magabiztosan állítja, hogy a tudás birtokában van, azonnal fogjunk gyanút, és kerüljük el nagy ívben!
Lábjegyzetek:
1 Fritjof Capra: A fizika taója. Pavlov Anna, Dankó Zoltán ford. Tericum, Budapest, 2000. 23.
2 Carlo Rovelli: Hét rövid fizikalecke. Balázs István ford. Park, Budapest, 2019.
3t Sári László prózafordítása nyomán
fordította Rab Zsuzsa
4 Roland Barraux: A dalai lámák története. V. Pánczél Éva, Szűcs Andrea, Rab Zsuzsa ford. Ferenczy Kiadó, Budapest, 1995.
5 David Dunning, Justin Kruger: Unskilled and Unaware of It: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments. Journal of Personality and Social Psychology, 2000, 77(6):1121–1134.
