Mire ez a lapszámunk az utcai terjesztőinkhez kerül, már a boltokban is lehet kapni Rubik Ernő új könyvét A mi kockánk címmel, amely a hazai kiadással egyidőben sok-sok országban megjelenik. Ennek apropóján kértük meg a szerzőt arra, válaszoljon véletlenszerűen megszólított olvasóink kérdéseire.
“A rejtvény nem puszta szórakozás”
Rendhagyó interjú Rubik Ernővel
Fedél Nélkül 2020. szeptember 10. 681. szám
Tassy Gábor, agronómus:
Úgy hallottam valahol, hogy amikor feltalálta Rubik úr a bűvös kockát, attól félt, lehetetlen kirakni és majdnem egy hónapig tartott, mire rájött, hogyan lehet a saját találmányát megoldani. Ez igaz vagy csak legenda?
Amikor először próbáltam kirakni, három forgatás után már érezhetően nehezebb volt, de azért még sikerült megtalálnom a visszavezető utat. Négy-öt forgatás után viszont komolyabbra fordultak a dolgok. Hirtelen nagyon zavarba ejtő volt az egész. Kiderült, hogy innen már hihetetlenül nehéz visszamenni. Amikor azt hittem, hogy közelebb jutottam a megoldáshoz, kiderült, hogy valójában még jobban eltávolodtam tőle. Egy oldal rendezése még nem volt nehéz. Az egészhez annyi kellett, hogy néhány lépést előre lássak, akárcsak a sakkban. De a többi oldallal már meggyűlt a bajom. Lépésről lépésre akartam haladni, a hagyományos problémamegoldó taktikát követve, de rá kellett jönnöm, hogy azzal itt nem megyek semmire.
A legérdekesebb az volt, hogy képtelen voltam bármilyen előrelépést elérni az egyik oldalon úgy, hogy közben ne tegyek tönkre egy másik oldalt. Ez szintén egy meghatározó tapasztalatom: gyakran csak úgy építhetünk valamit, ha először lerombolunk valami mást.
És nemcsak az egyes mozgatások háromdimenziós jellegével kellett megbirkóznom, hanem azzal is, hogy annyi minden történt egyszerre. Képtelenség volt követni. Nem tudtam minden egyes elemen egyszerre rajta tartani a szemem. Egy háromdimenziós tárgy háromdimenziós mozgásából korábban soha nem tapasztalt bonyodalom kezdett kirajzolódni.
És innen már nem volt visszaút.
Káoszt teremtettem, és képtelen voltam kitalálni, hogyan vághatnék rendet benne. A témában természetesen még nem létezett semmilyen háttéranyag. Azt hittem, hogy minden további nélkül vissza tudom rendezni a színeket az eredeti helyzetükbe, miután jól összekevertem őket. Én voltam az első, aki a kezébe fogott egy összekevert Kockát, és be kellett lássam – ahogy azt bárki, aki azóta átélte, igazolhatja –, hogy egyáltalán nem gyerekjáték minden elemét a helyére rakni.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ha állhatatosan elindulnék egy konkrét irányba, akkor a dolog szinte magától megoldódna. De minél tovább forgattam a Kocka oldalait, annál jobban elbizonytalanodtam. Lassan kezdtem rádöbbenni, hogy már jóval régebb óta próbáltam visszajutni a kiindulóponthoz, mint amennyi időmbe telt eltévedni a lehetőségek rengetegében.
Mindez több mint negyven éve történt. Azóta ezt az élményt sok száz millió embertársam megtapasztalta. És ahogy ők nem tudták, annak idején magam sem tudtam, milyen közel járok a célhoz. De nem adtam fel. A logika ugyanis végig azt diktálta, hogy igenis léteznie kell egy módszernek, amivel el lehet jutni a megoldáshoz.
Fogalmam sem volt, hogy azért nem tudom az eredeti állapotba visszarendezni a kockákat, mert egyszerűen nem vagyok elég okos hozzá, vagy talán ez a szintű rendetlenség már annyira bonyolult, hogy nincs ember a Földön, aki képes lenne a hat oldalt egyszerre rendezni. Ugyanakkor tudtam, hogy ez ostobaság.
Amikor rájöttem a megoldás valamely elemére, megértettem a működési elveit, és azt, hogy hol a helye, illetve mi a szerepe az adott részmegoldásnak a folyamat egészében. Aztán az egyes mozgatások ismétlésével értem el a célomat.
És végül eljött az a csodálatos pillanat, amikor minden a helyére került. Egy teljes hónapig tartott, de sikerült visszatalálnom a kezdőpontra.
Szoboszlainé Tóth Ida, óvónő:
Visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában milyen rejtvényekkel találkozott először, milyen típusú feladványokat kedvelt? Egyáltalán szerette a rejtvényeket vagy ez az érdeklődés csak később alakult ki?
A rejtvények igen fontos készségeket aktiválnak mindannyiunkban: a koncentrációt, a kíváncsiságot, a játékosságot, a megoldás vágyát. És pontosan ezek azok, amelyek minden kreatív emberi tevékenység alapját képezik. A rejtvény nem puszta szórakozás, nem csak arra jó, hogy elüssük valamivel az időt. Nem. A rejtvények megmutatják nekünk az utat saját kreativitásunk felé. Így hatottak rám is gyerekkoromtól kezdve és formálták a gondolkodásomat.
Talán az első, amivel egész kiskoromtól kezdve szívesen játszottam, a Tangram volt. Ez az ókori Kínából származó, roppant egyszerűnek látszó geometriai játék nem is igazi rejtvény, mivel nincs konkrét feladvány és helyes megoldás – ha csak a dobozába való visszahelyezés nem számít annak. A Tangram valójában egy hét részre osztott négyzet: öt különböző méretű háromszögből, egy paralelogrammából és egy kisebb négyzetből áll. A játék lényege, hogy ezekből az egyszerű elemekből különböző alakzatokat formálunk. Összerakhatjuk őket egyetlen nagy négyzetté, vagy szabadon fantáziálva mindenféle figurákat alkothatunk belőlük. Ennél egyszerűbb játékot talán elképzelni sem lehet, és mégis a néhány elemből számtalan alakzat születhet. Számomra a Tangram rejtvénykészítő készlet: feladatokat hozhatunk létre vele, amelyek lerajzolt kontúrjait egy mintakönyvbe összegyűjtve másoknak szórakoztató ajándékot adhatunk. A Tangram azért is tetszhetett nekem, mert korlátlan lehetőségek tárházát kínálta. És talán a legfontosabb értékei, a minimalizmus eleganciája, az elemeinek geometriai kötöttsége és a kompozíció szabadsága által létrejövő esztétikai élmény miatt.
Öt-hat éves lehettem, amikor kaptam egy 15-ös játékot, vagy más néven tili-tolit. Azt hiszem, eredetileg az volt a cél, hogy lefoglaljanak vele a Budapesttől Balatonig tartó néhány órás vonatúton. A tili-toli eredeti formájában egy négyzet alakú, fedél nélküli peremes tálca volt, amelyben tizenöt számozott kis négyzet kapott helyet. Ezeket a dobozban úgy kellett sorba rendezni, hogy az üres helyre a szomszédos négyzetek valamelyikét lehetett csak tolni. Később megjelent a műanyag változata is a játéknak, amelyekben az egymásba kapaszkodó kis négyzeteket nem is lehet kivenni a keretükből. De nekem jobban tetszik a régi, amivel akkor játszottam. Az még fémből készült, az elemeket ki lehetett borítani az asztalra. Emlékszem, hogy szerettem a fémes, csattogó hangot, amikor tili-tologattam őket.
Kétségkívül sokat tapasztaltam az olyan klasszikusokkal játszva, mint a Tangram és a 15-ös játék, de a pentominó még meghatározóbb élmény volt.
A pentomínók vezettek be a szórakoztató matematika és az izgalmas geometriai problémák világába. Számomra mindig is a világ vizuális aspektusa volt a legfontosabb és legmeghatározóbb módja környezetünk megtapasztalásának.
Garancsi József, nyugdíjas gimnáziumi tanár:
Én a 70-es évek végén mester erejű versenysakkozó voltam, de a bűvös kocka mégis megoldhatatlan talány maradt a számomra. Milyen tulajdonság hiányozhatott belőlem? Hogyan kell gondolkodnia annak, aki gyorsan szeretné kirakni? Milyen képességek kellenek hozzá?
Egy olyan játék esetében, mint a sakk, ahol az ellenfelek leülnek egymással szemben, a versengés magától értetődő. Amikor viszont a Kockával játszunk, egész másról van szó. Itt egyedül vagyunk a problémával. Az ellenfél maga a feladat, és annak bonyolultsága. Nem egy másik emberi elmével állunk szemben, ebben a játékban nem győzhetünk le senkit. A probléma természetével kell megküzdenünk. Ha veszítünk, legfeljebb az önbizalmunk látja kárát, de bármikor újra nekifoghatunk, hátha ezúttal sikerül. Ha kézbe vesszük a Kockát, rögtön elkezdjük forgatni és tekergetni, majd pillanatok alatt eltévedünk.
Kádár Mónika, fodrász:
Önnek mi a rekordja? Mennyi idő alatt tudja kirakni a kockát? Az emberi világrekord – úgy tudom – négy másodperc alatt van, de láttam olyan robotot a neten, amelynek egy másodperc sem kellett hozzá.
Fogalmam sincs. Nem szeretem elsietni a dolgokat. A jelenlegi rekordok még a néhány évvel ezelőttiekhez képest is elképesztőek. 1980-ban, a New York-i Játékkiállításon nekem még több mint egy perc kellett a megoldáshoz. Az első nemzetközi versenyen, 1982-ben Budapesten a győztes legjobb ideje 22,95 másodperc volt. Ma már ez az idő nevetségesnek számítana. 2003-ban a legjobb idő lement tizenhat másodpercre. 2007-ben történt meg először, hogy valaki tíz másodperc alatt megoldotta a Kockát. 2011-ben a legjobb idő 5,66 másodperc volt, majd 2015-ben fért be először öt másodperc alá. A világrekord 2018 óta pedig 3,47 másodperc és előbb vagy utóbb minden bizonnyal ez is meg fog dőlni.
Kormorán Péter, gondnok:
Sajnálom szétszedni, de nagyon kíváncsi lennék rá, mi van a kockában vagy a kígyóban, vagyis hogyan néz ki belülről, mi a titka, hogy minden irányba forgatható, mégse törik vagy kopik el, sosem esik szét? Hogyan képzeljem el? Mi a működési elve? Elnézést, ha nagyon prózai és laikus a kérdés.
A Kocka belsejében semmilyen drótot vagy zsineget nem találna, a testet az alkatrészek mechanikája tartja össze. Kezdetben gumigyűrűkkel próbáltam a helyükön tartani a kis kockákat, ám hamarosan rájöttem, hogy a mozgásukat csak úgy tudom megoldani, ha egy hatágú tengely köré szerkesztem őket. A tengelyek a kocka oldalainak közepén található színes kockákat tartják. Az éleken és a sarkokon lévő kiskockákat ezek tartják össze.
Zámbó Márton, fotográfus:
Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a kocka az egyik legismertebb magyar termék a világon, de a feltalálójáról alig tudunk valamit, pedig sokkal többet letett az asztalra, mint a saját magukat folyton mutogató celebek, akiknek a zöme eddig még semmi hasznosat nem tett. Ez szándékos visszavonulás a nyilvánosságtól vagy amúgy is ilyen tartózkodó, zárkózott alkatú ember?
Nem kedvelem a nyilvános fellépéseket, a formális összejöveteleket, az üzleti tárgyalásokat.
Megdöbbent, amikor azt hallom, hogy egyesek hírnévre vágynak. A hírnév olyasmi, amit a magamfajta ember soha nem kívánna. Mint a híres színésznő, Greta Garbo a világhírnevet követően, én is jobb szeretek a kulisszák mögött maradni. Tudom, van, aki imádja a rivaldafényt és él-hal azért, hogy rajongók ezrei vegyék körül, hogy egyre több lájkot és követőt szerezzen.
Tóth Dominikné, nyugdíjas ápolónő:
A most megjelenő könyv hány éves kortól ajánlott? A 13 éves unokám érteni fogja?
Engem már kiskoromtól kezdve érdekeltek a rejtvények, és képes voltam órákon át törni a fejem új megoldásokon. Szerintem nem kell az egész könyvet egy szuszra kivégezni. Nyugodtan lehet benne kalandozni, sőt, remélem, hogy el is lehet veszni benne egy kicsit. Hiszen minden olvasó más, a saját érdeklődését, tehetségét, álmait, tapasztalatát, szenvedélyét és ellentmondásait vetíti bele minden könyvbe, ezért nem létezik egyetlen „helyes” módja annak, hogy hogyan kell egy könyvet — akár A mi kockánkat — olvasni. Gyerekként én is szívesen elolvasnám.
Bata Tímea, orvostanhallgató:
Talán meg szabad kérdezni, mi a titka annak, hogy Rubik úr túl a hetvenen is olyan friss szellemileg, hogy könyvet ír, rejtvényeket készít? Van erre valamiféle receptje?
Szerintem az a legfontosabb, hogy megőrizzük szívünkben a játékosságot és a kíváncsiságot.
Antal Bertalan, vállalkozó:
Lesznek olyan rendezvények vagy más alkalmak, amelyeken a könyvet akár dedikáltatni is lehet a szerzővel? Egy erdélyi barátomat lepném meg vele…
Sajnos még nem tudjuk, mit hoz az ősz, a kiadóm tervezett dedikálásokat, de attól függ, hogy a járvány mit enged meg.
Gonda Tihamér, postai dolgozó:
Rubik úr mit vár a könyvvel kapcsolatban?
Ahogy a könyvben is írok róla, vannak fenntartásaim az írással és a szóbeliséggel szemben. Olyan könyvet akartam, amely számot ad a Kocka rejtélyes létéről ebben a világban, ahogy a háttérből látom. Gondolom rábízhatom az olvasókra, döntsék el ők, mit tanultak belőle!
Odorik Zoltán, újságíró:
Össze tudja foglalni olyan kompakt módon a könyvet, mint amilyen kompakt tárgy maga a kocka is?
Ez a könyv sok mindenről szól; kreativitásról, szimmetriáról, oktatásról, építészetről, kérdésekről, játékosságról, ellentmondásokról és a szépségről is. De lényegében rejtvényekről szól. Arról a rejtvényről, ami jómagam is vagyok. Arról a rejtvényről, amely ebben a furcsa kis tárgyban öltött testet, melyre közel ötven évvel ezelőtt bukkantam. És arról a nagy rejtvényről, aminek mi, emberek, mindannyian részesei vagyunk. Valójában rólunk szól.
fotó: Móricz-Sabján Simon
