„[…], de egyet cselekszem: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”
(Pál levele a filippiekhez 3,14)
Olyan családba születtem, amely mindenféle szempontból sérült volt, a harmonikus együttélés (vagy legalább az erre való törekvés) visszamenőleg sem jellemezte. Édesanyámat elvitte a szíve, még kétéves korom előtt. Ezután anyai nagyanyám hozzánk költözött vidékről Budapestre, apámnak segíteni a gondozásunkban – van egy nővérem –, illetve ellátni a háztartási teendőket. Nem jöttek ki egymással, egyik veszekedés, gorombáskodás követte a másikat. Mindketten ittak, nyíltan, titkon, de kétségkívül látszott, érződött.
Az óvodától fogva introvertált voltam, ahol plusz évet töltöttem, mire iskolaéretté nyilvánítottak. Később, az általános elejétől borzasztó gyenge eredményeket produkáltam reáltárgyakból. Diszkalkuliámat átkeresztelték lustaságra, így könnyebben fenyíthettek lelkileg. A felsősök folyton piszkáltak, hol a folyosón, hol a vécén kaptak el, mindenhol dúlt az agresszió. Csupán két barátom akadt a nyolc év folyamán, és egyetlen szerelmem, természetesen viszonzatlan… Ebben az időben kezdtem el verseket írni, a napló sose ment. Faluhelyen szerettem volna magyart tanítani, sokáig dédelgettem ezt az álmomat. A vidék szeretete azokból a nyarakból eredt, amiket nagyi haláláig fenntartott kisközségi házrészében töltöttünk. Itt ismertem meg a pálinka ízét: fogfájás csillapítására kaptam. A baj csak az volt, hogy öblögetés után rögtön lenyeltem, tapasztalva lelkifájdalom-enyhítő hatását.
Jött a pályaválasztás. Akkori legjobb barátommal kertészeti szakközépbe jelentkeztünk, mivelhogy felvételi nélkül mehettünk. Összefoglalva: tipikus osztálytársak közötti bunkózások, kiközösítés, érdektelen, életunt tanárok. Hanyagoltam a környezetet, rászoktam a dohányzásra, csakis az irodalom, a laposüveg, az elhagyatott parkok, játszóterek érdekeltek. Kevesebb, mint egy hónapig jártunk oda. Kezdődő depressziómat kamaszkori lázadásnak titulálták, sokaknak ismerős lehet… Évet halasztottam, látogattam a kerületi pszichiátriai gondozót, nyugtatókkal, antidepresszánsokkal, hangulatstabilizátorokkal kísérleteztek sikertelenül, ahogyan eredménytelennek bizonyult a Nevelési Tanácsadó pszichológusához való mászkálás is. Kilencvenhétben esti tagozatos gimnáziumba mentem, elkerülvén a korosztályommal való bárminemű érintkezést. Harmadikban buktam matematikából. Ebben az esztendőben hunyt el apám. A nyarat tulajdonképpen átzüllöttem, az uv-t hagytam a fenébe. Lassan feléltem kézbe kapott örökségemet. Nővéremmel elosztottuk a lakást, neki is, nekem is lett kisebb. Én az enyémet kiadtam albérletbe, mamával vidéki otthonába költöztünk. Folyton írtam és semmisítettem meg verseimet, folytattam a középiskolát, harcolva a számokkal és a képletekkel. Aztán megbetegedett, előrehaladott tüdőrákot találtak nála. Az ápolási körülmények megteremtésének érdekében vissza kellett utazni Pestre.
Sokat ittam, részegség nélkül, majd dipsoman ivó lettem, súlyos depresszióval. A gyógyszereket kényem-kedvem szerint szedtem. Kétezernégyben vesztettem el őt. Totálisan szétestem, világom, az a roncs világ darabokra hullott. Kerestem nagyit, magamat, Istent utoljára hagyván. Mindig a sor legvégére állítottam az életemben, és ez óriási hiba. A Postánál, azt követően presszóban (…) dolgoztam, a lakásomat előírás szerint kizsarolták tőlem, lejtmenet jött. Végül az OPNI-ban kötöttem ki, az addiktológián. Három hónap. Az érettségit ezalatt ugyanúgy erőltettem. Kétezerkilencben feleslegesnek ítéltem, megerősítették a diszkalkuliámat, csak hát későn, megjegyzem, a bipoláris affektív zavaromat (közismert néven mániás depresszió) szintén jóval felnőttkorom után.
Kijövetelem másnapján áruházi eladóként sürögtem-forogtam, albérletben laktam, kizárólag munka után nyúltam a pohárhoz. Meg akartam felelni, de tényleg! Annyira görcsösen – lehet, sőt biztosan ez volt a baj. Egy napon, séta közben hirtelen alig kaptam levegőt, borzasztó fejfájás jött rám, remegtek a lábaim, mellkasomban erős szorítást éreztem. Hozzádőltem a házfalnak. Eléggé ramatyul nézhettem ki, ha már a járókelők kérdezték, hívjanak-e mentőt. Végre nagy nehezen hazaértem. Gondolkodtam, ez most lábon kihordott infarktus vagy pánikroham lehetett? Nem, nem pánikroham, hiszen azt addigra megtanultam kezelni, ez rendesen megijesztett. Alig aludtam éjjel, képtelen voltam bemenni az áruházba. Amikor ott voltam sem vették hasznomat, majdhogynem tántorogtam, akár a maratoni futó a célszalag átszakításánál.
Kétezerhat január huszadikán hívtam az orvosi ügyeletet. Csuromvizes ágyban, halálfélelemmel szívemben, életben maradás helyett csak annyit mormoltam Istennek, legyen meg az Ő akarata. Tudat alatt választottam ezt a kérést, ma tudatosan vallom, helyesen. Fulladtam, ömlött rólam a veríték, hánytam, hánytam és hánytam. Élet-halál közt vitt a rohamkocsi a legközelebbi kórház intenzív osztályára. Leállt a vesém, a májműködésem, a tüdőm kezdett összeomlani. Dilatatív cardiomyopathiát (kitágulásos szívizom-elfajulás, mely szívelégtelenséghez vezet) diagnosztizáltak. Az Országos Kardiológiai Intézetben tíz nap híján négy hónapig kezeltek, sokáig teljes izoláltságban, gépekkel körbevéve. Az orvosok messziről látogattak el hozzám, mert kész csodának számított, hogy egyáltalán életben maradtam. Ott, a kórházban elindították a leszázalékolásomat, melyet 100%-osnak véleményeztek. Nővéremtől visszahallottam: elmondta hívő barátnőjének, mi történt, mire gyülekezetében közösen imádkoztak gyógyulásomért. Ez önmagában csodaszép, hát még, ha elárulom, ekkor kezdett stabilizálódni az állapotom. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben…” Igen, tényként kell kezelni, ami tény!
A GOKI-ból hajléktalanszállóra vezetett az utam, és mert különc maradtam, így hamar fogtam két bőröndömet, távozva a kilátástalanságba, huszonöt évesen. Heteken át ténferegtem a városban, rövid ideig kanapéra kéredzkedtem, szobát béreltem (rokkantsági járadékot folyósítottak); letettem az ápolói vizsgát, találtam munkát, és jóllehet segítséggel, mégis elfoglaltam újabb albérletemet. Itt négy évet laktam, de fokozatosan romlott a teljesítőképességem a nagy fizikai és pszichikai terhelés alatt. Ezek az évek eszeveszett rohanásból álltak, szinte robottá váltam, amibe véletlenül érzéseket programoztak. Idővel leváltottak (jogosan), tetejébe felgyorsult az érzelmi hullámvasút, amire bérlettel rendelkeztem, akaratom ellenére. Utoljára tettem kísérletet életem kioltására, hat nap pszichiátria, zárt osztály, majd nyitott, gyógyszerbeállítás, átértékelése mindennek.
Nyolcadik éve nagyon kedvező körülmények közt élhetek, felszabadultam ezerféle szorongásom alól, s kimondhatom, hogy bár göröngyös úton, eljutottam a pontra: immár tükörbe merek nézni reggelente, este pedig békésebben hajtom álomra fejemet. Ha Isten más ösvényre akart volna terelni, akkor azt teszi, és most üzenetírás helyett mazochista módon tagadnám létjogosultságunkat. Ellenkezőleg: hálás vagyok, mert noha minden nap küzdenem kell, le ne térjek ezen útról, tudom, egyértelműen megéri azért a kellemes fáradtsággal kísért örömért, amit érzek, egyre közelebb… közelebb a Holnaphoz.
2020. május, harmadik díj
