Szilvia az ágy szélén ült, térdeit átkulcsolva nézte a kopott parkettát, és az a valószerűtlen gondolat kezdett megfogalmazódni benne, hogy itthagyja Dénest, elköltözik, még ha bele is hal. Na nem a hiányába és a fene nagy magányba, sokkal inkább abba, hogy utánajöhet, agyonverheti. Szemei alatt gyógyuló és friss zúzódások, véraláfutások, karjain szintén, bordái sajogtak. Erre már kevés lesz a smink, megint mi a csudára hivatkozzon a munkahelyén? Pénztárosként dolgozik, a vevők se hülyék, pláne nem vakok.
– Van tüzed? – mordult rá a férfi. Állandóan elhagyta az öngyújtóját, otthon meg olyannyira másnapos-félrészeg szokott lenni, sohasem találta. A nő előhalászta a táskájából a sajátját, átnyújtotta.
– Kikapcsolnád azt a kurva rádiót? Az idegeimre megy – tette hozzá, és Szilvia, holott nem ő kapcsolta be, elindult a készülék felé. Dénes elkapta a pulóverét, magához húzta, és véreres szemeit az övéibe fúrva, összeszorított fogai között sziszegte: „cicám”. A gyújtóra egy pántlikás kismacska képe volt matricázva. Vette a kabátját, kiment a lakásból szokásos esti körútjára a haverokkal.
Egyedül maradt, és mert csakis ilyenkor mert sírni, utat engedett a könnyeinek. Négy éve éltek együtt, az első még meglepően szépen telt, aztán indokolatlan féltékenységi jelenetek, pofonok és sűrű bocsánatkérések, ígéretek követték egymást közös jövőjükre nézve. Harmadik éve tűr félelemtől, szégyentől, sokszor maga sem tudja, mi mindentől sakkban tartva. Hiányzott neki édesanyja meleg, simogató hangja, fogta hát a mobilját, tárcsázott.
– Szia, kicsim! – szólt bele az anya.
– Szervusz anyu! Nem zavarlak? Feküdtél? – köszönt Szilvia, szipogva egyet, pedig direkt kifújta az orrát, nehogy gyanút keltsen.
– Dehogy, édesem! Baj van, kitaláltam, igaz?
– Anya, csak megfáztam, jövök ki belőle – hazudta ügyetlenül.
– Megfáztál… Legfeljebb rá. Nézd, te ugyan még nem tudsz az anyai megérzésről, és nagyon remélem, nem a jelenlegi párod lesz ebben segítségedre, de engem ne próbálj átverni. Kaptál megint? – kérdezte aggodalommal, ám hangját felemelve. A vonal túlsó végén a feszült némaság magáért beszélt. Ezután, mint ezernyi alkalommal, eltörött a mécses.
– Gyere haza végre! Haza, és ne a kifogásokkal, rendben?
Édesanyja szeretett különös szófordulatokat használni. Évek óta egyedül élt szoba-konyhás otthonában, lekötötte magát, tett-vett, unatkozásról még álmaiban sem hallott. Tisztában volt azzal, hogy lánya rettentő önfejű gyermekkorától fogva (ezért ragaszkodott korán az önálló életvitelhez), így minden egyes kérlelése a költözéssel kapcsolatban nagy vitákhoz vezet. Most azonban a mély szomorúság ellenére kevésbé tűnt bizonytalannak, abba a bizonyos pohárba tényleg egyetlen csepp fért.
– Szeretlek, anya! Bocsáss meg, megyek, rendbeteszem magam, mielőtt hazaér – búcsúzott el, azon morfondírozva, milyen megalázó: még neki kell csinosnak mutatkoznia, nehogy Dénes szembesüljön aljas tetteinek következményeivel. Fő a látszat… mennyire utálta ezt!
Sminkkészletét kereste, amikor rádöbbent, a kis rekesz üres, ahol iratait tartja. Nem ez az első eset, korábban is előfordult, hogy át kellett kutatnia a lakást papírjai után. Élettársa ezzel szintén tudatába akarta vésni, kizárólagos jogot tart rá, személyazonosságával sem rendelkezhet szabadon. Törődötten felfedező útra indult, és persze meglelte, mégpedig a fürdőszobaszekrény tetején. Kiismerte rég kicsinyes játékait.
Lezuhanyozott, alapozóval fedte arcán az árulkodó jeleket és várt. A következő héten kénytelen lesz otthon maradni, és ez méginkább elkeserítette.
Másnap reggel Dénes ugyanúgy dolgozni indult, viszont délután előbb megjelent, ittasan, mérges dühöt árasztva. A nő behúzódott a fürdőbe, tehetetlenül kérte Istent, legyen hozzá könyörületes, ne engedje a verést. Amint csend lett, kimerészkedett. Konstatálta, hogy újra „tiszta a levegő”. Így telt el két nap, a férfi kerülte, ellenben hangosan, magában káromkodott. Igyekezett tartani a két lépés távolságot, ami bizony nem egyszerű ötvenhárom négyzetméteren. Csütörtökön fésülködés közben Szilvia mögé lépett, megragadta a tarkójánál, és arcát a csempéhez szorította. Akkor és ott úgy érezte vége, statisztikai számmá válik. Neve, arca kitakarva, zárójelben a kis kereszt és a harmincötös szám.
– Tudod, ki elől bujkálj kiscsillagom? Hülyének tartasz? Annak? – most már a hajánál fogva is rángatta, kis híján a levegőben lógott. – Kicsesztek velem, volt-nincs meló, felfogtad ribanc?! – ordította Dénes, és a vécére lökte. Hajcsomók éktelenkedtek körülötte, körömágyai bevéreztek, ahogy próbált kiszabadulni a szorításból. A férfi minden további nélkül otthagyta őt úgy, mintha csak jóéjt-puszit váltottak volna. Egész testében reszketett, telefonja ripityára törve hevert a zuhanytálcán. Alig hallott a sokktól, viszont amit igen, attól iszonyú mély, az életösztön elemi ereje szállta meg. A lakásban nem ketten tartózkodtak.
Dénesén kívül egy idegen hangját hallotta. Kedélyesen beszélgettek, akár valami teadélutánon. Zolit – így hívták a cimborát, aki maga is jócskán kapatos volt – (szerinte) viccesen arra kérte, vigyázzon rá, nehogy „elkóboroljon”, mivel „gyengélkedik” mostanában. És ne törődjön semmivel, ha folyó ügyei vannak, intézze… Az üvegek csörömpöléséből ítélve hosszú estét terveztek.
Eljutott a kisebbik szobáig, magára zárta az ajtót, és szerencsére csak egyszer kellett kiszólnia, hogy békésen tudják szidni tovább a főnököket, a nőket és a rendszert, ami ugyebár ellenük dolgozik, tisztességes, kétkezi melósok ellen. Kezdett egyre jobban beesteledni, a férfiak elkent, zavaros hangfoszlányaiból arra a következtetésre jutott, hogy talán valamiképpen megszökhet, mindegy is, hová, de jusson ki ebből a pokolból. Hideg lehetett odakint, november végén járt az idő, ezért a gardróbból melegebb holmikat aggatott magára, táskája tartalmát igazolványaival együtt egyszerű reklámszatyorba öntötte, majd figyelt. Ha az ajtó zárva, a kulcsot aligha tudja megkaparintani. Agyában a fogaskerekek rákapcsoltak, variációk tucatja pergett le élete filmjének ezen pontján. Nagy nehezen vette a bátorságot, és kinézett az előszobára. Csend. Lábujjhegyen osont a fal mellett, majd bepillantott a nagyszobába. Tulajdonképpen meglepődés helyett szánalmat, undort és megvetést keltett benne a látvány. Dénes alsónadrágban a padlószőnyegen horkolt, fél lába a kanapén, zokniban, a másik lent, csupaszon. Felborult hamutartók, kiömlött italoktól ragacsos dohányzóasztal, profi boxmeccs hang nélkül a tévében, ami az egyedüli világosságot adta a szinte falat képző füsttől homályos helységben.
Gyanúsan kevés az üres üveg, a haver ezek szerint vitte magával a maradékot, és hála az égnek, hidegen hagyta, hogy felügyeljen egy libát, akihez semmi köze, büntethetik érte, meg ki az az idióta, aki ilyenbe keveredik?
Ezek az eszmefuttatások szempillantás alatt peregtek át Szilvián, futott lefelé a lépcsőházban, szedte a lábait, ahogy bírta. A taxis tutira prostinak nézte, igazából ez érthető és lényegtelen már, mert a lényeg: anya lakása, biztonság, alvás, béke. Az autó háromnegyed óra alatt a bérház elé ért, ami örökkévalóságnak tűnt. Felcsengetett a kaputelefonon, édesanyja örömmel vegyes riadalommal nyitott ajtót, már-már elájult, amint ott állt előtte élete gyümölcse, aki teketóriázás nélkül zokogva a karjaiba omlott, elfelejtve büszkeséget, szégyent, a világon mindent. Hazatért. Röviden elmondta az elmúlt hetek borzalmát, a több évnyi kínhoz erőtlen volt. Épphogy evett egy keveset, forró fürdőt vett, és ágynak esett. Utoljára kislánykorában élte át: betakarták, megsimogatták a haját, és jó éjt kívántak neki.
Rákövetkező nap sürgette őt az idő, hiába, hogy jártányi erőt se érzett semmihez, anyja ragaszkodott a forgatókönyvéhez, jogosan, hiszen innentől újra „ő felel érte”. Szilviának összes tartalék erejére szüksége lesz, mind lelkileg, mind fizikailag az elkövetkezendő időkben. Látlelet, rendőrség, feljelentés, kiharcolni – mert sajnos ez a szomorú igazság –, kiharcolni a távoltartási végzést, ki tudja, hány évig pszichológushoz járni, megúszni a poszttraumás stressz-szindrómát, vagy eredményesen kezelni azt, na és eljön-e vajon a nap, mikor közel enged szívéhez ismét valakit, akiben bízhat maximálisan? Talán, borzalmasan sok munkával, és egy olyan ember közeledésével, aki a türelem ezerszeresével tudja majd kezelni „megmagyarázhatatlan” reakcióit az őt ért ingerekre.
Mindenesetre otthon töltött első éjszakáján korántsem meglepőt álmodott. A konyhában sürög-forog, a tárgyakból ítélve jóval a születése előtt.
Süteményt készít, mosolyog. Dénes, a férje (karikagyűrűikből tudja) a szobában ébredezik. Hallja az erős dohányosok első hörgésszerű krákogását. Éppen a 4-es számot formázó pici gyertyákat tűzi bele a sütikbe, minden bizonnyal évfordulójuk lehet. Ekkor goromba kérdés üti meg fülét bentről:
– Asszony, hogy az Isten verjen meg, van tüzed? Van tüzed, vagy porrá zúzlak, úgy éljek én!
Szilvia higgadtan kinyitja a sütő ajtaját, aztán elfordítja a gázcsapot, majd megindul a bejárat felé, de előtte szép, csilingelő hangján válaszol:
– A kisasztalon, szívem, a kisasztalon találod! – és továbbra is mosolyogva, szatén selyemruhában kilibben az ajtón.
2020. április, első díj
