677. szám Sztárinterjú

Szinetár Dóra

Szerző:

Szinetár Dórával könnyű interjút készíteni, mert szívesen mesél. Leírni már sokkal nehezebb, hiszen a nyomtatott sajtóban be kell tartanunk a terjedelmi korlátokat.

“Jó, akkor nem félek”

Interjú Szinetár Dórával

Fedél Nélkül 2020. július 16. 677. szám

Hogyan lesz valakiből az UNICEF jószolgálati nagykövete? Talán mindenki hallott erről a szervezetről, de olyan ismerősöm is akad, aki folyton keveri az UNESCO-val.
Az UNICEF az ENSZ Gyermekalapja, 1946-ban hozták létre. Eredetileg a II. világháború utáni Európában éhező, betegeskedő gyerekek étellel, ruhával, gyógyszerrel történő ellátása volt a legfontosabb feladata. A jószolgálati nagykövetek pedig a szervezetet képviselik az adott országban. Magyarországon D. Tóth Kriszta már évek óta viseli ezt a címet, de bővíteni szerették volna a létszámot, ezért kértek fel engem is erre a feladatra. Egyébként én évekig dolgoztam az UNICEF-fel azelőtt is, hogy ez a megtiszteltetés ért. Önkéntesként vettem részt sok-sok kampányukban, de ez nem tényleges „kétkezi” munkát jelentett, inkább abban segítettem, hogy a célkitűzéseik minél több emberhez eljuthassanak.

Kihasználtad a népszerűségedet a jó cél érdekében?
Igen, így is mondhatjuk. Egy átlagos munkakörben dolgozó emberhez képest az ismertségemnek köszönhetően nekem „nagyobb a hangom”, és ha én hívom fel a figyelmet valamire, az több emberhez jut el. Nehéz erről beszélni, mert nincsen kötött feladatköröm, nem munkaköri leírás alapján dolgozom, hanem amiben részt tudok venni, abban segítek. Ha az embernek van egy ilyen címe, az olyan jól cseng, hogy ha ki kell állni valahol a gyerekek érdekében vagy a gyerekek jogaiért, akkor sokkal nagyobb súlya van annak, ha jószolgálati nagykövetként képviselem az ügyet, mintha Szinetár Dóra, három gyermek édesanyja mondana valamit. Amúgy büszke vagyok rá, hogy az UNICEF olyan világszervezet, amely hetven éve hiteles tudott maradni. Soha nem fordult elő, hogy az éhező gyerekek segítése helyett például olajtornyot fúrtak volna. Manapság nagyon ritkán fordul elő, hogy egy ilyen gigantikus szervezet évtizedeken át tisztességes tud maradni, és nem keveredik korrupciós vagy egyéb zűrös ügyekbe.

Hogyan döntik el, melyik ország részesül az összegyűlő támogatásokból?
Leegyszerűsítve: vannak az anyagilag támogató és vannak a támogatandó országok, Magyarország egyértelműen a támogató országok közé tartozik. Annak az országnak a gyermekei kerülnek a támogatandók körébe, amelyben az ott élő felelős felnőttek, illetve a gazdasági szféra önhibáján kívül nem képes ellátni a gyerekeket, nincsenek erre megfelelő intézmények, nem működnek a gyermekvédelmi rendszerek. Bár nem szeretnek beszélni róla, de nálunk is van gyermekéhezés, azonban sem természeti katasztrófa, sem háború nem sújtja a Kárpát-medencét, tehát az itteni gyerekek megfelelő mennyiségű minőségi táplálékhoz juthatnának, ha a felnőttek változtatnának a dolgokon. Nem gondolom, hogy bárki szándékosan éhezteti a gyerekeket, de a prioritások nem megfelelőek, a mindenkori politikusoknak sohasem ez a legfontosabb. Érdemes lenne kiszámolni, mondjuk egy augusztus 20-i tűzijáték árából hány gyermeknek lehetne tisztességes ebédet és vacsorát juttatni azokban a régiókban, amelyekben ehhez nem jutnak hozzá.

A tűzijáték hagyományához sokan ragaszkodnak…
Ma reggel írta a Facebook-on egy privát ismerősöm érvként, hogy „de hát a tűzijátékra szükség van”. Tényleg? Rengeteg olyan kártékony és infantilis hülyeség van, amit a gyerekek is szeretnek, de valójában nincs rá szükségük. Ezeket általában a felnőttek találják ki és optimális esetben rájönnek egy idő után, hogy nem használnak, hanem ártanak vele. Nekem a vattacukor is olyan, mint a tűzijáték… szülőtől is hallottam már, hogy muszáj megvenni, mert nagyon szereti a gyerek. Ugyan tönkremennek tőle a fogai meg az emésztése, de nagyon vágyik rá és nagyon akarja. Mi viszont azért vagyunk körülöttük, felelős felnőttek, hogy vigyázzunk a gyerekeinkre, a környezetünkre, a körülöttünk lévő élővilágra, aminek szintén végtelenül káros például egy tűzijáték. És egy bizonyos kor után magunkért is felelősséget kellene tudni vállalni. A tűzijáték melletti másik érv, hogy az emberek mennyire élvezik, olyan nagy adrenalin-löket, egy évben egyszer igazán örülhetünk neki, „jaj, most ez miért olyan nagy probléma”?! Talán egy kicsit morbid a példa, de pár száz évvel ezelőtt nyilvános kivégzésekre is szerettek járni az emberek, ott volt az egész család, komoly társadalmi esemény volt. Aztán ezt az élményt is elvették tőlük, pedig mennyire élvezték, milyen szórakoztató volt. Ha tűzijátékra van pénzünk, akkor nyilván az UNICEF se támogathat minket anyagilag, mivel a saját hülyeségünknek köszönhetjük, ha rosszul határozzuk meg a fontossági sorrendet. Rajtunk múlik, kiket segítünk a szavazatainkkal, rajtunk múlik, milyen értékrendű felnőtteket nevelünk a gyermekeinkből.

Bár támogató ország vagyunk, mé­gis gyakran hallani a szervezet minket is védelmező aktuális céljairól, programjairól…
Az UNICEF Magyarország rengeteg programot működtet, amelyek kimondottan a hazai gyerekeknek szólnak. Most éppen a cyberbullying kampánytól hangos a net, ami nagyon időszerű. Az online zaklatás veszélyeire hívjuk fel vele a figyelmet, hiszen most, a karantén hetei-hónapjai alatt a gyerekek sokkal nagyobb százalékban ültek olyan számítógép elé, amelyen az internet is elérhető és sokkal több időt töltöttek ott, mint korábban. Sok szülőnek eszébe sem jut arra is figyelni, mit csinál a gyereke az interneten. Nem állít be szűrőprogramokat, nem beszélget vele az ott látottakról. Naponta tapasztalom, hogy az ismerőseim igencsak kiskorú gyerekei közül egyre többen jelennek meg a közösségi oldalakon és saját profilt gyártanak maguknak. Belegondolni is szörnyű, ennek milyen következményei lehetnek. Én is igyekszem következetesen megóvni ettől a gyerekeimet, például a tizenkét éves lányomról nemigen találsz fotókat a neten, mert így megelőzhető, hogy az online térben az ő képeit bárki bármire is felhasználhassa.
A kiskorú gyermekeket ezer veszély fenyegeti a világhálón a nem nekik készült tartalmaktól kezdve a kifejezetten bántó, zaklató, fenyegető ismerősökön vagy idegeneken át egészen a pedofil szörnyetegekig. Annak a szülőnek, akinek furcsán megváltozik a gyereke viselkedése, nagyon komolyan, nagyon őszintén el kellene beszélgetnie vele arról, kikkel tart kapcsolatot a neten, miről szoktak ott csevegni, mi történik ott. Közben persze a gyermek privát szféráját is tiszteletben kell tartani, és a levelezésébe csak akkor szabad belenézni, ha már olyan nagy a baj, hogy nem nyílik meg a gyermek, nem beszél arról, mitől tart, miért szorong.

Említetted a járványt, amiről a karantén idején is markáns véleményed volt. Az hogyan alakult ki?
Éppen a József Attila Színházban próbáltam, amikor „kitört a karantén”, és egyszer csak úgy becsukott a színház, hogy már a próbacipőmért se tudtam bemenni, gyakorlatilag háborús övezetté váltunk. A családban legtöbben a kulturális szférában dolgozunk és egyik napról a másikra azt vettük észre, hogy mindannyian otthon ültünk, hiszen minket zavartak haza először. Bevallom, a legelején én is paráztam. Az utolsó pillanatban rendeltem rizstejet, mivel már a számítógépeket fertőtlenítették és plombálták az irodai ajtókat, majdnem az orrom előtt zárt be a biobolt, ahová gluténmentes kenyérlisztet mentem venni… Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy sci-fiben. Két napig aludni is alig tudtam, éjjel folyton arra ébredtem, mi lett körülöttünk. Harmadik nap reggel ültem az ágy szélén, és rádöbbentem, hogy nem vagyok normális. Úgy döntöttem, hogy apukám módszerével kicsit zoomoljunk ki a karanténból és nézzük meg messzebbről, mi történik velünk. És arra jutottam, hogy félek valamitől, amiről semmit sem tudok. Ülök makkegészségesen a szintén egészséges családom körében a szép kis házikónkban, és rettegek valamitől, amiről azt se tudom, micsoda. Olyasmitől félek, ami – ha szembe jönne velem – vélhetően kevesebb kárt tenne bennem, mint maga a félelem. Rájöttem, hogy ennek így semmi értelme.

Betartottátok a karanténos előírásokat?
Igen, bár sokszor azt láttam, hogy teljesen logikátlan szabályokat próbálunk valamennyien betartani, csak azért, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, hogy „mi mindent megtettünk”. Tételezzük fel, hogy annyira komoly volt ez a veszély, a megfertőződés lehetséges aránya, és a fertőzés súlyossága, amennyire annak próbálták feltüntetni. Akkor viszont azok az óvintézkedések, amiket betartottunk, nem sokat értek volna. De következetesen csináltuk, amiket mondtak, és így az az érzésünk támadt, hogy tettünk valamit. Mi is – amíg kötelező volt – betartottuk a vásárlási, maszkviselési, kijárási korlátozásokat, de leginkább nem meggyőződésből, hanem mert ennek az országnak az állampolgáraiként tudomásul vettük a ránk is kötelező szabályokat. De nagyon sok információ eljutott hozzánk, és mindennek az ellenkezője is, úgyhogy egy idő után – ahogy sokan mások – összeraktunk magunknak egy saját elképzelést a történésekről, és annak fényében boldogan mentünk újra közösségbe, amikortól lehetett.

Az is érthető, ha sokan óvatosak voltak… És nem csak a tilalmak miatt, hanem valóban féltek vagy még most is félnek a járványtól.
Szerintem kétféle módon érdemes ehhez viszonyulni. Vagy azt mondom, hogy létezik koronavírus, ami nagyon kellemetlen, mint sok más fertőző betegség, de nekem most nincs ezzel dolgom, egészségesnek érzem magam, jó, akkor nem félek és hiszek a gondolat teremtő erejében, vagyis ha szembe jön velem valaki, akire rá van írva, hogy vírushordozó vagyok, szívesen megölelem, ha igénye van rá, mert nem félek tőle. A másik eset, ha azt gondolom, hogy ez egy borzalmas veszély, ami mindenkit fenyeget, bárhol megkaphatjuk, és akár bele is halhatunk, akkor viszont bezárkózom, és a családomat is hermetikusan elzárom mindentől. A „borzasztó ez a vírus, de majd én ügyesbe’ elkerülöm, mert maszkot hordok a strandon, és nem ölelem meg az Anyukámat” szerintem nem járható út. Ebből születnek a logikátlan döntések.

( – odorik – )
fotó: Győrfi-Forgács Beáta

Szerző

Kapcsolódó írások