Egymás mellett ültek a szűk ágyon, és Júliának hirtelen eszébe jutott a Duna, amely tavasszal acélkék, későnyáron mohazölden és mozdulatlanul látszik állni Pest és Buda közt, télen hatalmas, szürke tükör, ősszel meg mélybarnán, okkersárgán, álmosan veri vissza az egyre alacsonyabban járó napot. Amikor Párizst járta, hogy megtalálja azt a hidat a Szajnán, ami rajta volt a Kertész-fotón, megint eszébe jutott a Duna, amikor pedig felült a vonatra, és a vállára csuklott a feje, mintha Európa megannyi folyója összefolyt volna félálmában. Nem csodálkozott, hogy másnap délelőtt Lisszabonban sűrűn esett. Soha nem utazott egynél több táskával, azóta nem, amiótaVelencében leszállt arról a másik vonatról.
– Ami egy táskába nem fér bele, az felesleges. Teljesen felesleges – motyogta félálomban a férfinak, akivel másodszor és harmadszor is szakított, és akit negyedszer is beengedett, amikor január közepén becsengetett. A feleségéhez közben csak egyszer ment vissza. Karácsonykor még egyedül ült lent a presszóban, nézte a kisparkot az üvegablak előtt, figyelte a férfiakat, akik kutyát sétáltattak, vagy siettek valahonnan valahová, lassan, szűk kortyokban nyelte a forró teát, aztán elképzelte, hogy a tér maga Európa. Oda megyek, ahonnan először olyan jön, akinek a zsebében újság van, és sálat visel. A közepe Budapest, felém Olaszország, fönt Prága, balra Bécs, tovább Párizs, az ott lent a sárga háznál az Ibériai félsziget, jobbra Moszkva. Egy pillanatra előrehajolt, de Párizs felől csak egy öregember jött egy foszlott szőrű angol buldoggal. Mindkettőjüknek lógott a pofazacskója. A férfi leült a tér közepén, a kutya elhevert a lába előtt. Júliának úgy tűnt, vár valakire. Hosszú percekig nem jött senki, aztán lassan feltűnt két nő Moszkva felől. Ötven-hatvanévesek lehettek; az egyikük mesélt valamit, újra és újra megálltak, aztán elhaladtak az öreg előtt. Az egyik nő valamit magához szorított, de ahogy közelebb ért, Júlia látta, hogy nem újság, csak egy lapos csomag. A középkorú férfi az újsággal a zsebében a sokszögletű tér legnyugatibb pontján bukkant fel, ott, ahol a házak közt mintha egy másik világba nyílt volna átjáró.
– Lisszabon – suttogta Júlia maga elé hangtalanul, abban a pillanatban, amikor felismerte az érkezőt, aki átvágott a téren, belépett a presszóba, és összeszorított szájjal tartott Júlia felé.
– Otthagytam. Örökre. Nem hoztam magammal semmit. Karácsony van – állt előtte, mintha verset mondana, és Júliából kibukott a kacagás, amint vörös nyakkendőt képzelt a férfira, és mögé tribünt és katonazenekart. Zavartan nézett rá.
– Hidd el, hogy…
Júlia befogta a fülét, és kinézett a térre. A férfi a kutyával már nem volt ott.
– Lisszabonba utazom. Januárban. Sajnálom.
A férfi lehajolt, szinte ráfeküdt az asztalra. Úgy tűnt, mintha keresne valamit az asztal alatt.
– Odaköltözöl?
Júlia szinte semmit nem tudott Lisszabonról, bár végignézte a képeket naponta tízszer is azon a tavaszi napon, meg a rá következő napokon ’74-ben, újra és újrapörgette őket, és képzeletben az arcok mögé montírozta a Bem teret, aztán a Kossuth teret, aztán az apja arcát, ahogy áll a félig a kabátba dugott kezével, és megtiltja neki, hogy kimenjen az utcára, és odamontírozta az anyja arcát is, ahogy csorognak a könnyek rajta, abban a pillanatban, amikor Júlia először és utoljára mondta ki, hogy haza és anya, mígnem úgy érezte, a szegfűs forradalom az ő forradalmuk is, Lisszabon pedig nem idegen. Nézte a férfit, akivel évek óta hol szakított, hol összeköltözött, figyelte az unt-ismerős arcot, a szomorú fahéjszínű tekintetet, felidézte a nemi szervét, amelynek tapintása furcsamód hűvös volt, sima és száraz, és Júlia nem egyszer fordított neki hátat, hogy aktus közben a meleg paplanhoz simuljon a férfi helyett, mintha elképzelné, hogy a férfi, akit szeret, közben forrón magához öleli elölről is, miközben hátulról hidegen beléhatol, elnézte a szájat, amely újra és újra megrángott, ahogy kimondta a felesége, Pina nevét, amin Júlia már nem nevetett, mint az elején. Amikor lefordította, hogy magyarul mit jelent, a férfi arca elvörösödött, és ellökte Júliát.
– Hiába haragszol rám egy nyelv szavai miatt – mondta neki, mire a férfi felült az ágyon, és elhúzódott tőle.
– Te nem szeretsz engem. Te nem szeretsz senkit.
Júlia továbbra is hason feküdt, úgy, ahogy a férfi kifordult belőle. Érezte, ahogy a lucsok szivárog a combjai között, most forrónak tűnt minden, mintha lángban állna a szoba.
– Úgy szeress, hogy égess! – mondta neki, de ahogy Michele hűvös, okos és finom arcára nézett, megértette, hogy Michele szerint így szeretni ízléstelen. Júlia szerint viszont máshogy nem volt érdemes.
– Előbb-utóbb csak egyikünk marad. Vagy egyikünk sem.
– Az sem baj – tette hozzá végül, ráhagyva a férfira, hogy megérti-e. Ha tehette, a nevét soha nem mondta ki. Ugyanúgy hívták, ahogy az apját. Amikor, mintha megbeszélték volna, bejött a presszóba Lisszabon felől, mégis kimondta a nevét. Abban a pillanatban eltűnt a szeme elől. Csak színek maradtak és fények az alakja helyén. Valami ragacsos, törökmézszerű gömböt látott, amely kocsonyásan remeg. Fázni kezdett.
– Most meddig maradsz nálam? A mondat kegyetlen volt és halk, épp, mint amilyennek szánta. A karácsonyt csöndben töltötték, egy üveg tokajival, amelynek borostyánsárgája mintha beragyogta volna az egész szobát. Nem sokkal vízkereszt után indult el, Sergio elégedetten dörmögött.
– Kicsike, te mindig tudod. Hozzál fájdalmat és hozzál örömöt! Hozzál szegfűket! Forradalom után. Élet a forradalom után. Élet a diktátor után.
Sergio még akkor is próbálgatta a címeket, amikor Júlia kijött a szobájából. – Michele, holnap elutazom – mondta a férfinak este. Megint kimondta a nevét. Tudta, hogy utoljára. A férfi a konyhában ült, egy papírra rajzolgatott.
– Házat tervezek magunknak. A golyóstollal húzott vonalak kitöltötték a papírt, a széléig szaladtak, mintha semmilyen ház nem lenne elég nagy.
– Ne tervezz házat!
Júlia karba tett kézzel állt fölötte. Gyűlölte magát, és ahogy fellobbant benne a gyűlölet, fellobbant benne az öröm.
– Nem kell ház. Évek óta így voltunk együtt. Ha én szeretek valakit, teljesen szeretem. Azonnal. Valami vagy van, vagy nincs. Holnap elmegyek.
Michele könnyei némán folytak az arcán, épp úgy, ahogy a lisszaboni eső a huszonnyolcas ablakán.
– Nekem nem volt apám. Én nem leszek egyedülálló anya. Inkább semmilyen se leszek – tette még hozzá, és másnap elutazott, először Párizsba, onnan Lisszabonba. Hol elszundított, hol felriadt. Egyedül ült a fülkében. Lekapcsolta a villanyt. A sötétben is tudta, hogy a hegyek közt vannak, beáradt az ablakrésen a fenyvesek hűvös illata, majd az olvadó hóé. Találgatta, merre haladnak, de nem nagyon nézett ki, még akkor sem, amikor világosodni kezdett. Mintha hosszabb időre elaludt volna. Úgy hitte, fáradt lesz, mire odaér, de amikor leszállt a Rossion, éber és nyugodt volt. Selymes, nedves szellő simította végig az arcát. Mély levegőt vett. Az nem lehet – gondolta, mégis bizonyosnak tűnt, hogy vagy a folyó, vagy az óceán szagát érzi a város közepén, esetleg mindkettőét. Lépett egyet. A cipője talpa megcsusszant a fehér utcakövön. Nyirkos volt az is. Egy férfi könyvvel a hóna alatt, leszegett fejjel elsietett előtte, rá sem pillantott. Találomra bement az első hotelbe. A kopott, dohánybarna pult mögött középkorú nő telefonált. Júlia ahelyett, hogy előrelépett volna a pulthoz, leült egy fotelbe, hogy ne zavarja meg. Alig néhány szót vélt érteni, mégis mintha emlékezett volna. Meu – mondta magában a nő után, aztán, hogy mio, olaszul. Meu. Az enyém. A nő nem értett olaszul.
Egyágyas, szinte üres szobát kapott, de a franciaerkélynek magas, keskeny, kétszárnyú ajtaja volt, és cirádás vasrácsa, az ágyat hófehér, csipkés ágyneművel vetették meg, a falon meg egy régi metszet függött.
– Az mi? – mutatott a képre. A nő megértette. – A Sé. A katedrális – franciául válaszolt. Júlia odanyújtotta neki a térképet. Még Rómában vette.
Negyvenötben nyomták. Valaki kézzel ráírt néhány utcanevet. A nő körözni kezdett az ujjával, aztán megmutatta, hol van a katedrális a térképen, majd azt is, hol van a hotel. Azonnal elindult. Ahogy kilépett, megértette, hogy nem kell majd a térkép. Egyenesen tartott a villamosmegállóhoz, mintha olyan úton járna, amelyet régről jól ismer. A huszonnyolcas bent állt. Nem kérdezte meg, hogy a templomhoz megy-e. Biztos volt benne. Amikor leült, végigsimította a faülést maga mellett. A lakkozott felület olyan volt, mint Eliza néni zongorájának fedele. A kanyarban leszállt. Addigra szakadt. Soha nem látott még ilyen tömör templomot. Más volt, mint a képen. Mintha vár lett volna. Kékesfeketén derengett át a belső tér a nyitott ajtón, Júlia jó ideig mégsem lépett be, csak a tornyokat figyelte az ernyő alól, amelyekre sárgán, barnán borult rá az alkonyi ég. Könnyeket és vért érzett, emberi sikolyokat vélt hallani az esőben, és félni kezdett a saját félelmétől. Rohanni akart volna a köveken csikorduló lánctalpak elől. A katedrálisban ösztönösen jobbra indult, mintha minél távolabb akarna kerülni a templom másik oldalától. Fekete fény – döbbent meg, majd áthaladt egy nyitva hagyott ajtón, és nemsokára a kerengőben találta magát. Az eső kitartóan dobolt. Nem tudta, mennyi ideig volt ott. Amikor kilépett, megszólította egy nő. Újra és újra megkérdezett valamit. Az eső akkor már épphogy csak csepegett, és Júliának feltűnt, hogy egyszerűen hátrasimított haja, amelyben ezüst csíkok vegyültek a fekete tincsek közé, nem nedves. Szinte könyörögve nézett rá.
– Nem értem, kérem, ne haragudjon, nem értem – mondta neki olaszul, és maga sem tudta, miért, a karjára tette a kezét, mintha meg akarná nyugtatni. Aztán a fényképező tokjára mutatott, majd megmondta, hogy képeket készít a városról. Ahogy Júlia elővette a gépet, az asszony hatalmas szeme, a szája melletti két fájdalmas ránc, a félrecsúszott kendő és mögötte a Sé vastag kapubéllete olyan erővel idézték fel benne a körteret ötvenhét januárjában, hogy le kellett eresztenie a gépet. Akkor vette észre, hogy sír, amikor a szeméhez emelte újra, összefolyt a keresőben a nő fekete szeme, a kapubéllet csöndje és a templomból kigomolygó sötét. A nő intett neki, aztán karon fogta. A templom mellett, az utca túloldalán álló épületre mutatott, újra és újra, és Júlia megértette, hogy azt akarja, fényképezze le azt is. Ahogy felemelte a gépet, majdnem elhányta magát. Képtelen volt fényt mérni, képtelen volt látni, amit néz. Kattintott egyet vagy kettőt.
– Rossz. Rossz itt – mondta a nőnek, aki bólintott, aztán mondott valamit franciául, aztán újra portugálul.
– Prisao – hajtogatta újra és újra, és Júlia inkább megérezte, mint megértette, hogy a börtön előtt áll. Salazar börtönének ablakai, amelyeken még ott voltak a rácsok, a katedrálisra néztek. A görbe, csúszós utcákon valahogy megint a Rossio-ra ért. Találomra ült be egy étterembe, aztán rábökött az étlapra. A pincér gyors mozdulatokkal kapkodta össze az előző vendég által otthagyott kenyeres kosarat és az üres poharat, majd végighúzta a rongyot a kopott faasztalon. Belekanalazott a levesbe. Otthon íze volt. Szerette volna elmondani valakinek, hogy tíz éve nem evett levest, de a férfi, aki kiszolgálta, neki háttal támaszkodott az étterem ajtajában. Dohányzott. Júlia – amint a fal barna faborítására bámult, onnan a pult mögött sorakozó borosüvegekre, amelyek a gyönge fényben lágyan ragyogtak – félni kezdett Lisszabontól, a várostól, amely olyan idegen és olyan ismerős, és ahol egy évtized után először sírt, egy idegen nő előtt. Vacsora után kilépett a szobája franciaerkélyére. Langyos volt a levegő. Bámulta fentről a fehér utcaköveket, amelyek még nedvesen fénylettek, mintha belülről könnyeznének azok is.
Felemelte a gépet, majd leengedte. Nem akarta azon át nézni. Látni akarta, ahogy lassan besötétedik.
Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Lustán indult el, sodródott az emberekkel át a Baixán. A gépet a szobában hagyta, és a megszokott súly nélkül egészen könnyűnek érezte magát. Amikor a folyóhoz ért, és kitárult a szeme előtt a Tejo földöntúli ragyogással fénylő, az éggel összeérő végtelen kékje, meg kellett kapaszkodnia egy lámpaoszlopban. Megvolt a kikötő. Ezt a folyót látta álmában, és ezt kereste évek óta, amerre járt.