(Minél több a korlát, annál nagyobb a szabadság?)
A hatalmas park csaknem teljesen üres volt. A kijárási korlátozás harmadik hetének közepén jártunk. A kihalt város élettelenül hevert az április közepi huszonhat fokban. Plusz huszonhat fok, gyönyörű napsütés, madárcsicsergés. És mégis halott a város, halott a park. Sehol egy kutya, sehol a gazdik. Máskor százával nyüzsögnek a parkban mindenféle népek, most csupán öten voltak. A park egyik végében ultizott Jóós Jóska bácsi, Naná Nándor bá és Borissza Balázsovics Balázs.
A park másik végében, mintegy százméternyire, szerelmespárnak látszó fiú meg lány ült, tőlük úgy húsz méterre, egy másik padon egy óriás, ülve is olyan magas, mint átlagember állva, meg egy törpe, akinek nem ért le ültében a lába a földig. Furcsa pár. A kis gonosz meg a nagy melák.
A három öreg mindennap kijárt a parkba ultizni, ha az időjárás engedte. Otthon, valamelyikük lakásán meg az asszonyok gyűltek össze traccsolni. Hosszú évek óta ez volt már a bevett, megszokott módi. És nincs az a vírus, ami ettől eltántoríthatta volna őket. Még mit nem, nehogy már valami kis egysejtű parancsoljon nekik! Hát van talán olyan vírus, ami rendelkezik akár csak egyetlen diplomával is!? Nincs! Na ugye! Nekik, hármójuknak viszont hét van összesen.
Békés ultiparti, tízforintos alapon. Aprópénz az. A belső zsebben kétdekás laposüveg, benne finom itóka, abból iddogálnak időnként, mire kifogy az üzemanyag, dél lesz, mehetnek ebédelni, gyomrot, üveget feltölteni. Mindennap így szokott ez lenni. Ám hirtelen feltűnt mellettük két rendőr, észre sem vették, hogy kerültek oda. Az egyik fakabát kérte a személyi igazolványokat. A három öregúr értetlenül bámult rá.
– Süketek maguk? Kérem az igazolványokat!
– A flepnit? – kérdezte Jóós Jóska bácsi hitetlenkedve. – Mi azt nem hordjuk magunkkal, minket mindenki ismer itt a kerületben. Egyébként is, itt lakunk, alig ötven méterre, itt a park szélén, minek az igazolvány ide. Még elveszítenénk, vagy ellopná valamelyik zsivány.
– A személyi okmányokat mindenki mindig köteles magánál tartani, különösen most, hogy kijárási korlátozás van.
– De kedves őrvezető elvtárs, mi egyáltalán nem járunk ki, itt ülünk bent, a parkban – szólt rezignáltan Naná Nándor bá.
– Őrmester vagyok, elvtárs pedig nem – fortyant fel a rendőr. – És a kormány rendelete értelmében tilos csoportosulni.
– De kedves zászlós elvtárs, mi nem csoportosulunk, mi ultizunk – mondta Borissza Balázsovics Balázs.
– Mondtam már, hogy nem vagyok elvtárs! És a kormány rendelete értelmében kettőnél több ember nem tartózkodhat egymás közelében.
– No, de kedves hadnagy elvtárs, mi egyáltalán nem vagyunk egymás közelében.
– De igenis egymás közelében vannak, ez kimeríti a csoportosulás minősített esetét. Tessék azonnal oszolni, vagy kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni a csoportosulás megszüntetése érdekében. Egyébként pedig, már kétszer is mondtam, és most ismétlem meg utoljára, hogy nem vagyok elvtárs!
– Tudjuk, tudjuk, és nem is zászlós, még kevésbé hadnagy. Mindenesetre jobban tennék, ha a bűnözőkkel foglalkoznának ahelyett, hogy minket zaklatnak. Mindössze száz méterre innen üldögél Budapest egyik legszemtelenebb drogterjesztője a testőrével, menjenek, fogják el őket. Alig tíz perce adtak el füvet annak a szerelmespárnak látszó két fiatalnak.
– Na, ne meséljen itt nekem mindenféle hülyeségeket, mert könnyen megütheti a bokáját!
– Nézzen csak oda!
Mindannyian a park másik vége felé fordultak, éppen jókor. Három civil ruhás nyomozó lépett oda a furcsa pár padjához. A törpe felállt, és mintha a tárcáját akarná elővenni, a dzsekije zsebébe nyúlt, villámgyorsan előkapott valami kis tubust, és lefújta vele a két hozzá közelebb álló arcát, akik maguk elé kapták karjaikat, és vakon hadonásztak. A harmadik nyomozó el akarta kapni a törpét hátulról, ám az ülő óriás felugrott, és ugyanazzal a lendülettel állba rúgta, százméternyi távolságból is jól lehetett hallani a csont reccsenését. A törpe futásra vette a figurát, apró lábai hihetetlen gyorsasággal pörögtek. Az öt és fél arasz magasságú óriás még leütötte a prüszkölő, megvakult nyomingereket, aztán hétmérföldes csizmájában ő is elszelelt.
– Nos, elvtársaim, vagy ha úgy jobban tetszik, uraim, hát miért nem sietnek kollégáik segítségére? Gyerünk már! Spuri a bűnözők után, friss nyomon, fogják el azt a két betyárt. Utána még mindig visszajöhetnek hozzánk, hogy megüssék a bokáinkat. Mi egész biztos itt leszünk, sőt, holnap, holnapután is.
A két málészájú egyenruhás tanácstalanul nézett egymásra, aztán uzsgyi, megiramodtak. A park széléhez érve már éppen csak kocogtak. Lerítt róluk, semmi kedvük üldözni a két bűnözőt. A drogos párocska, mintegy páholyból nézte végig a történteket, aztán szépen, kényelmesen felálltak, és kézenfogva elsétáltak. Az öregurak pedig ultiztak tovább. A jószívű Jóós Jóska bácsi felvetette ugyan, hogy menjenek oda a leütöttekhez segíteni, de a másik kettő lehurrogta. Minek, majd csak magukhoz térnek. És különben is, mi semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk, semmit sem tudunk. Vagy talán hiányzik neked, hogy tanúskodjál? Hiányzik, hogy a bűnözők bandája rád küldjön néhány verőlegényt?
Ittak néhány kortyot, aztán kártyáztak tovább.
A három szerencsétlenül járt nyomozó még sokáig hevert eszméletlenül. Amikor végre magukhoz tértek, csodálkozva néztek körül, fogalmuk sem volt hirtelen, hogy hol is vannak.
2020. április, második díj
