Leszállásjelző
Kettő perce és harminchat másodperce tudom.
Már kettő perc negyvenkettő, mire kimondom magamban, ami történt.
Nemrég láttam egy mémet, amin a kocsi műszerfalát mutatják, és a visszafelé mutató nyíl fölé, aminek egyébként fogalmam sincs, mi a funkciója, azt írták, ha baleset ér, ezzel a gombbal visszacsinálhatod az egészet.
Poén. De mennyire jó is lenne most, ha létezne ez a gomb. Rohadtul megnyomnám.
Már három perc negyvenöt másodperc. Az idő szalad. Az élet rövid. Baromi nagy közhely az egész.
A könny leszedi az arcomról az alapozót. Ahogy folyik az állam vonala felé, úgy barázdál egyre fényesebb vonalakat. Az orrom alatt összekeveredik a takonnyal, és folyik tovább. Nem törölgetem. Egy idő után elkezd leválni a szempillafesték – ami nem vízálló, mert azt utálom, esténként sose tudom lemosni –, és némi fekete is keveredik a csillámló anyagba. Mindig csodálattal néztem, ahogy a tus szétszalad a vizes akvarellpapíron. Most az arcom a papír, a fájdalom festi rá a portrét.
Elszívnék egy cigit, pedig nem is dohányzom. De ha bőgök, vagy iszom, mindig megkívánom.
Hangtalanul sírok délelőtt fél tízkor a tömött 22-esen, ami a Budakeszi útról zötyög le a Szilágyi Erzsébet fasorra. A forgalom enyhe, nem fogok elkésni. Közben a János kórháznál felszáll egy idős néni, belebámul az arcomba, én pedig úgy teszek, mintha nem látnám és elnézek fölötte szigorúan ügyelve arra, hogy ne keresztezzem a pillantását. A tarkómon hideg verejték gyűlik közben, ami lassan elindul a gerincemen, és reszketni kezdek, a következő pillanatban pedig elönt a forróság.
Már nyolc perc negyvenegy másodperc telt el a telefonhívás óta. Lassan odaér a 22-es a Nyúl utcához, ahol a szerkesztőség van.
Leszállok, megtörlöm az arcom, a szemem alatt ujjal igazítok az elkenődött festékemen, és bőgve megyek tovább, de hangot még mindig nem adok ki.
Az olyan nagy forgalmú utak, mint amilyen a Szilágyi is, nem igazán kedveznek az átkelésre váró gyalogosoknak. Legalább három perc, mire zöldet kapok. Azt már megfigyeltem ennél a lámpánál, hogy az autósok az utolsó pillanatban nyomják meg a féket, simán átrohannak a sárgán is, de van úgy, hogy a pirosat sem veszik figyelembe. Mindig azon gondolkodom itt, hogy csak egy lépés, és simán vége lenne a világnak. De ez nem öngyilkos gondolat, ez csak egy lehetőség, amit illik számba venni a forgalmas utaknál. Aztán az is eszembe jut, hogy mások gondolkodnak-e ilyesmin, vagy ép elméjű embernek ez nem jutna soha eszébe.
Zöld. Mehetek.
Mindjárt odaérek a vaskapuhoz, közben megpróbálom előkotorni a kulcsom, de a könnyeimtől nem látok semmit.
Már tizenhárom perc és ötvenkét másodperc telt el a telefonhívás óta.
Olyan, mintha üres lenne az agyam, mintha a körülöttem lévő világ hirtelen jelentéktelen, semmitmondó és jellegtelen volna. Nem érzékelem valóságosnak az embereket magam körül. Csak statiszták egy filmben, nem fontosak, nem lendítik elő a történetmesélés szálait, nem avatkoznak bele a cselekménybe, bámészkodnak, nézelődnek, jönnek-mennek, élnek, ki-ki a saját ritmusában, arccal előre, szomorúan, vidáman, vagy épp közönyösen. Nem számítanak. Nincs hangjuk, nincs kiterjedésük. Abban sem vagyok biztos, léteznek-e egyáltalán.
Mint ahogy abban sem, én létezem-e. Csak lebegek, mint egy céltalan kísértet, aki nem találja a helyét a földi valóság és a túlvilág között. Szívás.
Ezt ki is mondom hangosan. És akkor újra megmoccan a kizökkent idő. Az életem.
A szerkesztőség az első emeleten van. Mégis olyan nehéznek érzem a lábaimat, mintha az Empire State Building tetejére kellene felmásznom. Ólomlábakon lépked fel a bánat, egy emeletet se bír, kiköpi a tüdejét, cipelem magamon.
Mire felérek a lépcsőn, és belépek a szerkesztőségbe, megint patakokban folyik a könnyem. Először Erikát látom meg, aki a kávégépet takarítja. A tartályt cseréli, a zaccot üríti le épp. És ordítva rákezdek a hangos, taknyos bőgésre. Erika megijed, megszólalni se bír. Én se bírok kinyögni egy szót se. A többiek odajönnek, van, aki zavartan ácsorog, mások fölémhajolnak, megfogják a vállam, a fejem, a hátam, megsimítanak ismerős kezek, körbeölelnek, kijön Kriszta is, a nyakamba borul, talán ő tudja a legjobban, milyen ez. Egyszerre egyek vagyunk. Mintha az egész világon csak ez lehetne a vége.
Az anyám rákos.
Végre kinyögöm.
Tizennyolc perc és tizenegy másodperc után.
Eddig cipeltem egyedül magamban ezt az információt, de most, hogy már tudják a többiek is, még jobban fogalmam sincsen róla, hogy mit kellene vele kezdenem.
A mindenórás tesómat nem merem felhívni, nem merem neki elmondani. Az apámmal rég beszéltem. Az öcsém szintúgy kilőve, ő még túl fiatal, és ő azt is alig fogta fel, amikor én voltam beteg. Anyámat se mertem még hívni, nem akarom vele telefonon közölni. Egyelőre fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem ezzel a rettenetes információval, amit most már tizenkilenc perce tudok.
Egyelőre csak bőgök a többiek vállán. Mindenki megrendül.
Hogy történhet meg ilyesmi pont így, pont velünk? Épp fordítva? Hát nem szemétség ez? Nem valami olcsó, ócska, szemtelen és aljas játék a sorstól, vagy a fene tudja, mitől? Most menjünk vissza ugyanoda, tessék, itt van, megnyerted, csak most fordítva lesz a menet. Egyelőre nem fogtam fel, még azt kell kitalálnom, hogyan mondom meg anyámnak a diagnózist.
Eszembe jut, amikor velem közölték az áttétes méhnyakrákom, 2013. decemberének elején, akkor egyedül voltam. Betévedtem abba az SZTK-ba, ahol fél évvel azelőtt elvégezték a méhnyakszűrésemet, és amiről sosem érkezett hír, én sem mentem vissza, mert felkerestem egy magánorvost a nem szűnő, durva, vérzéses tüneteim miatt, aki pedig megnyugtatott: maga túl fiatal a rákhoz.
Igaz, túl fiatal voltam, szerintem is, pontosan ugyanazt gondoltam, amit ő. Nem is értettem, mit beszél, hogy egyáltalán hogyan jöhet szóba a rák.
Huszonnyolc éves voltam akkor, meg voltam ijedve az erős vérzéses tünettől, de a magánorvosi rendelőben megnyugtattak: ez csupán egy méhszájseb, kezelni fogják, csak járjak vissza ecsetelésre. És visszajártam. De decemberre már annyira rossz állapotban voltam, hogy be is lázasodtam. Elmentem abba az SZTK-ba, ahol májusban elvégezték a méhnyakszűrést. A doktor kikerekedett szemmel nézett rám, nem értette, hogyan kerültem oda. Azt gondolta, már rég jó kezekben vagyok, mert nem mentem vissza a nagyon rossz eredményemért, ami már májusban rákos elváltozást mutatott.
„Méhnyakrákja van, ez már nem az én hatásköröm. Kerestük, itt van a lelete is. De nem tudtuk elérni.”
A papírra rá volt firkálva ceruzával, hogy hívtak kétszer, ám én nem vettem fel. És azóta eltelt fél év, amiben én tulajdonképpen semmi mást nem tettem, csak a tumoromat tápláltam, hiszen a másik orvos nem vette észre, mennyire nagy a baj, elkezdte inkább ecsetelni, ami – azóta már tudom – kifejezetten árt a tumornak, mert a külső rétegét lezárja, és ezáltal elkezdi befelé nyomni a tumoros sejteket.
Nem fogtam fel, mi történik velem. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Olyan volt akkor is, mintha egy filmbe csöppennék, amihez hirtelen nincsen az égvilágon semmi közöm, hirtelen már nem is az én életem, hanem valaki másé, és csak szerepet játszom, de azt se fogom fel, hogy ez épp a főszerep, és nem lesz könnyű szerep, mert lehet, meghalok a végén. De mindezeket még nem értettem akkor.
Mégis sokkal, de sokkal könnyebb volt az a helyzet, mint anyám tumoráról hírt kapni. Valahogy könnyebben viseltem, hiszen az az én testem volt. Ez meg valaki másé, akire nincs közvetlen ráhatásom. Akinek segíthetek ugyan, de már annak a gondolata is összeroppant, hogy nekem kell vele közölnöm a diagnózist.
2013 decemberében, amikor a húgom felhívta anyámat a hírrel, hogy rákom van, előbb megkérte, álljon félre az úton, nem akarta, hogy vezessen, mikor közli vele a hírt. Anyám sosem volt az az ijedős típus, és tudta rögtön, a következő másodpercek semmi jóval nem kecsegtetik majd. Azt tette, amit én is terveztem épp, azonnal átszervezte az összes dolgát, hazament a fiúkhoz, elmondta nekik, mi történt, és hogy most neki azonnal indulnia kell.
Nekem talán épp ezért is az egyik fogadalmam volt, ha túlélem a betegségem, akkor leteszem a jogsit. 2017 telén vizsgáztam, elsőre átmentem mindenből. Anyám kábé harmincöt éve vezet, rutinos sofőr. Igaz, amíg Pesten élt velem, nem egyszer verte le a víz az ottani iszonytató forgalomtól, de abba is belejött. Nem volt más választása, vinnie kellett, mert én képtelen voltam egyedül mozogni a kezelések alatt.
Az út anyám otthonától, a szülővárosomtól Budapestig kettőszázharminc kilométer. Anyám a gyerekkori legjobb barátnőmmel és a húgommal már a diagnózisom másnapján a Péterfy kórházban lévő ágyam mellett ült. Az orvosom, Dr Kiarash Bahrehmand miután megvizsgált, kilátásba helyezte, hogy azonnal megoperál, csak ehhez meg kellett várnunk a szükséges papírokat. Egy nappal előtte Veron barátnőm kísért be a kórházba, ismerte a szappanillatú ápolási igazgatót, Jutkát, aki felkísért minket a csecsemőosztály mellett lévő nőgyógyászatra. Onnan már nem engedtek haza. Sosem felejtem el, ahogy vonultunk feketébe öltözve, mint valami furcsa dívák, akik eltévesztették a fellépésük helyszínét, mintha nem is a kórházba készültünk volna, hanem színpadra.
Ahogy kiléptem a szerkesztőség kapuján, benyúltam a zsebembe a telefonomért. Felhívtam a sógoromat, és kértem, menjen arrébb, ha még nem indult el a munkába, nehogy a húgom véletlenül ott álljon mellette, és hallja, amit beszélünk.
Egy baj volt csak: ki voltam hangosítva, amikor fogadta a hívásom, és a húgom azonnal tudta, a hanglejtésemből tudta, hogy baj van. Azt is tudta, miről van szó, hiszen az eredményt már napok óta vártuk.
Nem volt egyéb lehetőségem, nem rejtegethettem tovább előle a tényeket, ezért elmondtam, hogy anyának nyirokrákja van, és még nem beszéltem vele, de nem tudom, mit tegyek, mert nem merem felhívni. Átmentem hozzájuk, ez volt a legbiztosabb lépés.
Megbeszéltük, hogy nem lehet ezt titkolni, haza kell menni, és el kell mondani, ha úgy van, akkor pedig felhozzuk, és magunk mellett tartjuk. Egy óra múlva autóba ültem, végigrongyoltam Budapesten, aztán pedig az M3-ason is. Közben Vad Fruttikat hallgattam, hol bőgtem, hol szipogtam, nem vettem fel senkinek, csak az utat néztem, a mögöttem távolodó kilométereket számoltam, kamionokat előzgettem, és azt formálgattam fejben, mivel fogom kezdeni a mondandómat.
A diagnózis után ugyanis az a legfontosabb, hogy tudjuk, mi a következő lépés, és hogy semennyire ne kapkodjunk. A kapkodás csak bajt szül, semmi jó nem származik belőle és meg se nyugtat. Persze, ezt is az én betegségemből tanultuk meg, mert nem úgy születünk, hogy ezzel tisztában legyünk. De most már felkészült voltam ebben a témában. Már tudtam, melyik orvoshoz kell mennünk, már leegyeztettem a korábban engem kezelő onkológussal az időpontot konzultációra. Ez az egyik legfontosabb lépés egy ilyen diagnózis után: tudjuk, kihez kell fordulnunk a rettenetes papírunkkal.
Amikor hazaértem, anyám nem volt otthon, az öcsém ért haza előbb. Erre nem voltam felkészülve, mert egész egyszerűen kiment a fejemből, hogy ott lesz a gyerek is, a tizenhét évvel fiatalabb, tizenhét éves öcsém, akinek szintúgy kell mondani valamit. Csak nézett rám kerek szemmel, hogy mit keresek itthon hétköznap, váratlanul, bejelentés nélkül. Mondtam neki, hogy üljön le, ne aggódjon, nincs nagy baj, de nem hoztam jó híreket anyáról.
Hát leült.
Nem tudom, mert sosem beszéltünk róla, hogy ő hogyan élte meg a betegségemet, talán túl kicsinek gondoltuk, nem beszélgettünk vele eleget arról, mit élt át, amíg az életemért küzdöttem. Sosem beszélgettem vele erről. Anyám mesélte, hogy egyszer megkérdezte: Akkor Évi meg fog halni? Tizenhárom éves lehetett akkor. Most meg egy angyalarcú, langaléta kamasz, széles vállakkal, jó kiállással, és kellő érzékenységgel. Megnyugtattam, hogy anyám helyzete sokkal jobb, mint az enyém volt.
Aztán megérkezett ő is. Az az ember, aki nem lenne, vagy nem olyan lenne, amilyen, ha nem ápolt volna, amikor beteg voltam, akkor én már nem élnék.
Mondtam, üljön le. Aztán megkérdezte: Nincs baj, ugye?
Nem hoztam jó híreket, anya.
